Összeférhetetlen, megkeseredett kékharisnya vagy szenvedélyes, életszerető és brilliáns tudós? Rosalind Franklin a tudománytörténet mindmáig legvitatottabb és legösszetettebb alakja, akinek élethí portréját csak most, ötven évvel halála után sikerül végre kivakarni a mítosz és a rágalmazás rétegei alól.A kettős spirál felfedezésének tablóképén négy alak látható. Az első James Watson, az amerikai zsenipalánta és ünnepelt sztártudós, csinos lányok gyíríjében. Majd Francis Crick, a valamivel idősebb és kifinomultabb, de szintén renegát brit kolléga, aki képtelen PhD-t szerezni, mert nem tud egyetlen szakterületnél megmaradni. A helyszín Anglia, Watson és Crick közös szobája Cambridge-ben, illetve a közeli Eagle Pub, ahol a legjobb gondolataik támadnak, persze néhány pohár sör után. Kicsivel hátrébb a képen ott lebeg Maurice Wilkins árnyalakja is: félig rivális, félig barát a londoni King’s College-ból. Röntgenfelvételeket készít a DNS kristályszerkezetéről, hogy abból következtesse ki a molekula alakját. Végül, a tablóról ugyan a felismerhetetlenségig lesatírozva, de ott van Wilkins kolléganője, Rosalind Franklin, akit a történet szereplői csak ’sötét asszony’-ként emlegetnek.
Mítosz és karikatúra
Ha a három férfi rajzolhatná meg ezen a képen Rosalind Franklin alakját, alighanem mindhárman a lehető legsötétebb színeket használnák. Maurice Wilkinsszel, közvetlen kollégájával a nőnek sosem sikerül normálisan kijönnie. Wilkins úgy gondolja, Franklin a röntgenkrisztallográfiánál asszisztensként, nem pedig egyenrangú partnerként dolgozik mellette, Franklin szerint azért, mert Wilkins képtelen egy nőt intellektuális partnerként elfogadni. Franklin boldogtalan a King’s College-ban és mindössze 27 hónapot marad, majd továbbáll egy barátságosabb légkörí laborba. Ez alatt a durván két év alatt azonban ő készíti a világ legtisztább és leggyönyöríbb röntgenfelvételeit a kristályos DNS-ről. Azokat a felvételeket, amelyekre, miután Crick és Watson egyszer – mondjuk úgy, nem hivatalosan – pillantást vet, tisztán kirajzolódik előttük a molekula duplán csavart struktúrája.
A kettősspirál-szerkezet 1953. április 25-i publikálása óta Rosalind Franklin megítélése egyik szélsőségből a másikba esik: becsmérelték, vagy az egekig magasztalták, ünnepelték vagy elhallgatták érdemeit. Figyelmen kívül hagyták, amikor 1962-ben Watson, Crick és – nehezen indokolható módon – Wilkins Nobel-díjat kapott. James Watson önéletrajzi mívében, az 1968-ban megjelent Kettős spirálban Franklin figurája annyira karikatúra jellegí, hogy a könyvet Wilkins, aki pedig egyáltalán nem kedvelte a nőt, csak úgy emlegette, mint ’Jim regénye’. Watson ebben úgy festi le Franklint, mint elhanyagolt és előnytelen külsejí vénlányt, egy szexuálisan elfojtott, fantáziátlan eminenst, aki nincs tisztában az általa összegyíjtött adatok értékével, csak felhalmozza azokat, s általában, ő maga sem sok haszonnal jár a férfiak számára. A könyv olvastán Franklin barátai természetesen elszörnyedtek, hiszen a nő ekkor tíz éve halott volt (harminchét évesen vitte el a petefészekrák), s így nem volt már módja rá, hogy védekezzen a vádak ellen és tisztára mossa a nevét.
Zseniális hárpia
A Rosalind Franklinről kialakult kép akkor fordult ellenkezőjébe, amikor 1974-ben barátnője, Anne Seyre könyvet írt Rosalind Franklin és a DNS címmel. Sayne brilliáns tudósként és élénk, vidám, kalandvágyó nőként jellemezte Franklint, ezzel egyben természetesen feminista ikonná is emelte, akitől nemcsak az adatait, de Nobel-díját is ellopták szexista tudóstársai. Brenda Maddoxnak a közelmúltban megjelent Franklin-életrajza már jóval árnyaltabb, s minden bizonnyal élethíbb portrét rajzol, amikor egy komplex, ellentmondásos személyiséget ír le: egy zabolátlan, szenvedélyes, öntörvényí figurát, akinek valódi helye a tudománytörténetben még mindig élénk vita tárgyát képezi.
Nem valószíní, hogy Franklin valóban az a férfigyílölő hárpia lett volna, aminek James Watson ábrázolja, köny-nyí esetnek azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna nevezni. Sem megismerni, sem szeretni nem volt őt könnyí a kortársak beszámolói szerint. Jóeszí volt, de kemény és hívös, ha pedig úgy érezte, megtámadták, kimondottan éles és csípős megjegyzéseket tett, amivel nagyon gyorsan maga ellen fordította az embereket.
Rosalind Franklin jómódú családba született, ahol a jótékonyság fontos szerepet játszott a mindennapi életben. A szülei ugyan nagyon komolyan hittek a nők beiskolázásának fontosságában, de azt remélték, lányuk a családi hagyományok szerint a szociális munkát választja, nem pedig az önálló tudóskarriert. Mindezek ellenére, Rosalind 12 éves korára már elkötelezetten foglalkozott tudománnyal, s később kémia szakra jelentkezett Cambridge-be. A tudományos közeg azonban a nőket nem fogadta egyenrangú partnerként, s ez a fiatal nő életében egyre több csalódás és frusztráció forrása lett. Rosalind Franklin már a fiatalkori portréin is úgy tínik fel, mint komoly ifjú nő, nagyon határozott karakterrel. Barátai szerint gorombasága és hirtelensége mögött nagyfokú érzékenység és félénkség lapult.
PhD-je megszerzése után barátnője és tudóstársa, Adrienne Weill segítségével kutatói állást kap a párizsi állami Központi Laboratóriumban, ahol élete legboldogabb négy évét tölti el. Élvezi a munkát egy olyan közegben, ahol a teljesítményét értékelik, s egyenrangú partnerként fogadják. Jól kijön a kollégáival, sok barátot szerez és komoly társasági életet él. Divatosan, a legújabb párizsi trendnek megfelelően öltözködik, s meglehetősen távol áll attól a tramplitól, akinek Watson később rosszindulatúan lefesti. Imád utazni, a hegymászás a szenvedélye, s élvezi az életet, mint intelligens, nyitott és független fiatal nő. Négy év franciaországi tartózkodás után mégis visszatér Angliába, mert Párizsban nem kap állandó kutatói státust. Eddigre már rengeteg tapasztalatot összegyíjt a röntgenkrisztallográfia terén, ami az első számú kísérleti módszer a molekulák szerkezetének meghatározására. Megpályáz hát egy ösztöndíjat a londoni King’s College-ba, ahol a DNS-molekula szerkezetének vizsgálata a feladata.
Élete ekkor vesz végzetesen kedvezőtlen fordulatot. A boldog párizsi évek után ugyanis Londonban erős nemi diszkriminációt tapasztal. Példának okáért, nem követheti férfi kollégáit a közösségi helyiségbe, mert oda nőket nem engednek be.
A megkülönböztetésre heves dühvel reagál, ami minden bizonnyal nem segíti őt abban, hogy jó munkakapcsolatot alakítson ki kollégáival, akik közül sokan megjárták a frontot, s nem szoktak hozzá, hogy egy nőben egyenrangú partnert tiszteljenek. Ráadásul Maurice Wilkins, aki ekkor már elkezdte a munkát a DNS szerkezetének vizsgálatáról, Franklin érkezésekor éppen szabadságon van, s a kettejük közti munkamegosztás és hierarchikus viszony alapjai nem tisztázottak. Franklin úgy értelmezi, hogy a röntgenkrisztallográfiás kutatást ő vezeti, Wilkins szerint viszont a nő a beosztottja, csapatának egyik tagja. Ilyen körülmények között Franklin természetesen nem élvezi a munkát a King’sben és úgy érzi, nem veszik őt komolyan mint tudóst. Ezt az érzését azonban igyekszik titkolni, s ettől megközelíthetetlennek, ridegnek és zárkózottnak tínik kollégái előtt.
Ellopott Nobel-díj
Ugyanakkor egyik egyetemista segítője, Raymond Gossling közremíködésével fantasztikus röntgenfelvételeket készít a DNS-molekuláról. Ő fedezi fel például, hogy a DNS két formában létezik: ma is Franklin nyomán nevezik ezeket A- és B-formuláknak, s ez a tudás elengedhetetlen lesz később a kapott adatok értelmezésekor is. Wilkins ezzel egy időben kezdi úgy érezni, hogy a DNS-kutatás kicsúszott a kezéből. Egyre frusztráltabb, amiért Rosalind Franklin nem hajlandó megosztani vele az adatait és együttmíködni vele. Frusztrációja miatt tölt egyre több időt barátjával, Francis Crickkel, aki ekkor Cambridge-ben, a PhD-disz-szertációján dolgozik.
Crick eredetileg a hemoglobin szerkezetét kutatja, de valójában sokkal jobban érdekli a DNS, így, amikor Cambridge-be érkezik a fiatal és pimasz amerikai tudós, James Watson, akit szintén izgat a DNS, közös munkába kezdenek a molekula szerkezetének magyarázatáról. Az út, amit választanak – azaz hogy felállítják a DNS háromdimenziós modelljét – alapjaiban különbözik attól a megközelítéstől, amin Franklin dolgozott, vagyis a kísérleti úttól. A molekuláris modellezés jócskán tartalmaz spekulatív elemeket, olyan előzetes feltételezéseket, amelyek később majd empirikus úton tesztelhetők. Rosalind Franklin viszont nem szereti a spekulációt, ő annál jóval konzervatívabb, rigorózusabb tudós. Hisz abban, hogy a molekula szerkezetének meghatározása lehetséges lesz pusztán az ő röntgendiffrakciós adatai alapján, mondván: ha valamit tudunk, nincs szükségünk találgatásra. Watson viszont ezt a megközelítést gyengeségnek, a tudósi kvalitások hiányának tekinti, s nem hiszi, hogy Franklin valaha is képes lesz a DNS szerkezetének meghatározására, pusztán a röntgenképek alapján. Érdekes részlet például, ami sokat elárul arról, milyen véleménnyel volt valójában a nőről, hogy amikor egy kongresszuson
Franklin beszámol arról, hogy a foszfátok a hélixen kívül helyezkednek el, Watson hallja ugyan az előadást, mégis kezdetben figyelmen kívül hagyja,
s Crick és ő olyan modellt építenek, amelyben a foszfátok belül vannak. Csak azután, hogy Franklin megnézi ezt és rámutat a hibára, kezdenek olyan új modellt építeni, ahol a foszfátok már belülre kerülnek. Ebből az epizódból nyilvánvalónak tínik, hogy Rosalind Franklint valóban nem vették komolyan, s többször el kellett mondania ugyanazt, míg tudóstársai végre meghallották a mondanivalóját. Azt pedig ezek után nehéz megállapítani, hogy a tudományos megközelítésére jellemző precizitásában vagy túlzott óvatosságában mennyi volt eredeti személyiségjegye, s mennyit tett hozzá az, hogy úgy érezte, nőként biztosabbra kell mennie, kevesebbet hazardírozhat, s tőle nehezebben fogadnak el merész gondolatokat.
Amikor James Watson belevág a DNS háromdimenziós szerkezetének meghatározásába, az ötletet mindenki más őrültségnek gondolja. Nem csak azért, mert a feladat példátlanul nehéz, hanem mert az amerikainak semmilyen tapasztalata nincs az ilyen jellegí kutatásokban. Ô azonban nemcsak felismerte a probléma fontosságát, de azt is érzi, hogy a kérdés megoldható, és Cricckel karöltve jó érzékkel találták meg a fontos és elhanyagolható részletek közötti kompromisszumot. (Ha ugyanis pontos atomi koordinátákat szerettek volna meghatározni, vállalkozásuk ebben az időben kudarcra lett volna ítélve. Ha csak a kettős csavarral álltak volna elő, akkor viszont a szerkezet biológiai jelentősége maradt volna homályban.)
Másrészről azonban, a történethez szorosan hozzátartozik, hogy míg Rosalind Franklin a maga óvatos tempójában haladt, addig Wilkins tisztességtelen módon átjátszotta az adatait Watsonéknak. Franklin számtalan mérési eredménye vándorolt indirekt csatornákon át Watsonhoz és Crickhez, s ezek mind létfontosságúak voltak a DNS korrekt modelljének megépítésében. A verseny, amit a DNS-molekula szerkezetének leírásáért folytattak, 1952-ben fordult célegyenesébe, amikor kiderült, hogy Linus Pauling is ezen a témán dolgozik, és már közel jár a megoldáshoz.
Watson erre a hírre 1953 januárjában Londonba utazik Wilkinshez, aki ekkor Franklin tudta és beleegyezése nélkül megmutatja annak híres 51-es fotóját a DNS B-formulájáról,
s ez a fotó szolgáltatja a végső információt ahhoz, hogy Watsonék felépítsék a dupla spirált, ahol a két szál
ellentétes irányban fut. Márciusra Watson és Crick megfejtik a rejtvényt, és soha nem kárpótolják Rosalind Franklint azért, hogy lényegében ellopták tőle az eredményeit.
A rák, mint szimbólum
Az a vád, amelyet Watson a könyvében megfogalmaz Franklinnel szemben, azaz hogy a nő csak ült az adatain és nem fogta fel azok jelentőségét, sőt azzal sem volt tisztában, hogy a DNS spirális szerkezetí, mindez alaptalan és tisztességtelen állítás. Franklin feljegyzéseiből ugyanis kiderül, hogy mire Watson és Crick felépítette a maga modelljét, addigra ő is ugyanerre a konklúzióra jut: tisztában van vele, hogy a molekula spirális szerkezetí, s hogy a két lánc antiparallel fut egymás mellett.
Nehéz ugyanakkor utólag megállapítani, hogy abból az elutasításból, ami Rosalind Franklint a King’s College-ben körülvette, mennyit gerjesztett ő maga, sajátos egyéniségével. Talán nem érdektelen ezen a ponton megemlíteni, hogy a petefészekrák – ami harminchét évesen Rosalind Franklin halálát okozta – a pszichoszomatikus megközelítés szerint a partnerrel való kapcsolati zavarral függ össze. A petefészek az ember szaporodásának eszköze, a szaporodásnak pedig előfeltétele a partnerrel létrehozott kapcsolat, az a készség, hogy egy másik embert teljesen magába engedjen, s együtt valami újat hozzanak létre. Ennek az intim kapcsolatnak a gyümölcse idővel, egy érési folyamat befejezéseként megszületik, azaz belülről kívülre kerül. A petefészek-problémák tehát mindig azt mutatják, hogy az érintettnél sérült az elfogadás és befogadás képessége, ezért alkalmatlan arra, hogy valakivel együtt, közösen hozhassanak létre valami újat. Ebben az olvasatban végzetszerínek nevezhető, ami Rosalind Franklinnel történt: nem tudott együttmíködni a kollégáival, ezért azok egyszeríen ellopták tőle az eredményeit, s ezzel megfosztották a közös munka gyümölcsétől, azaz a Nobel-díjtól.
Úgy halt meg, hogy sohasem derült ki számára: Wilkins a háta mögött megmutatta eredményeit az általa riválisnak tekintett Watsonéknak.
Rosalind Franklinnek, úgy tínik, egész életében nem volt soha egyetlen kiteljesedett párkapcsolata sem. Soha nem ment férjhez, s még az is elképzelhető, hogy szízen halt meg. Éveket pazarolt el egy viszonzatlan szerelemre: Jacques Mering, a párizsi állami Központi Laboratórium nős igazgatója iránt epekedett, akivel húszas évei elején dolgozott együtt. A férfi nős volt, s ráadásul a nő vonzalmát sem viszonozta soha. Amikor pedig Franklin Don Casparral, egy másik tudományos lelki társával találkozott, aki Meringgel ellentétben nőtlen volt, elérhető és érdeklődött is iránta, addigra a nő már haldoklott.
A King’s College-beli munkájával Franklin annyira elégedetlen volt, hogy még 1953-ban átigazol a Birkbeck College-ba, ahol vírusokkal kezd foglalkozni, meglehetősen nagy sikerrel. Csoportot állít fel fiatal kutatókból,s hamarosan a világ vezető tudósává válik a vírusszerkezet tanulmányozásának röntgenkrisztallográfiájában. Amíg korábbi kollégái úgy írják le, mint összeférhetetlen és nehezen elviselhető személyiséget, a Brickbeckben kimondottan szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Az 1982-ben kémiai Nobel-díjat szerzett Aron Klung például, Franklin anyagi segítsége révén maradhatott annak idején Angliában, amikor források híján el kellett volna hagynia az országot.Brickbeckben Rosalind remekül kijön a kollégáival, és kifejezetten stimuláló szellemi atmoszférát képes munkatársai számára teremteni. Watsonnal és Crickkel szemben sem táplált sem irigységet, sem haragot. Ehhez képest Watson A kettős spirálban azt írja: „A valódi problémát Rosie jelentette. Nem tudtunk szabadulni a gondolattól, hogy a feminista legjobban valaki más laborjában érzi magát.” Pedig úgy tínik, Rosalind Franklin nem vágyott másra, mint amire minden ember: arra, hogy elismerjék a munkáját.Hogyan lehetne összefoglalni Rosalind Franklin életét? Egy nő, aki mellett anélkül mentünk volna el az utcán, hogy észrevennénk.
Nem adatott neki hosszú élet, talán azért, mert sosem tanult meg igazán élni. Mégis, néhány végzetes hónapra összehozta a sors néhány érzelmileg éretlen férfival, s így együtt megadatott nekik, hogy látványosan meghaladhassák önmagukat abban a küzdelemben, amelyben az élet végső titkát kutatjuk.
Amennyire tudni lehet, Franklin szeme, férfi kollégáival ellentétben, sosem a Nobel-díjon függött. Nem érdekelte, hogy alulmarad-e a versenyben, amit valójában csak Watson és Crick élt meg versenyként. Rosalind Franklin szerepe a DNS szerkezetének felismerésében mindenesetre jócskán túlmutat azon, hogy „szép” felvételeket készített a DNS-ről, s tartozunk neki azzal, hogy kimondjuk: neki kellett volna ott állni Watson és Crick mellett, Wilkins helyén. §
