Harcban a koronavírus-járvánnyal 2. rész: A stratégia

Az előző rész itt olvasható.

A spanyolnátha óta nem néztünk szembe olyan, fertőző betegség okozta kihívással, mint a koronavírus. A mostani írás tárgya a stratégia: annak felmérése, hogy a járvány mekkora veszélyt jelent ránk, és milyen intézkedésekkel küzdhetünk ellene. Nincs egyértelműen legjobb választás, inkább az a fontos, hogy értsük a lehetőségek előnyeit és hátulütőit.

Egy betegség veszélyességének legalapvetőbb mérőszáma a halálozási arány, különösen, ha az nem elhanyagolhatóan kicsi. Néha azonban nem egyértelmű, hogy ki mibe halt bele (ha egy súlyos szívelégtelenségben szenvedő meghal pozitív koronavírusteszttel, akkor az minek számít?), ezért fontos lehet, hogy a járvány során az összhalálozást – hányan halnak meg egy adott napon vagy héten, haláloktól függetlenül – is kövessük. Két ok is van, ami miatt ez fontos: az egyik, hogy ezt a számot nem tudja elrontani, ha esetleg a betegeket máshová soroljuk, másrészt képünk lesz a járvány indirekt hatásairól is. Ez utóbbiak lehetnek pozitívak, például hogy csökken az autóbalesetben meghaltak száma, vagy az influenza miatti halálozásnak is jót tesz a távolságtartás; de negatívak is, például hogy az egészségügy normális működésének felfüggesztése rosszat tesz az egyéb betegeknek. Persze az összhalálozás csak mindezek összegét, „nettó eredményét” fogja jelezni. Az 1. ábra ezt mutatja Európában és Magyarországon a május 19-ei állapot szerint. Jól látszik, hogy Magyarországon semmilyen növekedés nem mutatható ki, ami nagyon megnyugtató, mert azt jelzi, hogy a jó helyzetünk nem fakadhat a halálozások máshová sorolásából, és egyelőre indirekt negatív hatások sincsenek kimutathatóan, legalábbis a pozitívakat meghaladó mértékben. Európában összesítve mindeközben minden korábbit meghaladó csúcs látható.

1. ábra – Az EuroMOMO nevű európai együttműködésben szereplő országok heti halálozási adatai. Az ábra felső része valamennyi ország összesített adata; a szürke sáv a normális ingadozás tartománya. Jól látszik, hogy ezt minden télen lényegesen meghaladja a halálozás, aminek a fő oka az influenzajárvány. Az ábra alsó részén a magyar adat látszik, olyan módon ábrázolva, hogy a normálist kivontuk az értékekből (így az egy vízszintes vonal lett), és a tőle való eltérés jelenik meg, alkalmas skálázásban. A tartományok végén a sárga csík az az időintervallum, amikor az adatok még részben becsültek a halálozási jelentések beérkezésének késése miatt

Térjünk most rá a betegségből fakadó halálozások mérésére, elfogadva a halálokhoz rendelés nehézségeit. Egy éppen zajló járvány esetében nem nyilvánvaló, hogy a halálozási aránynak mi a megfelelő számítása: a kézenfekvő formula (összes halálozás osztva az összes esettel) jól működik a járvány után, ha már minden eset így vagy úgy, de lezáródott, de menet közben nem. Az ok, ami miatt ez a képlet a járvány közben nem alkalmazható, hogy az „összes eset” egy része még zajlik. Szép szóval élve: aktív vagy nem lezárt eset, hiszen a betegek ott fekszenek a kórházban, és senki sem tudhatja, hogy mi lesz a betegség kimenetele. A képlet csak akkor lenne helyes, ha kivétel nélkül mindegyik beteg meggyógyulna, de ha bárki meghal közülük, akkor a képlet már torzított lesz, hiszen akkor ennek a halálozásnak a számlálóban is szerepelnie kellett volna, hiszen a neki megfelelő beteg a nevezőben szerepelt, de nem lesz ott, mert most még nem tudjuk, hogy meg fog-e halni. Azaz a képlet alá fogja becsülni a halálozási rátát.

Szerencsére ha van információnk a betegség fellépésétől a halálozásig eltelő idő eloszlásáról, akkor ez a torzítás statisztikai eszközökkel kiküszöbölhető. Nevezzük a naiv számítás eredményét nyers halálozási aránynak, a fenti korrekcióval kapott értéket pedig korrigált halálozási rátának; a 2. ábra mutatja ezt a május 19-ei állapot szerint.

2. ábra – Nyers és korrigált halálozási arány alakulása Magyarországon. A sávok a bizonytalanságot fejezik ki, minél szélesebb a sáv, annál bizonytalanabb ott az adott arány becslése

Az ábrán szépen látszik a korrekció működése: a nyers halálozási arány menet közben nagyon rossz értéket mutat, de a járvány végéhez közeledve kezd megjavulni, míg a korrigált mutató, bár kicsit változik, de már hetekkel korábban a nagyjából jó értéket mutatta. Ez körülbelül 15% Magyarországon.

Az aluldetektálás problémaköre

A korrigált mutató biztos jobb, hiszen eltüntetett egy alábecslést, de még mindig van egy teljesen más torzítás: az, hogy hány esetet találunk meg. Tételezzük fel, hogy a súlyos eseteket – pláne a halálos kimenetelűeket – mind megtaláljuk, de az enyhébbek – meg az urambocsá’ tünetmentesek – kérdésesek, hiszen erősen múlnak azon, hogy az ország mennyit tesztel. Könnyen látható, hogy ha egy ország nagyon kiterjedten tesztel, rengeteg enyhe esetet is megtalál, akkor az ő hányadosában jó nagy lesz a nevező – de ez nem baj, hiszen ez a valódi érték. Viszont ha egy ország kevesebb tesztet végez, kevesebb enyhe esetet talál meg, pláne tünetmenteset, hiszen azt definíció szerint csak teszteléssel volna lehetséges, akkor a nevezője kisebb, és így a halálozási rátája abnormálisan nagy lesz.

Ezt a gondolatot egy kicsit tovább is vihetjük, és így egy lehetséges eszközt nyerünk az „aluldetektálás” (tehát az esetek például nem kellően kiterjedt tesztelés miatti nem megtalálásának) a mérésére.

Az ötlet a következő. A nemzetközi szakirodalom gondosan tervezett, nagymintás vizsgálatai szerint a koronavírus halálozási aránya körülbelül 1,5%. Ha elfogadjuk – ez persze feltevés –, hogy valójában nálunk is ennyi, csak az aluldetektálás miatt látunk többet, akkor azonnal egy eszközt kapunk ennek mérésére is: ha nálunk 15%, akkor feltételezhetjük, hogy 10-szer annyi esetünk van, mint amennyit detektáltunk. Mert ha ezeket detektáltuk volna, azaz bekerültek volna a nevezőbe, akkor máris megkapjuk az 1,5%-ot.

Mennyire féljünk egy járványtól?

Azzal, hogy a halálozási arányt is megértettük, minden eszköz a kezünkben van, hogy megválaszoljuk az elsőre kicsit homályos „mennyire féljünk a járványtól” kérdést.

Elsőként tegyük a kérdést pontossá. Menjünk vissza a kályhához: „a kockázat egyenlő a bekövetkezés valószínűsége szorozva a bekövetkezés súlyosságával”. Ez teljesen általános definíció, de kitűnően működik egy járványra is: a kockázat annak a valószínűsége, hogy elkapom a betegséget, szorozva annak a valószínűségével, hogy valamilyen bajom lesz (legegyértelműbb példaként: meghalok), feltéve, hogy elkaptam a betegséget. Ez a szorzat annak a valószínűsége lesz, hogy meghalok a betegség miatt (hiszen ha nem kapom el, akkor ennek nulla a valószínűsége). Fontos, hogy ez egyszerre egyéni és társadalmi szintű indikátor: ha ugyanis ezt a számot beszorozzuk a lakosság számával, akkor megkapjuk a halálozások várható számát!

A fenti gondolatmenet tehát azt sugallja, hogy minden fertőző betegség egy kétdimenziós koordinátarendszerben ábrázolható: az egyik tengely a megbetegedés kockázata, ez a ragályossággal függ össze, a másik a halálozási arány, ez pedig a súlyossággal. Ebben minden betegség elhelyezhető, ahogy azt a 3. ábra mutatja is.

3. ábra – A fertőző betegségek veszélyességét meghatározó két tényező. Az ábrán minden jel egy betegség, a vízszintes koordinátája az elemi reprodukciós szám (ez méri a ragályosságot), a függőleges tengelyen a kezelés nélküli halálozási arány egészséges felnőttekre (ez méri a súlyosságot). A háttérben lévő színezés azt mutatja, hogy ha a betegség kitörne Magyarországon úgy, hogy senki sem védett, és semmilyen intézkedést nem teszünk, akkor hány halottra lehetne számítani. A jelölők színe és alakja a betegség típusát és terjedési módját adja meg. A függőleges tengely skálázása nem lineáris, hogy a kis halálozási arányok is jól látszódjanak. Az adatok forrása a MicroboScope-projekt

Az ábra két szempontból fontos. Az egyik, hogy egyfajta gondolkodási keretet ad: nemcsak ennél a mostani járványnál, de általában, akár ha a jövőben is szembekerülünk ilyen helyzettel, mutatja, hogy mikre érdemes fókuszálnunk, milyen információkat kell megtudnunk, hogy a járvány veszélyességét megítélhessük, ha arra gondolunk, hogy vajon az új járvány hol van ebben a koordinátarendszerben. A fenti ábrán való elhelyezés egyben a történelmi példákkal való összevetést is lehetővé teszi.

A másik dolog, ami érdekes az ábrán, hogy a jobb felső sarok (micsoda szerencse!) üres. Bár ez vitatott kérdés, de sokan azt gondolják, hogy ez nem pusztán a vakvéletlen adta szerencsénk: az egyik népszerű teória szerint az a kórokozónak sem tesz jót, ha túlságosan halálos. A kórokozónak az az optimális, ha jól tud terjedni, ezt azonban az is nehezíti, ha túlságosan legyengíti, gyorsan megöli a hordozóját. Ezért nem véletlen, hogy a kórokozók általában vagy nagyon halálosak (de akkor nem túl ragályosak – ebola), vagy nagyon ragályosak (de akkor nem túl halálosak – bárányhimlő).

Lehetőségek hosszú távon: a szóba jövő stratégiák

Most, hogy a helyzetértékelés végére értünk, látjuk a taktikai szituációt, elkezdhetjük ezen ismeretek birtokában a stratégiát is megtárgyalni.

Röviden foglaljuk össze a kiindulópontokat. Egy: ahogy az előző részben láttuk, ha a betegség ragályosságáról szerzett ismereteink helyesek, akkor a lakosság körülbelül 60-70%-ának kell védettnek lennie ahhoz, hogy külön intézkedés nélkül se törhessen ki önfenntartó járvány (közösségi immunitás). Ezt így vagy úgy, de el kell érnünk. Az egyik lehetőség a védőoltás, amellyel gyorsan és viszonylag fájdalommentesen megnövelhető a védettek száma. A probléma, hogy a védőoltás előállítására vonatkozóan a kicsit is reálisabb becslések 18–24 hónapnál kezdődnek. Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy elkészüljön rövidebb idő alatt, de az már közel lenne a csoda kategóriájához, miközben a másik oldalról az a lehetőség is ott van, hogy 24 hónap alatt sem lesz meg, és még ez se lenne elképzelhetetlen kudarc. Nemcsak ki kell fejleszteni az oltóanyagot, de ki is kell próbálni, és a fentiekben még azt feltételeztük, hogy elsőre hatásos és biztonságos lesz. (Ez nem nyilvánvaló, a legtöbb oltóanyag-fejlesztési kísérlet a koronavírus ellen olyan technológián alapszik, amely elméletileg ugyan jól ismert, de törzskönyvezett, széles körben használt vakcina még nem létezik belőlük.) És akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy le is kell gyártani és el kell juttatni a világ számos pontjára, mindezt milliárd dózisos nagyságrendben, ami technológiailag és logisztikailag sem triviális feladat. Úgyhogy az első konklúzió: nem lehet arra játszani, hogy „kibekkeljük” a védőoltás elérhetővé válásáig tartó időt.

Ha nincs védőoltás, akkor a védettséget a keményebb úton kell összeszedni: a betegségen való áteséssel. (Jelen tudásunk szerint legalábbis nincs érdemi mértékben bármiféle – például genetikai okból fakadó – természetes immunitás a betegség ellen.)

Ha ez így van, akkor jöhet a második megállapítás: mindaddig, amíg a betegség ragályossága nem változik, igaz, hogy az intézkedéseinkkel legfeljebb azt tudjuk befolyásolni, hogy mennyi idő alatt gyűjtjük össze ezt a 60-70%-ot, de azt nem, hogy valamikor el kell jutnunk eddig. Így is, úgy is meg fog ennyi ember betegedni, a kérdés csak az, hogy mennyi idő alatt.

Legyünk egy kicsit pontosabbak. Ha az intézkedésekkel lecsökkentjük a reprodukciós számot, akkor nemcsak lassabban növekszik a betegek száma, de összességében is kevesebb ember fog megbetegedni. Szinte minden járványterjedési modell, a legegyszerűbb modelltől a legbonyolultabb mikroszimulációig ezt mondja. Akkor tehát mégsem muszáj a 60-70% fertőzésen átesett alanyt összegyűjteni? Itt valami ellentmondás van! – mondhatná valaki. Sajnos nincs: ez a megállapítás ugyanis csak addig érvényes, amíg az intézkedések érvényben vannak! Amint feloldjuk, újra kezdődik az egész, mégpedig mindaddig, amíg a 60-70%-ot el nem érjük. Úgyhogy ez alól nem tudunk kibújni, az intézkedésekkel csak az ütemezést tudjuk szabályozni.

A dolog másik aggasztó aspektusa: ha ez csakugyan így van, akkor ha a lakosság 60-70%-át, Magyarországon a kerekség kedvéért ez legyen 6 millió ember, beszorozzuk a halálozási aránnyal (legyünk nagyon jóindulatúak, és számoljunk 0,5%-kal), megkapjuk a halottak várható számát: 30 ezer ember. A fenti szerint ennyi embert mindenképp el fogunk veszíteni, maximum arra van ráhatásunk, hogy mikor. (Miért csak 0,5%, ha korábban még 1,5% volt? Mert itt a fertőzöttek – nem az esetek – számára kell vetítenünk.)

De ha így van, akkor miért csinálunk egyáltalán bármit is? Ez a következő kézenfekvő kérdés. Ha úgyis ennyi ember meg fog betegedni (és ennyi meghalni), bármit is csinálunk, akkor legyünk gyorsan túl rajta, hogy legalább a gazdaság ne szenvedje meg! Ez egy elég kézenfekvő lehetőség, és több országban fel is merült reális opcióként. A sajtó – nagyon helytelen módon – úgy emlegette, hogy „a nyájimmunitásra építenének”. Ez rendkívül szerencsétlen elnevezés, hiszen mint a fentiekben láttuk, minden ország előbb vagy utóbb a közösségi („nyáj”) immunitásra fog építeni, a kérdés csak az elérés gyorsaságában van. Hogy egész pontosak legyünk, a dolognak úgy van igazán értelme, ha mindeközben az időseket és a krónikus betegeket azért próbáljuk elszigetelni, hogy a 60-70%-ot ne nagy átlagként érjük el, hanem úgy, hogy a kis kockázatú csoportba tartozók esetében megközelítjük a 100%-ot – azaz lényegében ők védik meg a nagy kockázati csoportba tartozókat. Ennek a kivitelezése nagyon nehéz, részint a szigorú elkülönítés megvalósításának problémái miatt, részint mert a kockázati csoportba tartozók nem egyenletesen vannak szétszórva a populációban, hanem vannak helyek, például idősotthonok, ahol csoportosulnak, és ha ide beszabadul a vírus, akkor hatalmas pusztítást végezhet (ahogy az időközben sajnos a gyakorlatban is igazolódott).

Van azonban egy még általánosabb probléma ezzel. Itt jön a harmadik megállapítás: az alapvető gond az egészségügyi ellátórendszer kapacitása. Ennek vannak puhább és keményebb korlátai: az orvosok és a nővérek száma, a lélegeztetőgépek száma, és így tovább. A probléma az, hogy ha nagyon gyorsan jönnek a betegek, akkor bele fogunk futni ezekbe a korlátokba, és – a nyugat-európai példákon sajnos jól látszik – ez a legbiztosabb módszer a halálozási arány megnövelésére. Tehát ha nem húzzuk el legalább annyira a megbetegedéseket, hogy a kapacitáskorlát fölé ne kerüljünk, akkor sajnos a 30 ezer rögtön nem 30 ezer lesz.

A következő kérdés: mit tehetünk, hogy ne kerüljünk a limit fölé? A válasz: vagy a limitet növeljük meg, vagy a megbetegedések számát osztjuk el nagyobb időre kontaktuscsökkentéssel, vagy célszerűen mindkettőt egyszerre.

És ezzel el is érkeztünk a legtöbb ország által követett kezdeti stratégiához: kapacitásbővítés az egészségügyben, például lélegeztetőgép-vásárlás, és ezzel egyidejűleg kontaktusszámot csökkentő intézkedések alkalmazása, hogy lenyomjuk a reprodukciót.

Ez elméletben jól hangzik, de a gyakorlatban hamar világossá vált, hogy vannak problémák vele – megérkeztünk a negyedik ponthoz. Ez nem más, mint a kontaktuscsökkentésen alapuló védekezés alapvető paradoxona: minél hatékonyabbak vagyunk, annál kellemetlenebb helyzetbe hozzuk magunkat. Ha ugyanis napi 100 alatt tartjuk az esetszámot, akkor egyfelől azt mondhatjuk, hogy hurrá, ügyesek vagyunk, bírja az ellátórendszer (és tényleg így van!), csak a másik oldalról, ha kiszámoljuk, hogy napi 100 beteggel haladva hány nap alatt érjük el a 6 milliót, abból elég vicces szám fog kijönni.

Akkor esetleg maximális kapacitásnövelés mellett érdemes lenne felengedni kicsit a járványgörbét? Ez már számolást igényel, de sajnos a kép lesújtó lesz: ha holnap lesz 10 ezer lélegeztetőgépünk, és úgy tudjuk szabályozni a járványt, hogy holnaputántól mindennap pontosan 10 ezer embert kelljen lélegeztetni, tehát folyamatosan 100%-os a kihasználtság, de nem fordul elő, hogy bárki is lélegeztetőgép nélkül marad, még akkor is 6-9 hónapig fenn kellene ezt a helyzetet tartanunk. Miközben nyilván már az alapfeltevés is irreális, hogy a járványt ilyen pontosan tudnánk szabályozni.

Úgyhogy levonhatjuk az ötödik következtetést: a tisztán kontaktuscsökkentésen alapuló stratégiák nem életképesek. Működőképesek, félreértés ne essék, a legtöbb európai példa és Kína is mutatja, hogy technikailag működnek, csak a fenti értelemben nem azok, mert sem a társadalom, sem a gazdaság nem bírja ki a kontaktuscsökkentések teljes arzenálját ennyi időn keresztül. Ez tehát nem tűnik jó stratégiának.

Mi húzhat ki minket a csávából? Felsorolom a három, véleményem szerint legfontosabb lehetőséget. Az első, ha kiderül, hogy nem kell a teljes arzenál, hanem annyi intézkedés elég, amit kibír a társadalom akár hónapokon, fél éven keresztül, vagy azon túl is. Például az iskolákat, egyetemeket nem kell bezárni, nincs kijárási korlátozás, de azért nagy tömegrendezvényeket nem tartunk, a boltban igyekszünk távolságot tartani, nem ölelgetjük távoli ismerőseinket, de akár új elemeket is bevezethetünk, például maszkot viselünk. Ha (de itt ez egy nagy ha!) ennyi elég, akkor lehet, hogy a társadalom azt mondja, hogy ez nem baj, ha sokáig így marad, mert ez – szemben a teljes lezárással – hosszú távon is elviselhető, és a gazdaság is tud normális mederben működni. Ez azért roppant kritikus kérdés, mert ha ez így megvalósulna, akkor máris reálisabb cél lenne, hogy a védőoltásig elhúzzuk a dolgot, márpedig ha ez sikerülne, akkor rögtön vihetjük lejjebb az összességében megbetegedők számát, és persze a halottak száma máris 30 ezer alá kerülhet!

De ott van a „ha”. Ennek egy éles tesztje ezekben a hetekben kezdődik Európában: egyre több ország hajt végre több-kevesebb feloldást, nemsokára meglátjuk, mi sül ki belőle. A döntéshozóknak az javasolható, hogy a feloldás lépcsőzetes legyen, minden lépcső után újraértékeléssel (hogyan alakult a járványgörbe, rendben van-e, mehetünk-e a következő lépcsőre, esetleg kritikus a dolog, inkább még várjunk tovább így, vagy jobban elszabadult, mint gondoltuk, akár még vissza is kell venni). Két dolog fontos: egyrészt, hogy a lépcsők kicsik legyenek, hogy ha véletlenül az utolsó eshetőség következik be, akkor se tudjon elszabadulni a pokol, a másik, hogy várni kell, mégpedig – mint az első részben láttuk – több mint két hetet az egyes lépcsőkkel, hogy érzékelhetővé tudjon válni a valódi hatása a módosításnak.

Nagyjából ezt csinálja mindenki Európában, és ez teljesen racionális is, de alapvető kérdés, hogy legyen tartalék terv is – hiszen láttuk, hogy ez az egész stratégia egy elég nagy bizonytalanságú feltevésre épít. Szerencsére még egy ütőkártyánk van, amit kijátszhatunk: a reprodukciós szám csökkentése nem kontaktusszámot csökkentő intézkedésekkel. Mire gondolok? Ha képesek vagyunk nagyon gyorsan megtalálni az eseteket (széles körű teszteléssel), és az esetek kontaktusait is időben felderíteni, szükség szerint őket is izolálni, akkor lecsökkenthetjük a reprodukciót úgy, hogy általában a társadalomra nem kell erősen megszorító kontaktuscsökkentő intézkedéseket kényszeríteni. Ez a „modell” nem újdonság: távol-keleti országok, mindenekelőtt Dél-Korea, kezdettől ezt igyekszik követni. (Nekik a 2003-es SARS-járvány miatt nem ismeretlen ez a helyzet.) Ezt mindenképp érdemes talonban tartani – ami elsősorban a tesztelési kapacitás kiépítését és fenntartását, másodsorban a hatékony kontaktuskutatás feltételeinek megteremtését jelenti –, mert ha kiderül, hogy nem a jó forgatókönyv alakul, akkor könnyen lehet, hogy ez lesz az egyetlen eszköz a kezünkben, hogy megpróbáljuk megúszni a szigorú kontaktuscsökkentő intézkedések visszahozását.

Úgy tűnhet, hogy most már végképp a lehetőségek végére értünk, de valójában még egy dologról nem beszéltünk: mi van, ha a betegség ragályossága tőlünk függetlenül megváltozik? Ez kicsit ezoterikusnak hangozhat, pedig valójában két, egyáltalán nem elborult dolog felvetődik. Az egyik, hogy a nyár megérkezése jót tesz. Ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy az erősebb UV-sugárzás hamarabb inaktiválja a vírust, egészen odáig, hogy a mi immunrendszerünk is jobb állapotba kerül. A dolog nem lenne teljesen meglepő, mindenki számára jól ismert az influenza szezonalitása, és ez csakugyan azt jelenti, hogy nyáron csökken a ragályosság. Könnyen elképzelhető, hogy ilyesmi működik a mostani koronavírusnál is, de azonnal rögzíteni kell, hogy ezt most még nem tudjuk, a mértéke, ha van is, ismeretlen. Ráadásul az sem biztos, hogy ez feltétlenül jó nekünk: most persze örülnénk, de gondoljunk bele, mi lesz ősszel! A legrosszabb kombináció lenne, ha nagyjából egyszerre bekövetkezne, hogy újra elkezdenének a gyerekek iskolába járni, végképp elkönyvelnék az emberek, hogy nincs is itt semmi, már rég túl vagyunk a járványon (több hónapja nyugalom van!), és mellesleg még az ősz is megérkezne.

A másik lehetőség a vírus „megszelídülése”. Egy pillanatra megint gondoljunk a 3. ábrára! Van ugyanis egy fontos momentum, amit ott nem említettünk: az, hogy ezek az értékek nincsenek kőbe vésve. Egy vírus, pláne egy olyan RNS-vírus, mint a mostani koronavírus, könnyen tud mutálódni, amely mutációk aztán vagy előnyösek neki, vagy nem. Ha az ábra után mondottakra gondolunk, akkor azt látjuk, hogy ha egy vírus véletlenül a jobb felső sarok felől indulna, akkor a szelekciós nyomás abba az irányba hat, hogy elkerüljön onnan. Ez az egyik magyarázat a „megszelídülés” jelenségére, amit más esetekben leírtak, de a mostani koronavírus-járvány kapcsán jelenleg még ez is tökéletesen spekulatív.

De azt is látni kell, hogy lehetnek olyan dolgok is, amikkel viszont pechünk van, csak egyetlen példa: mi van, ha a kiállt betegség sem ad tartós, erős védelmet? A fertőző betegségekben hatalmas a szóródás ilyen szempontból: a kiállt kanyaró szinte kivétel nélkül nagyon erős és élethosszig tartó védettséget ad, megfázni viszont havonta is lehet. Ezt a mostani járványnál nem tudhatjuk, mert egyszerűen nem telt el elég idő, de nagyon borús kép lenne, ha kiderülne, hogy nem ad jó védettséget a kiállt betegség – hiszen akkor hogyan várhatjuk, hogy (bármikorra és bármilyen stratégiával is, de) összegyűjtjük a 60-70%-nyi védettet?

Az ismert ismertektől az ismeretlen ismeretlenekig

Nem lehet elégszer hangsúlyozni a járvány kezelésének azt az aspektusát, hogy menet közben kellett tanulni. Kezdetben szinte semmit nem tudtunk, azonban a kép tisztulása egybeesett azzal, hogy már döntéseket is kellett hozni.

Hogy mi a helyzet jelenleg? Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy tudjuk. Ha nem is tökéletes bizonyossággal, mert az orvostudományban ez egyébként is ritka, de a gyakorlati célokra kellő pontossággal; ilyen mondjuk a lappangási idő hossza. Aztán vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy nem tudjuk. Elég csak a fentiekre gondolni: vajon hogyan hat a nyári időjárás a járványra? Fog-e szelídülni a vírus? Milyen védettséget ad a kiállt betegség? Mennyi a tünetmentesek aránya? Mi a gyerekek szerepe a járványterjedésben?

És végezetül ott vannak – pontosabban szólva lehetnek – azok a dolgok, amikről jelenleg még nem is tudjuk, hogy nem tudjuk őket (pedig fontosak lennének). Olyan tényezők, akár kellemes, akár kellemetlen irányban, amikről jelenleg fogalmunk sincs. Az idő előrehaladtával ilyenek felbukkanásának csökken a valószínűsége, de most még túl magabiztosak nem lehetünk.

Magyarországon – és Európa legtöbb országában – a járvány első hullámának a végére értünk. Nincs ok arra, hogy folyamatos rettegésben éljünk, hogy bármikor ránk törhet a betegség, de az se lenne jó, ha átesnénk a ló túloldalára: a kór itt van velünk, nem tűnt el, úgyhogy az észszerű óvatosságra továbbra is szükség van – a meccs még nincs lejátszva.