Tudósközelben: Falus András immunológus, az MTA levelező tagja

IMP: Édesanyja kórházban dolgozott… Sokszor kísérte el őt a munkahelyére?

F. A.: Igen. Egészségügyi adminisztrátorként nagyon sok orvos barátja volt, akiket én nagyon érdekesnek találtam, odafigyeltem rájuk, emberileg sokat tanultam tőlük, és a szakma is elkezdett érdekelni. Szentiványi Mátyás például békaszívekkel kísérletezett. Döbbenetes látvány volt, ahogy egy üvegtölcsér végére kötött teljesen átlátszó húsdarab, mert hogy a vért már teljesen kimosták belőle, órákig pulzál. És ehhez annyi kellett, hogy inni adtak neki, vagyis folyadékot öntöttek a tölcsérbe. Szentiványi imádott kísérletezni, és amit akkor nem tudtam, ma már tudom, hogy olyan anyagokkal dolgozott, amelyek a szívmíködés gyorsaságát és erősségét befolyásolták. Addig-addig álltam mellette, hogy én is kedvet kaptam a kísérletezésre. Be kell valljam, egyáltalán nem voltam ügyes. Elég nehéz technika úgy kiemelni és tölcsérbe helyezni a szívet, hogy eközben ne sérüljön meg.

IPM: Ne szaladjunk előre. Pontosan hogy is történt? Megfigyelte a professzort, majd elment, fogott egy békát, hazavitte és nekiállt preparálni?

F. A.: Nem, még ott a kórházban elkezdtem. Szentiványi ugyanis azt mondta, tegyem magam hasznossá. De mert rengeteget elszúrtam, rám szólt, hogy gyakoroljak inkább otthon.

IPM: A szülei örülhettek ennek!

F. A.: Okozott konfliktusokat. Kis fürdőszobánkban a kádat deszkák fedték, hogy amikor senki nem használja, lehessen oda is pakolni. &Uacutegyhogy amikor a nagymamám egyszer levette a deszkákat, és meglátta, hogy a kád tele van hatalmas levelibékákkal, nem mondhatnám, hogy megdicsért. Nem érezte át, hogy milyen csodálatos dolog kísérletezni… Feloldoztam magam az állatkínzás bíne alól, mert azt gondoltam, hogy ha én most megtanulok egy módszert, akkor olyan gyógyszereket fejleszthetek ki, amelyek sok szívbetegnek adnak valamilyen segítséget. Ráadásul első lépésben megtanultam, hogyan lehet csökkenteni a béka fájdalomérzetét. Ezt fontosnak tartottam, mert nagyon szeretem az állatokat.

IPM: Van házi kedvenc?

F. A.: Igen. Elég hosszú ideje élünk Érden, és mindig voltak kutyáink, ugyanúgy, ahogy gyerekkoromban, Pásztón is.

IMP: Azt hittem, a szőlőmuslicákról fog beszélni, merthogy a Mindentudás Egyetemén azt mondta: a genetikusok kedvenc háziállata a szőlőmuslica.

F.A.: A szőlőmuslicák genetikája egy morfológiai ok miatt lehetőséget ad a kromoszóma, tehát annak a sejten belüli rendszernek a vizsgálatára, amelyben az örökítő anyag, a DNS található. A nyálmirigyükben van ugyanis egy óriás kromoszómájuk, amit szinte kézzel és két csipesz segítségével nagyon könnyí kiemelni. És mivel a szőlőmuslicák nagyon sokfélék, könnyí összefüggést találni egy tulajdonság és a gén között. De tovább is lehet menni. A sörélesztőben például az emberi emlőráknak megfelelő gének vannak. Ennyire egységes a világ. Ezért lehet az alacsonyabb rendí életekből kiindulni. Fantasztikus például, hogy két éve a Nobel-díjat a daganatképződéssel is kapcsolatos programozott sejthalál lefolyásának kimutatásáért ítélték oda, s ehhez egy valamivel több mint ezer sejtből álló laposféreg segítette a tudományt. Tehát olyan tudós kapott orvosi Nobel-díjat, aki soha életében nem foglalkozott emberi páciensekkel. Kimutatta, hogy az ezer sejtből mintegy száz hogyan hal meg és milyen sorrendben. És bennünk ugyanezek a gének felelősek azért, hogy sejtjeinknek korlátozott az élettartamuk, és meghalnak. Ha valamilyen oknál fogva megbolondulnak, és ez nem következik be, kialakul a rák.

IPM: Ez is mutatja, hogy bár korábban lehetett arról hallani, hogy az orvosok a biológusokat nem tartják maguk közé valónak, mára ez nem lehet érvényes, hiszen egymás munkáját segítik, kiegészítik.

F.A.: Hadd mondjak egy példát. Foglalkozunk fehérvéríségben, akut limfoid leukémiában szenvedő kisgyerekekkel. Magyarországon évente átlagosan 100 új beteg jelentkezik, ami soknak számít. Ezek a betegek 70-80 százalékban meggyógyíthatók. A genomika fejlődésével ma már kutatást lehet végezni annak a megjósolására, hogy melyik gyógyszerre, melyik beteg, hogyan reagál. Ez azért lenne fontos, mert ha egy gyógyszerre valamelyik páciens nem jól reagál, nemcsak nem gyógyul, hanem a szíve, vagy a mája is károsodik. Ezért mi  azt kutatjuk, megtudható-e előre, hogy a beteg – genetikai háttere miatt – melyik gyógyszerre, hogyan  reagál. Tehát, ha én nem olyan orvossal kollaborálok, aki pontosan meg tudja mondani, hogy ez a gyerek ekkor és ekkor, ilyen és ilyen mellékhatásokat mutatott, vagy ekkortól kezdett el reagálni, ekkortól lettek jobbak a laboreredményei, semmit nem ér az én elméleti, biológiai, genetikai, immunológiai tudásom. Nagyon felemelő érzés, hogy az egész magyar gyerekonkológiai hálózat egy emberként állt a program mögé. Az eredményt tekintve teljesen mindegy, hogy melyikünknek mi a végzettsége, jól kell csinálni.

IPM: Ezt továbbgondolva eljutunk egyszer oda, hogy ha orvoshoz megyünk, nem a laboreredményeket és a vérképet visszük, hanem a géntérképünket, és elmondunk egy-két tünetet, amiből az orvos megállapítja,  mi lehet a bajunk?

F.A.: Ezt nem hiszem. Hihetetlen mennyiségí genetikai információ van ebben a hárommilliárd bázispárban, amit a dupla spirálú örökítő anyagban hordunk, tehát minden egyes sejtünkben, és ezeket az információkat genetikai módszerek és számítástechnika segítségével már olvasni tudjuk. Ez a genomika, ami olyan forradalom, amelynek az eredményei az első holdra szállással vetekednek. Rengeteget fogunk megtudni, és becsléseket fogunk adni, de fontos hangsúlyozni, hogy csak becsléseket. A genetika nem sorsot jelent, hanem valószíníséget. Azt tehát meg tudjuk mondani, hogy valakinek van-e esélye bizonyos betegségekre, de sose – ezt nehezen mondom, mert ennyi idősen az ember ne mondja, hogy sose –, érjük azt el, hogy egy géntérképre ránézve megmondják, hogy mi lesz a bajunk ekkor és ekkor.

Ezek az információk csak segítik az orvosok munkáját, de a végső szó szerintem az egész embert látó orvosé. Éppen ebben az évben szervezzük az első immungenomikai világkongresszust itt Magyarországon, ahol például olyan immunológiai kérdésekre keresünk választ, hogy a genetikai/genomikai adatok hogyan utalnak egyes immunológiai betegségekre, mint amilyen az asztma, a fertőző betegségek és a szervezet rák elleni védekezésére. Az is izgalmas kérdés, hogy hol a határa az adatok közlésének, amelyekből az orvos a megfelelő információkat le tudja szírni. Mert egy vidéki körzeti orvos például abból tud sok mindent megállapítani, hogy az az idős néni, aki bejön hozzá, és akit már lánykora óta ismert, hogy megy, milyen a bőre színe, milyen a haja állaga. Ezt egy genetikai térkép nem tudja pótolni. A genetika ugyanis nem mindenható.

IPM: &Oumlnt egyébként mi fordította az immunrendszer vizsgálata felé?

F.A.: Az immunrendszer olyan, mint egy fantasztikusan jól míködő akciófilm. Hihetetlenül izgalmas meccseket játszanak egymással a legádázabb ellenfelek, a mindenre elszánt mikrobák és ráksejtek és velük szemben az immunrendszer. Az a tumor például, amelyik megnőtt és kimutatható, vagy betegséget okoz, már becsapta az immunrendszert. A felnőtt emberekben tíz percenként átlagosan egy-két onkológiai mutáció alakul ki, tehát egy genetikai változás miatt egy-két sejtünk rákossá válik. Mire azonban a tumorsejt „szeme kinyílna”, az immunrendszer már kinyírta. Az immunrendszer ugyanis olyan, mint egy hihetetlenül jól míködő rendőrség. Tudja, hova kell menni, kit kell elkapni, finoman, gyorsan, kíméletlenül. És engem ez vonzott. A genetika az örökölt tulajdonságokat és azok molekuláris hordozóit vizsgálja a sejtekben, az immunológia pedig a sejtek együttmíködését. Fantasztikus, ahogy az immunsejtek edzőtáborokba mennek, és csak a legkommandósabb, legjobban míködő tagok maradhatnak meg, akik viszont csak akkor lendülnek mozgásba, ha erre szükség van.

IPM: Erről könyvet is írt, Adj király, katonát címmel. Miért pont ezt a címet választotta? A játékra utalt?

F. A.: Igen. Sose felejtem el, amikor ötévesen beálltam a nagyfiúk közé, és naivan megálltam középen, majd belém jött valaki, és ettől repültem 5 métert úgy, hogy kiugrott a térdem. Sírtam, hogy az anyám vigyen haza. Ebben a kíméletlen, kemény játékban az a szabály, hogy akit kiszakítanak, az átkerül a másik csapathoz. És ugyanez játszódik le az immunrendszerben. Vannak álruhák, vannak korrupt rendőrök, vannak hiszékeny, vagy éppen megvesztegethető sejtek. A tumor úgy csapja be az immunrendszert, hogy megveszteget immunsejteket. Persze képletesen. &Aacutem a tumorban nagy az élet. Ott van elég táplálék, ital, rengeteg oxigén. És akkor bemegy oda egy sápadt nyirokcsomóból egy szegény, rosszul fizetett limfocita, és ahelyett, hogy kinyírná a tumort, ott marad és jól él. Eközben a többi immunsejt úgy tudja, hogy odament már egy társuk, tehát ők nem foglalkoznak többé ezzel a tumorral, amelyik ráadásul csak olyan fehérvérsejteket vonz, amire szüksége van. Mivel sok vér kell neki, azokat a limfocitákat csábítja el, amelyek például a rákot segítő vérképzésben vesznek részt.

IPM: Furcsát fogok kérdezni, de nem tudom megállni. Amikor egy immunológus új immunbetegségről hall, örül ennek, merthogy ezáltal újabb és újabb információkat nyerhet az immunrendszer míködéséről? Ott van például az AIDS.

F.A.: Nagyon jó a kérdés. A tudománytörténetet folyamatosan foglalkoztatja, hogy mi, mire, hogyan hatott. Amikor kiderült, hogy van olyan betegség, hogy AIDS, éppen Amerikában voltunk. A fiamat vittem iskolába, egy riporter elém ugrott, és megkérdezte, hogy mi a véleményem az AIDS-ről, és elvinném-e a gyerekemet egy olyan iskolába, ahová tudom, egy AIDS-es kisgyerek jár. Mondtam, hogy én úgy tudom, hogy az AIDS csak vérrel terjed, úgyhogy igen, mert legfeljebb csak jobban odafigyelnék. Erre azt mondta a riporter, hogy mellesleg ebbe az iskolába jár egy vérzékeny kislány, aki vérátültetéskor megfertőződött. Na, erre mit szólok? Érdekes érzés volt, ahogy keveredett bennem az apa és a tudós, de nem változtattam meg a véleményemet. A betegség kapcsán nagyon sok érdekes dolgot tudtunk meg az immunrendszerről.

Tudjuk, hogy van egy karmester sejt az immunrendszerben, ami mindent irányít. És most már ismerjük, hogy ez az átkozott vírus azért élte túl az immunrendszer gyilkos ölelését, mert éppen a karmestersejtek irányában, tehát olyan helyen támad, amit nem lehet nélkülözni, mert különben összeomlik az immunrendszer. Ilyen értelemben egy mechanizmus felismerésével egy új ajtó nyílik ki. Amikor elkezdték a szervátültetéseket, megtudtuk, hogy mit jelent a histokompatibilitás, vagyis a szövettírés. Akkor tanultuk meg, hogy a fogantatásunk pillanatától rendelkezünk „pin-kóddal”, vagyis minden sejtünk magán hordozza azt az információt, hogy ki az anyánk és az apánk. Ezt az információt – ugyan nem azonnal – , de az orvostudomány is tudta hasznosítani. És véleményem szerint ez a folyamat gyorsulni fog. Tehát attól a pillanattól, hogy felismerünk valamit, megértjük a mechanizmusát – és most optimista vagyok –, egyre hamarabb le tudjuk majd fordítani a gyógyítás szintjére.

IPM: És ha nem optimista?

F.A.: Akkor sem vagyok pesszimista, inkább realista, vagy egészségesen szkeptikus. Nem szabad az embereknek olyant mondani, ami nem igaz. Igazat, érdekesen és egyszeríen – ez a jó ismeretterjesztés lényege. A tudomány most egy elképesztő ugrásban van, de azt ne mondjuk, hogy csoda történt. Egy-egy új felismeréstől nem lehet a rák ellenszerét, vagy az örök ifjúság kék madarát megtalálni. Az egészséges szkepticizmuson tehát azt értem, ne hitessük el, hogy egyszer minden megoldódik, mert ilyen sose lesz. Mindig lesznek újabb és újabb hibák (mutációk), újabb és újabb kihívások. Viszont a tudás nagyon fontos, és minden eszközzel terjeszteni kell. Még a rossz tudása is jobb, mint a nemtudás. Tehát abban vagyok optimista, hogy egyre többen rájönnek: fontos a tájékozódás, a tudományos információk beszerzése. A globalizáció mára szitokszó lett. Holott ez is globalizáció. Betegségek, járványok ellen csak globálisan lehet védekezni.      §

  • Az ELTE biológus szakán végzett 1970-ben. 1994-től a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének vezetője. A kutatás mellett folyamatos oktatási tevékenységet vállal, az orvosi biológia (sejtbiológia, genetika), illetve 1995-től az immunológia, 2000-től pedig az orvosi genomika területén. Több hazai és külföldi nemzetközi tudományos társaság és folyóirat-szerkesztőbizottság tagja. Számos külföldi ösztöndíjat nyert el (Odense, Harvard, Osaka, Bern). 1990-től a biológiai tudományok doktora, 2001-től az MTA levelező tagja. Közel 300 tudományos közlemény mellett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek és könyvek szerzője. Ismeretterjesztő tevékenységét 2001-ben Az év ismeretterjesztő tudósa díjjal jutalmazták.