Tudósközelben: &Aacutedám Veronika biokémikus, az MTA levelező tagja

IPM: Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy Nagykanizsán, a Batthyány Lajos gimnáziumban szakmai és emberi igényességre, tartásra és arra nevelték a tanárai, hogy dolgozni és alkotni nemcsak öröm, hanem az egyetlen boldogulási lehetőség ebben a világban. Igaznak érzi ma is ezt az útravalót?

&Aacute.V.: Alapvetően igen, de ma már tudom, hogy sok minden kell még a boldoguláshoz. Szerencse és valami jó konstelláció is. Kemény munka, sok idő, sok energia és befektetés nélkül azonban nem megy. Ha átmenetileg mégis sikerül, előbb-utóbb kiderül, hogy talmi volt a siker és keserívé válik mind a környezet, mind a személy számára. Nem érdemes megpróbálni boldogulni úgy, hogy a mögött ne legyen munka, elszánás, alapos felkészültség és hit abban, hogy a munka a siker legbiztosabb záloga. Természetesen kell hozzá tehetség, kellenek vele született adottságok is, de hogy mit hoz ki magából az ember, az döntően attól függ, hogy mennyit és mit hajlandó megtenni a céljai eléréséért.

IPM: Az &Oumln pályájának is voltak nehézségei, különösen a diploma megszerzése után, amikor a kívánt gyakorló orvosi állások egyikét sem sikerült megszereznie. Az orvosi pálya melyik ága vonzotta leginkább?

&Aacute.V.: Neurológus szerettem volna lenni. A neurológiában láttam azt a területet, ami engem különösen érdekelt. Valami, ami az idegrendszerrel összefügg. Sajnos nem kaptam meg a fővárosi állások egyikét sem, pedig elég jó tanuló voltam. Mivel nagyon vonzott a tudomány az egyetemi éveim alatt, ezt valami égi jelzésnek tekintettem arra, hogy megpróbáljam azt, amihez annyira vonzódom. Eljöttem ahhoz a professzorhoz, aki annak idején ennek a tanszéknek a vezetője volt és azt mondtam, hogy itt szívesen dolgoznék. Addigra már minden állást betöltöttek, de segített nekem abban, hogy elhelyezkedjek a Gyógyszerkutató Intézetben. Dolgoztam is ott egy évig, de az a kutatás, amit ott folytattunk, túlzottan ipari jellegí volt, és nem tetszett nekem. Visszajöttem hát Horváth István professzor úrhoz, és megköszönve a korábbi segítségét, azt kértem, hogy itt dolgozhassak a tanszéken. Akkor már volt egy felszabadult állás, és idekerültem. Végigjártam a szamárlétrát a kutatótól a tanársegéden át a tanszékvezető egyetemi tanárig.

IPM: Aránylag gyorsan megtette ezt az utat.

&Aacute.V.: Igen. Viszonylag fiatalon lettem tanszékvezető. Itt szerepet játszott már a szerencse is. Kell, hogy egy olyan helyzet vegye körül az embert, amiben észreveszik, hogy vannak képességei, sokat dolgozik és az eredményeit is elismerik. Akkor, az elődöm halála miatt megüresedett egy állás, én meg éppen abba a korba kerültem, hogy – ha nem is volt szokványos, de – meg lehetett kapni ezt a posztot. Megpályáztam és megkaptam. Hozzáteszem, hogy nagy hallgatói segítséggel! Az egyetemi demokráciában akkor értünk el arra a fokra, amelyben a hallgatóknak komoly beleszólása lett minden döntésben. Minden kari tanácsban, egyetemi tanácsban 33% képviseletük volt. Ha a hallgatók valaki mellé odaálltak, akkor elérték, amit akartak.

IPM: A karrierje építése közben jutott idő magánéletre, családra is?

&Aacute.V.: Igen. Abban az időben ismertem meg a férjemet, Vizi. E. Szilvesztert, akivel immár 28 éve élünk együtt. Van egy fiunk is, ő most végezte el a Közgazdaságtudományi Egyetemet, éppen nagy álláskeresésben van.

IPM: Abban, hogy az &Oumln kutatási területe az agyra és annak betegségeire koncentrálódik, volt valami szerepe a férjének, aki köztudottan agykutató?

&Aacute.V.: Nem volt közvetlen befolyása. Soha nem dolgoztunk egy munkahelyen. Amikor elkezdtem dolgozni ebben az intézetben éppen lezárult egy olyan téma kutatása, amely nem volt nagyon sikeres, és mindnyájan, akkori fiatalok lehetőséget kaptunk arra, hogy olyan témát és irányt válaszszunk, ami érdekel bennünket. Az engem foglalkoztató téma nagyon perifériásan kapcsolódott ahhoz, amivel a férjem foglalkozott. Egy nagyon rövid időszakon kívül soha nem dolgoztunk együtt. Mi itt a molekulák szintjén vizsgáljuk az agyi folyamatokat, olyan betegségeknek a molekuláris alapjait kutatjuk, mint a Parkinson-, vagy az Alzheimer-kór. &#336 farmakológus, bizonyos központi idegrendszeri gyógyszereket, gyógyszerhatásmódokat, támadáspontokat és különböző neuronális összeköttetéseket vizsgál. Az más terület. Azért persze értjük egymást.

IPM: Nem hátrányos &Oumlnnek, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a férje? Nem kell sokkal többet bizonyítania, hogy ugyanolyan elismerést kapjon, mint a többiek?

&Aacute.V.: Most már nem. Hosszú időn keresztül talán csakugyan többet kellett bizonyítanom, hogy legyőzzem
az előítéleteket. Ha egy nő kicsit is sikeres, az mindig gyanús. Azt gondolják, hogy valami nem stimmel: kudarcos a családi élete, valamit itt kompenzál vagy segíti a férje, a barátja. Az emberek szeretnek keresni valamit, hogy megmagyarázzák, miért boldogul egy nő a szakmájában. &Uacutegy érzem, hogy ezen már régen túl vagyok, de a magam harcát én is megvívtam.

IPM: Mi az oka annak, hogy szinte kizárólagosan külföldi szaklapokban publikál, külföldön tart előadásokat?

&Aacute.V.: Elsősorban az, hogy a mi pályánk abszolút nemzetközi. Szemben például az irodalommal, ami nagyon nemzeti lehet, olyan nincs, hogy magyar természettudomány. Van egy egyetemes természettudomány, amelyhez természetesen hozzátehetnek a különböző nemzetek kutatói. Az nagyon jó, ha a magyar kutatók kiváló eredményekkel, egyre többen járulnak hozzá egy-egy tudományterület megismeréséhez. &Oumlsztöndíjasként Peter Baker professzor mellett tölthettem el két esztendőt Londonban. Megszállottsága, a tudomány iránti szenvedélye, kristálytiszta gondolkodása mély benyomást tett rám. Az élettan nagy alakjának számított. A Nobel-díjas Alan Hodgkin tanítványa volt. &#336 mondta, hogy a tudomány  olyan, mint egy dús lombú fa, amelyhez mindenki hozzátesz valamit, és az öröm, amit ez okoz, független attól, hogy amit hozzáteszünk, az egy új ág-e vagy csak egy levél.

IPM: Mi a véleménye, elismertek a magyar kutatók?

&Aacute.V.: Igen, de ez csak egyetlen módon mérhető le, ha az ember olyan folyóiratokban közöl és olyan nyelven, amit értenek a világban. Ez nálunk nem valami különcség, hanem egyszeríen a szakma szabálya az, hogy amit az ember talál kutatás közben, azt leírja, elküldi egy nemzetközi folyóiratnak, minél jobbnak, annál jobb. A munkáját egy zsíri értékeli, és ha kiállja a szigorú szakmai kritikát, akkor megjelenhet. Nekünk egy ilyen megjelenés, óriási szakmai elismerés.

IPM: Milyen területen folytatnak jelenleg kutatásokat?

&Aacute.V.: Egy nagyon érdekes enzimmel dolgozunk, ami fontos része a sejtekben az energiatermelésnek. Erről az enzimről azt derítettük ki a legutóbbi időben, hogy oxigénből termel olyan toxikus molekulákat, amelyek a sejteket károsíthatják és hosszú távon az agysejtek elpusztulásához vezetnek. Azt gondoljuk, hogy ennek fontos szerepe lehet a Parkinson-kór patomechanizmusában. Eredményeinket egy szakmai folyóirat zsírije értékeli. Ez az egész terület új. Az, hogy oxigénből ilyen toxikus származékok keletkeznek. Hiszen az oxigén az élet molekulája, nélküle nem létezünk. A jelenség oka pedig az, hogy valami megbomlik az egész energiatermelési folyamatban. Van például egy olyan enzimkárosodás, amely megakasztja az energiatermelés normális folyamatát sejten belül, az ún. mitokondriumban, ahol az energiatermelés történik. Az oxigén normális felhasználása gátlódik, ha az energiatermelés útvonalát alkotó fehérjék valamelyike genetikailag károsodott, beteg. Ezt nemcsak „belülről”, hanem „kívülről” is okozhatja valami. Például a gyomirtók között is lehet olyan, amely károsítja ennek az ún.légzési láncnak valamelyik elemét, ahol az oxigénre szükség van.

IPM: A betegség kutatásán kívül a gyógyításban is részt vesznek?

&Aacute.V.: Természetesen minden kutató orvos ambíciója, végső vágya, hogy valamilyen formában a betegségek gyógyításában segítse az orvostudományt. Ha az ember megfigyel egy kóros állapotot, megérti, hogy melyek azok a folyamatok, amelyek károsodtak, azonosítja azokat a pontokat – molekuláris értelemben –, ahol a betegség elkezdődik, akkor végül ott van előtte egy kép, amelyen látja a hibákat. Tudja, hogy hol kellene beavatkozni. Az már egy következő lépés, hogy találni kell olyan szelektív pontokat, ahol be is lehet avatkozni. Mindenekelőtt meg kell érteni, hogy miről van szó. Különben olyan, mintha az ember egy sötét szobában lövöldözne. Szeretném remélni, hogy ezek olyan kutatások, melyeknek fontos klinikai vonatkozásai is lesznek.

IPM: Volt olyan kutatás, amit elindítottak, aztán nagyon érdekes, de más irányú eredményekre jutottak?

&Aacute.V.: Természetesen. Az ember elkezd egy munkát, és az elején elképzeli, hogy miért csinálja, mit szeretne megtudni, megérteni, hova szeretne eljutni. Aztán, ahogy jönnek a kísérleti eredmények, egyszer csak felbukkannak olyan érdekességek, amiket az ember nem ért, nem illik a képbe. Akkor elindul az új nyomon, mert érzi, hogy itt van valami, amit nem tud, amire még nincs magyarázat. Ez elvihet egész más irányba, ami nem kevésbé fontos, mint az eredeti cél volt. Az egyik eredmény hozza a másikat, és hoz újabb kérdéseket, amelyeket a következő kísérlettel aztán megcéloz az ember. Ha valami nagyon érdekes, akkor elmegyünk afelé, és lehet, hogy ebből a félre útból főút lesz. A kutatónak megvan egy bizonyos fokú szabadsága. Természetesen a kutatást finanszírozó felé el kell számolni az eredményekkel. Akármibe nem lehet belekapkodni.

IPM: Milyen esélyei vannak a nőknek a kutatásban?

&Aacute.V.: A tudomány területén Magyarországon a nők nincsenek abban a helyzetben, mint amit valójában megérdemelnének. Nem áll arányban az elismertségük azokkal az eredményekkel, amelyeket elértek. Most egy kozmetikai cég meghirdetett két díjat, amelyre csak nők pályázhatnak. 35 év alatti fiatal kutatónők részesülnek a díjban, illetve jutalmaznak egy 45 év alatti kutatót. A cég engem kért fel a zsíri elnökének. &Oumlrülök, hogy van, aki felkarolja ezen a területen a nőket.

IPM: Jut ideje a kikapcsolódásra a mindennapok síríjéből?

&Aacute.V.: A tenisz az egész családnak kedvenc időtöltése. Nagyon szeretjük, és hetente legalább háromszor-négyszer aktívan gyakoroljuk is. Nagyon fontos a mozgás, mert az embert mind szellemileg, mind fizikailag erőben és frissességben tartja.  Szeretek például sétálni is, járni az erdőt, menni órákon keresztül. Bármi lehet, csak az ember csináljon valamit, használja a lábát, az izomzatát, vegye igénybe a fizikumát. Ugyanakkor zenekedvelő család vagyunk, gyakran járunk hangversenyre. Magam részéről nagyon szeretem az operát is, és otthon állandóan szól a zene. Régen, egyetemista koromban, de  később is, nagyon sokat jártunk színházba, az akkori Madách és Vígszínházba, sajnos valahogy ez mára elmaradt. Egyszer-egyszer elmegyünk, de ritkán. Szeretünk utazni, hegyet mászni és a szabadságra jön velünk a fiunk is. Ha már a családról esik szó, nem hagyhatom ki a nevelt lányomat, aki a férjem első házasságából született. Részben nálunk nevelkedett és kiskorától sajátomnak tekintem. &Aacuteltala már három unokánk van. Szóval, ilyen módon nagymama is vagyok.

IPM: Számos jelentős kitüntetéssel ismerték el munkáját, közülük melyik áll szívéhez a legközelebb?

&Aacute.V.: Nem is tudom. Egyikre sem számítottam, de természetesen mindegyiknek nagyon örültem. A legkedvesebb talán a Szentágotai-díj, éppen, mert a nagyhírí professzorról nevezték el. Óriási alakja volt a magyar tudománynak. Abban a szerencsében volt részem, hogy tanított, két éven keresztül hallgathattam az előadásait. Ezt a díjat eredményes kutatói munkásságért adják. Amikor én kaptam, abban az évben adták ki legelőször.

IPM: Egy tudós nő – az átlagember elképzelése szerint – nem törődik igazán a külalakjával. Ez a hallatlan elegancia, finomság, ami az öltözködéséből, a megjelenéséből árad, a divat szeretetéből ered, vagy más oka van?

&Aacute.V.: Szeretem a szép ruhákat. De ez talán összefér azzal, hogy az életem a tudományos kutatással telik. Azt gondolom, hogy ez is fontos dolog. Egy professzor, minta a hallgatóknak. Ebben az intézetben megfordul hétszáz diák egy évben. &#336k figyelnek minket, és nemcsak azt figyelik, amit mondunk, hanem azt is, ahogyan mondjuk. Figyelik, hogy milyen emberek vagyunk, és annak része a megjelenés is. Nem feltétlen kell a napi divatot követni. Nőnél, férfinál azonban egyaránt fontos, hogy kulturáltan, elegánsan nézzen ki. Ez nem jelenti a legdrágább ruhát, de egyfajta igényességet mindenképpen.                 §

  • &Aacutedám Veronika az orvostudomány  doktora, 1997–2000. Széchenyi Professzori ösztöndíjas, 2001-től az MTA levelező tagja, a SE Orvosi Biokémiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, rektorhelyettes.Kitüntetései: 1998. Szentágotai János díj, 2000. Batthyány-Strattmann László díj, 2000. Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, 2003. Medicina Nívódíj.