Az első magyar az újvilágban: Budai Parmenius István

Az Atlanti-óceánról felszállt a köd. A háromárbocos gálya, a Gyönyörûség fedélzetéről a legénység megláthatta a kicsiny flotta többi hajóját: a Fecskét, a Mókust, az Aranyszarvast. A nyugati horizonton szárazföld erdős vonulata sötétlett. A brit tengernagy, Sir Humphrey Gilbert magához intette a fiatalembert.

– Jegyezze föl a hajónaplóba, barátom! „Az &Uacuter 1583-ik esztendejében, augusztus havának első napjaiban őfelsége, Tudor Erzsébet királynőnk nevében kitûzzük az angol lobogót &Uacutej-Fundland földjén.”
Ki ez az ifjú, akinek most hevesen dobog a szíve? Hogyne dobogna hevesen, hiszen tudja, hogy ő az első magyar ember, aki néhány óra múlva az &Uacutejvilág partjára lép.A fennmaradt dokumentumokból ismerjük a neveit. Neveit, igen. Humanista divat szerint magát latinosan Stephen Parmeniusnak nevezte. Parmenius pajzsost jelent. Pajzsos vagy Pajzs Istvánnak hívták, előnévként pedig a Budait használta. Budán kezdte tanulmányait, talán éppen a híres író és prédikátor, Bornemisza Péter körében. Mikor születhetett? 1556-ban vagy 57-ben. Meglehet, éppen négyszázötven éve!

Az angol történészek már a XVII. században, a magyar kutatók csak jóval később – Kropf Lajos 1889-ben, Pivány Jenő 1893-ban – említik távolba szakadt honfitársunkat. „Távolba szakadása” fokozatosan történt. A török uralom alatt nyögő Budáról a protestáns ifjú Wittenbergbe, Heidelbergbe, majd Németalföldön keresztül Angliába vándorolt. Az 1580-as évek elején már Oxfordban tanul. Diáktársai följegyezték, hogy a görög és a latin nyelvben, valamint a formailag igényes latin verselésben kitûnik a többiek közül. Hexameterekbe foglalta a 104. (zürichi) zsoltárt. Hálaadó ének címmel meg is tudta jelentetni.
A verset egyik barátjának, Henry Untonnak ajánlotta az alábbi négy disztichonnal. &Iacuteme, a magyar fordítása.

Hogyha az ádáz ütközetekből tér meg a győztes,
vagy ha a bősz tengert tudja a háta mögött,
zsákmányát s diadalmi jelét szentélybe csukatja:
így vesz majd az utód tettéről tudomást.
Ez volt hát nekem is szándékom, amint belefogtam
hálaadó verssel azt örökíteni meg,
hogy viharos vizeken s országokon át ideértem:
pannon földemről Anglia partjaira. *

Tehetségének és szorgalmának köszönhette, hogy egy másik barátja, Richard Hakluyt – később kiváló forrásként használható földrajzi mûvek szerzője – éppen őt ajánlotta Sir Humphrey Gilbert admirális figyelmébe. A brit főúr, a híres felfedező, Sir Walter Raleigh féltestvére már járt az &Uacutejvilágban. Elkövethetett valami hibát vagy bûnt, mert a kemény, akaratos „szûz” királynő, I. Erzsébet megneheztelt rá, és vonakodott támogatni a következő, gyarmatosító szándékú utazását. (Nem a kolonizáció ellen lehetett kifogása. Inkább az ellen, hogy a tengernagy „saját zsebre” dolgozik.) Gilbert, aki az „arany lovag” címet is viselte, hírhedt volt a függetlenségükért harcoló írek ellen elkövetett kegyetlenkedéseiről. Ôfelsége persze nem emiatt volt iránta bizalmatlan.
 
Sir Humphrey ezúttal &Uacutej-Fundlandot szemelte ki. Az észak-amerikai kontinens legkeletibb szigetét már 1497-ben fölfedezték, de még egyetlen nagyhatalomnak sem sikerült uralma alá hajtania. Különféle nemzetiségû, Európából odavetődött szabad halászok, hajósok éltek a part menti településeken. Ez idő tájt, a XVI. század utolsó negyedében már nyilvánvalóvá vált, hogy Dél-Amerika a spanyol és a portugál birodalomé.Észak-Amerika déli területeit is spanyolok, valamint franciák kezdték birtokba venni. A hódítás az őslakos indiánok gátlástalan elpusztításával járt. A természeti kincseket elsősorban a spanyol gályák szállították az Óvilágba, ott is az Ibériai-félszigetre. S hogy más nemzetek hajói meg ne támadják őket, el ne rabolják rakományukat, II. Fülöp hadiflottája, a Grand Armada kelt a védelmükre. De már nem volt messze az 1588-as esztendő, amikor az angolok majd a szélvész segítségével megfutamítják, szétkergetik, megsemmisítik a félelmetes hírû hajóhadat. A brit gyarmatosítóknak tehát jobbára csak az északi kontinens, annak is az észak-keleti vidéke maradt. &Uacutej-Fundlandról tudták, hogy aki elfoglalja, az elindulhat fölfelé a Szent Lőrinc-folyamon, megnyerheti az ásványokban, prémes állatokban bővelkedő óriási területeket.
 
Gilbert 1582-ben kezdte szervezni az új expedíciót. Szüksége volt egy írástudóra, aki humanista módra ékesszólón, elegánsan fogalmazza meg óhaját: adjon Erzsébet elegendő pénzt a hajókra, a felszerelésre. Az oxfordi magyar diák kapta a megbízatást. Először is írnia kellett egy latin nyelvû verset, amely meggyőzné a királynőt, hogy az admirális vállalkozásába érdemes pénzt fektetnie. A De Navigatione – a hajózásról, pontosabban a behajózásról szóló hosszú költeményt előszó vezeti be. Ezt követi a háromszázharminc soros, gördülékeny hexameterekben írott versezet. Költőnk nem fukarkodik a királynő magasztalásával, de az érzékletes képekkel sem.

Széles földeken és vég nélküli tengeren úrnő,
Erzsébet, koronás fő, tornyos vára fokáról
most szemléli a hûs vizû Temze apó sima hátán
Gilbert büszke vitorlát bontó fürge hajóit.
Felség, légy eme szándék buzgó támogatója,
hadd közeledjenek immár hozzánk távoli tájak!

A versben felvonultatja a római mitológia megannyi alakját, és meglepő tájékozottságot árul el a maga korának európai eseményeiről. Hazájáról így ír.

&Iacuteme, hazám, Magyarország eddig állta a harcot, most, zsugorodván, őrzi határát minden erővel.

A prózai előszóban, melyet a megrendelőnek, Gilbert lovagnak címez, magát is megemlíti:

&Aacutembátor a török birodalom elnyomása és barbarizmusa idején születtem, szüleim, Isten kegyelméből, keresztények voltak, és én jó nevelést kaphattam.

A De Navigatione címû költeményt Thomas Purfoote londoni mûhelye nyomtatta ki 1582-ben. A nyomdaszámlát nyilvánvalóan Gilbert admirális állta. Hogy a könyvet hányan vásárolhatták meg?A megrendelőt ez egyáltalán nem érdekelte. Az volt a lényeg, hogy egy példányt meg lehessen mutatni az Udvarban, a trónus előtt. Az sem valószínû, hogy a királynő elolvasta volna. A gesztus kellett, és az meg is volt. Sir Humphrey Gilbert megkapta Erzsébet támogatását, elvégre zsákmányt, új kolóniát ígért. Parmenius mûve lehetett az „érzelmi ráhatás”.

Legénységet toborozni sem lehetett könnyû. A bizonytalan messzeségbe induló hajókra főként kalandorok szegődtek. Céljuk nem lehetett más, mint a fosztogatás. (Kérdezheti a nyájas olvasó, hogy a Gilbertek és Raleigh-k szándéka vajon nemesebb volt-e.) A már említett négy hajóval ötödikként a Raleigh bárkája is kifutott 1583. június 11-én Plymouth kikötőjéből. Ez utóbbi fedélzetén azonban zendülés tört ki, állítólag a rossz koszt miatt. Meglehet, kalózlobogót akartak az árbocra tûzni, és a maguk szakállára folytatni a „vállalkozást”.

A tengernagy tehát visszaparancsolta a bárkát Angliába. Sir Humphrey magával vitte Parmeniust az expedícióra. Nem hálából. Meg akarta vele örökíttetni az utazást, főként a maga hőstetteit. Talán olyasféle hősi eposzt várt a magyar költőtől, mint a portugálok büszkesége, Camoes mûve, A lusiadák.
A négy hajó a sûrû ködben szétszéledt, de &Uacutej-Fundland partjainak közelében találkozott egymással. A hajósok szeme előtt a végtelennek tûnő fenyvesek tövében apró település szerény házai fehérlettek. Hírből ismerték már: St. John’s volt a neve. Lakói senkinek sem fizettek adót. Épp azért vándoroltak ide Európából, mert megelégelték, hogy anyaországuk uralkodóit, földesurait szolgálják. Az &Uacutejvilágban új világot reméltek.

A vezérhajó, a Gyönyörûség fennakadt egy víz alatti sziklapadon. A halászbárkák levontatták. A helybeliek arcán hamarosan megfagyott az üdvözlésre szánt mosoly. Az egyik kormányosban, Richard Clarke-ban ugyanis fölismerték a kalózt, aki egy évvel korábban már járt ott, és kifosztotta őket. A település elöljárói öntudatosan követelték, hogy a jövevények adják ki nekik a tengeri rablót.A brit hajósok heves ágyúzással fejezték ki, hogy eszük ágában sincs engedni, és a legkevésbé sem meghátrálni. Az erőszakos partraszállás után nem sokkal – augusztus 5-én – Gilbert admirális kereszttel és egy angol földről hozott röggel a kezében kinyilatkoztatta, hogy a minden irányban hatszáz tengeri mérföldre terjedő földek és vizek azontúl az angol korona uralma alá tartoznak. A törvények ugyanazok, mint Angliában. Csakis az anglikán egyház tarthat istentiszteletet. A kérelmeket csak angol nyelven írhatják meg. A tengernagy elvárja, hogy az angol telepesek támogassák, a más nemzetbeliek pedig némán engedelmeskedjenek. „Aki a királynő őfelsége vagy képviselője, Sir Humphrey ellen támadólag lép fel, hazaárulást követ el. A kihágók, az ellenállók büntetése: akasztás, felnégyelés, vízbe fojtás. Aki az uralkodóra sértő megjegyzést tesz, annak levágjuk fülét, elkobozzuk halászbárkáját és mindennemû vagyonát.”

Ezzel a gyarmatosítás gyakorlatilag „elvégeztetett”.
Parmenius a következő napokban szétnézett a környéken. Azután tollat fogott, és beszámolót írt oxfordi barátjának, Richard Hakluytnak. A levelet az Aranyszarvas vagy a Fecske kabinjában helyezte el, gondolván, ezek a vitorlások indulnak vissza leghamarább Angliába, hogy a megbetegedett matrózokat és tiszteket hazavigyék. A levélből csupán részletet idézek. Ez is tanúsítja, hogy írója milyen remek megfigyelő, és hogy már az új koronabirtok hasznosítására is vannak elképzelései.

Kedves Barátom, hogyan fessem le szavakkal e szigetet, ahol egyebet sem látok, mint végtelen vadont? Halakban hihetetlenül bővelkedik itt a tengeröböl. Ha kiveted a hálót vagy a horgot, már megvan a fogás. A vidék dombos, erdős. Sok az öreg fenyő. Némelyik a kor terhétől megroppant, és úgy hever a földön, hogy az erdőn képtelenség áthatolni. Másutt magas fû nő, másféle, mint az otthoni. Azt hiszem, megteremne itt a gabona, mert rozshoz hasonló növényt láttam. Ha nemesítenék, bizonyára alkalmassá lehetne tenni az emberi fogyasztásra. A bozótban sok áfonya és szeder terem. Vannak medvék is, de nem sötétbarnák, mint nálunk Európában, hanem bundájuk fehér, és termetük kisebb, mint az otthoniaké. Nem tudjuk, vannak-e ércek a dombok mélyén. Rá akartuk beszélni a tengernagyot, hogy gyújtassa fel a rengeteget. Ha leégne, akkor fölmehetnénk a hegytetőre, és végigtekinthetnénk a vidéken. Szavahihető idevalósi halászok azonban azt mondják: egy másik kikötőben, egy ízben már pusztított az ember szította erdőtûz. Utána a halrajok hét esztendőn át elkerülték a parti vizeket. Ez pedig azért történt, mert az égő fenyőfákból a terpentin a folyókba ömlött, a folyókból meg a tengerbe.

A gyarmatosítók nem maradhattak sokáig a szigeten. Gyaníthatjuk, hogy érezték az ellenséges légkört. Ahhoz kevesen voltak, hogy az új kolónia adminisztrációját megszervezzék. Nem is ez volt a feladatuk. Néhány tengerész meg is betegedett. Augusztus 22-én két brit hajó fölszedte a horgonyt, és délnek vitorlázott. Az admirálisék meg akarták tekinteni a különálló szigeteket, hogy kiegészítsék pontatlan térképeiket. Sir Humphrey a Mókus, Parmenius István pedig a Gyönyörûség utasa volt. Az egyik szigeten megnézték, hogy megmaradtak-e, sőt szaporodtak-e a kecskék, melyeket néhány évvel korábban – tudomásuk szerint – portugálok tettek ki a jövő táplálékforrásául. A jószág valóban megsokasodott. Parmenius és egy Daniel keresztnevû szász ásványszakértő terepszemlét tartott.

A szigetekről továbbhajóztak. A kedvező szélből előbb csak vihar, majd irtóztató orkán kerekedett. Hét napig hánykolódtak az Atlanti-óceán hatalmas hullámain.Augusztus 29-én az eresztékek, árbocok, vásznak már nem bírták tovább. Mind a brit tengernagy, mind a magyar költő hajóját elnyelte a mélység. Nem az Isten, mint inkább a Sátán tréfája, hogy a szerencsétlenül járt vitorlások tengerészei közül egyedül Clarke-nak, a fölismert kalóznak sikerült egy csónakkal partra vergődnie.

A legkorábban az Aranyszarvas jutott vissza Angliába. Ôsszel már a Fecske is elérte Cornwall partjait. &Iacutegy maradhatott meg a Hakluytnak címzett, páratlanul érdekes és értékes Parmenius-levél, amelyik elsőként ad képet &Uacutej-Fundlandról. Ráadásul ez az első újkori útleírás, amelyik az erdőégetés, valamint a halrajok eltávozása közötti összefüggés fölismerésével az ember környezetkárosító viselkedésére figyelmeztet. Budai Pajzs vagy Pajzsos István, humanista nevén Stephen Parmenius személyében nem csupán a magyar világjárók egyikét tisztelhetjük. Mûveltségét, nyelvtudását még itthon alapozta meg. Költő volt, s bár tudjuk, verseit latinul írta, éppúgy magyar poétának kell tartanunk, mint egy évszázaddal korábban élt humanista pályatársát, Janus Pannoniust.
1984-ben az új-fundlandi St.John’s-ban meghitt ünnepséget tartottak. Balázs Dénes, a híres utazó beszámol arról, hogy ott, ahol először lépett hazánkfia az &Uacutejvilág földjére, magyarok és kanadaiak együtt avatták fel Parmenius emléktábláját.
Az „új világ” ma már nemcsak földrajzi fogalom. Mi magunk vagyunk lakói, szenvedői és élvezői, rombolói és építői. Hinnünk kell abban, hogy megvalósul Parmenius versbe foglalt óhaja:

…hadd közeledjenek immár hozzánk távoli tájak!  §

•    A versidézeteket és a levelet Gyárfás Endre fordította.