íllamosí­tott alvilág

A maffia beépült a titkosszolgálatba. íllami segí­tséggel fegyvereket csempésznek a harmadik világ válságövezeteibe. Hí­rszerzési lehetőségek szélesí­tése ürügyén fedővállalatokat hoznak létre ellenséges országokban, de a tényleges cél lopott autók, ékszerek és különböző iparcikkek törvénytelen kereskedelme. Közben a politikai és a gazdasági elit kí­vánságait thai lányok lesik egy illegális luxusbordélyban. Ez nem egy hollywoodi akciófilm forgatókönyve, hanem a kádári Magyarország nyers valósága.

A rendszerváltoztatást követő években rengeteget olvashattunk gyanús körülmények között privatizált állami vállalatokról. Különböző bank- és hitelbotrányok rázták fel, illetve meg a közvéleményt. Oknyomozó újságcikkek születtek a gazdasági élet átláthatatlan kapcsolati rendszereiről, amelyeknek köszönhetően ismert és kevésbé ismert személyekről tudhattuk meg, milyen elképzelhetetlenül hatalmas vagyon birtokosai. Senki sem gondolta komolyan, hogy a szocializmus összeomlásával párhuzamosan megjelenő kapitalista nagytőkések a semmiből léptek elő, csak üzleti érzékük és kivételes tehetségük tette képessé őket arra, hogy a szabad Magyarország gazdasági életének meghatározó alakjai legyenek. A következő történet csak egyetlen példa, de jól érzékelteti, miképpen fonódott össze a szervezett bűnözés és az állambiztonság tevékenysége a kései Kádár-korszakban, és juttatta egy átlagember számára behozhatatlan gazdasági előnyökhöz az érintetteket.

Bűntanya
1989 tavaszán súlyos gazdasági visszaélésekre derült fény a Belügyminisztérium III. (íllambiztonsági) Főcsoportfőnökségén, aminek következményeként egy hí­rszerző tisztet lefokoztak és elbocsátottak a szerv kötelékéből. Dr. Dalmady György százados a Nyugat-Németországban működő emigráns magyar közösségek megfigyelésével, bomlasztásával foglalkozott. Könnyí­tett utazási feltételeket biztosí­tott ügynökei számára, ami annyit jelentett, hogy vám- és szemlementességgel léphették át a nyugati határt, vagyis azt hoztak be az országba, amit csak akartak. Kamionszámra érkeztek a különböző használati cikkek, amelyek a szocialista hiánygazdaságban pillanatok alatt elkeltek, de könnyen akadhatott vevő a lopott személygépkocsikra is. A csempészettel szerzett feketejövedelmen pedig ügynök és tartója testvériesen osztozott.
Dalmady gondosan válogatta meg a munkatársait, előéletük biztosí­ték volt a sikeres együttműködéshez. Reisch Ernő, fedőnevén Kolter közelről ismerte a német büntetés-végrehajtási rendszert, hiszen lopott autók és fegyverek csempészéséért korábban másfél évet töltött ott börtönben. A nyolcvanas évek közepén önként jelentkezett a magyar állambiztonságnál, és szolgálataiért cserébe segí­tséget kért egy panzió megnyitásához, amelyet osztrák területen, a magyar határhoz közel szeretett volna működtetni. A Belügyminisztérium nem zárkózott el az üzlettől, hiszen fedett objektumként jó hasznát vehették volna a szállónak, azonban közvetlen anyagi hozzájárulást nem voltak hajlandók nyújtani hozzá. Ehelyett természetbeni juttatással hálálták meg Kolter hazafias szolgálatait, vagyis támogatták a határokon átí­velő feketekereskedelmet, ezzel kvázi megteremtve a szükséges anyagi fedezetet az üzlethez. Végül csak egy vendéglőt nyitott Reisch, amelynek vezetésével egy régi belügyes kapcsolatot, Fazekas írpádot bí­zta meg az állambiztonság. Az üzletvezető maga sem tartozott a feltétlen törvénytisztelő állampolgárok közé, néhány évvel korábban fegyveres rablásért akarták bí­róság elé állí­tani, de úgy tűnik, felhasználását kifizetődőbbnek í­télték. A bérleti dí­jat azonban Kolter nem fizette rendszeresen, í­gy rövid idő után felmondták a szerződését. Ezután a belügy számára az ügynök feleslegessé, törvénytelen tevékenysége pedig tehertétellé vált.

Fegyvercsempészet és prostitúció
Hasonló múlttal rendelkezett Ungvár Jenő is, akit üzérkedésért a nyolcvanas évek elején letöltendő szabadságvesztésre í­téltek. Szabadulása után lelkesen vállalta a besúgói feladatot, amelynek műhelytitkait még fogdaügynöki ténykedése során sajátí­totta el. Eleinte Brill fedőnéven a BRFK III/II. Osztálya foglalkoztatta a nemzetközi szervezett bűnözés felderí­tése és elhárí­tása vonalán. Foglalkozása remek információszerzési lehetőséget biztosí­tott számára, hiszen a Dunakorzó étterem főszakácsaként rendszeresen találkozhatott külföldiekkel, valamint nemzetközi versenyekre, gasztronómiai rendezvényekre gyakran utazhatott nyugatra. Az utazásaihoz kapcsolódó feketézés gyakorlatilag elvárás volt vele szemben, hiszen a bűnözők közé való beépüléshez hihető fedőtörténetre is szüksége volt. Az asszimiláció Ungvár esetében tökéletesen sikerült. Anyagi helyzetének rohamos javulását bizonyí­tja, hogy hamarosan megnyitotta saját kifőzdéjét, a Róma ételbárt, de civil élete másodállás maradt csupán. A számára kijelölt bűnöző csoportok lebuktatásában ugyan nagy szerepet nem vállalt, viszont remek összeköttetéseket talált sokkal befolyásosabb körökbe. Egy Lenz nevű, nemzetközi körözés alatt álló fegyverkereskedővel kezdett tárgyalni a néphadsereg leselejtezett arzenáljáról. Ekkor már nem a BRFK ügynökeként dolgozott, hiszen nagyobb hatáskörrel rendelkező támogatókra volt szüksége. A hí­rszerzéshez átigazolt ügynök állí­tása szerint magas rangú politikusok, maga a belügyminiszter és más döntéshozó hivatalnokok támogatták a hatmillió dolláros üzletet, amelyet az Industrialexport és a FÉG fedésével bonyolí­tottak volna. A magyar fegyvergyártás egyik fellegvárának számí­tó Fegyver és Gázkészülékgyár Ungvárt másodállásban alkalmazta, megbí­zhatóságáért bátyja, Ungvár Gyula vezérőrnagy, a HM anyagi-technikai főcsoportfőnök-helyettese kezeskedett. Az osztrák rendőrség azonban közbelépett, és megakadályozta az üzlet nyélbe ütését. Lenzet – aki Ungvár szerint a Moszad őrnagyi rangban lévő tisztje volt – lebuktatták. Az Afrikába irányuló fegyvercsempészet ezzel kútba esett, Ungvárnak – legújabb fedőnevén Kooh-I-Noornak – más megélhetési források után kellett néznie. Ezúttal németországi pénzügyi körökkel, többek között Josef von Ferenczyvel lépett kapcsolatba, és Solymáron, az Agrobank tulajdonában lévő épületben egy luxusbordély szervezését kezdte meg. Magyar részről több állami vállalat vezető beosztású tisztségviselője is érdekelt volt a zártkörű nyilvánosház működtetésében, valamint vezető politikai körök is támogatták az elképzelést, például a Pénzügyminisztérium államtitkára, Kunos Péter, aki később a kétes hitelkonstrukcióiról elhí­resült Agrobank vezetője lett.

íœgynökbirodalom
Dalmady hálózatának volt egy másik ága is, amely sokkal kifinomultabb eszközökkel, nehezebben tetten érhető módszerekkel követte el gazdasági visszaéléseit. Ennek a fehérgalléros társaságnak a központi figurája Siklósi Norbert volt. A magyar közélet nagy befolyással bí­ró médiamágnása, aki a forradalom után a függetlenségétől megfosztott MÚOSZ kormánybiztosa volt, majd 1958-1973 között annak főtitkára, utána a Lapkiadó Vállalat, majd jogutódja, a Pallas vezérigazgatójaként dolgozott, a legbiztosabb háttérrel rendelkezett. A KGB által létrehozott Nemzetközi Újságí­ró Szervezet alelnökeként és kincstárnokaként nemcsak a magyar állambiztonsággal alakí­tott ki bensőséges viszonyt, hanem minden bizonnyal a szovjet titkosszolgálat felé is elkötelezett lehetett. Különböző vállalatalapí­tásokkal már a hetvenes években elindult a kapitalizálódás útján, például az Interpress Vállalat fedésével elkövetett visszaéléseiről az augusztusi IPM-ben olvashattak. 1988 végén Siklósi összehozott egy jövedelmezőnek tűnő üzletet a Belügyminisztérium, közelebbről Dalmady segí­tségével.
A müncheni Újváry Griff Kiadó megvásárlásával szeretett volna a magyar hí­rszerzés befolyást szerezni a nyugati magyar emigráció irodalmi életére. Újváry Sándor 1938-ban Budapesten alapí­totta könyvkiadóját, de emigrálása után Münchenben folytatta küldetésnek tekintett munkáját. A magyar emigráció köreiben kiemelkedő tiszteletnek örvendő Újváry rendelkezett például Márai Sándor és Faludy György műveinek kiadási jogával. A kiadó tulajdonjogát öröklő özvegy eladta az üzletet a civilként jelentkező magyar vevőnek. Az í­gy létrejött Griff Kontinent nevű kiadó nyereségének harmadrésze az állambiztonságot, harmadrésze Dalmady Burford fedőnévre hallgató ügynökét, a fennmaradó rész pedig a Pallas egyik leányvállalatát, az Interedition Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalatot illette.
Burford, alias Molnár János 1983-ban került kapcsolatba a hí­rszerzéssel, amikor felajánlotta szolgálatait a bonni magyar nagykövetségen. A kölni Magyar Ház rendszeres látogatójaként rengeteg információval rendelkezett a helyi emigráció mindennapjairól. A jelentésekért cserébe lánya magyarországi taní­ttatását szerette volna elintézni, amit támogatott is a Belügyminisztérium. Burford ettől az időtől kezdve rendszeresen beutazott Magyarországra, Dalmady más ügynökeihez hasonlóan: szemle- és vámmentességgel.
Az Interedition 1987-ben alakult, a cégbejegyzés szerint a cégjegyzésre jogosult személy Siklós Norbert, dr. Márai Péter és Griga Ferenc volt. Márai Péter nevét később a Tasnádi Péter ellen folytatott büntetőeljárás hatodrendű vádlottjaként ismerhette meg a közvélemény. Griga Ferenc személye kevésbé ismert, a cégbejegyzés alapján nem is lehet pontosan eldönteni, hogy apa vagy fia adta-e nevét az üzlethez. Idősebb Griga Ferenc a hatvanas években a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt, majd Irakba került tanácsadónak. Később az Interag és a Novotrade vállalatok alkalmazottjaként dolgozott. Fiát a kilencvenes évek elején gyanús körülmények között és brutális módon gyilkolták meg az Egyesült íllamokban. A helyi újságok évekig foglalkoztak az esettel, és bár az állí­tólagos elkövetőket letartóztatták – ők a mai napig a halálsoron várják az í­télet végrehajtását -, a zsurnaliszták tudni vélték, hogy titkosszolgálati szálak is árnyalták a tragikus végkimenetelű történetet.
A Griff Kontinent Kft. kevés nyomot hagyott a magyar könyvkiadás történetében. Néhány jelentéktelen kiadványtól eltekintve nem köthető a nevükhöz semmi, í­gy a szerződéssel hiába nyerték meg jelentős emigráns í­rók műveinek kiadási jogát, a belügyi vezetés nem tudta elérni a kitűzött politikai célt: a glasznoszty szellemében való nyitást a nyugati magyarság felé. A kudarc borí­tékolható volt, és ennek oka nem kizárólag a monolitikus rendszer bukásában keresendő. A cég tulajdonosai nem az irodalmi értékek terjesztését tartották feladatuknak, hanem a szerv segí­tségével próbálták illegális üzleti tevékenységüket kiszélesí­teni. A német-magyar vegyesvállalat számára például könnyedén jutottak – magyar bankgaranciával – 4-5%-os svájci bankhitelhez, amelyet továbbadtak a Magyar Nemzeti Banknak, évi 5-6%-os kamat fejében, a különbözet pedig a Griff Kontinent kasszájába került. Jelentős összegű állami támogatást vettek fel, de igyekeztek megszerezni különböző világcégek – például a TDK – termékeinek kizárólagos forgalmazási jogát is, kihasználva a szocialista titkosszolgálatok támogatását.
Az Interedition és a Griff Kiadó finoman szólva is visszaélés-gyanús tevékenysége a rendszerváltoztatás után zsákutcába jutott. 1988. december 31-én Siklósi visszavonult a Pallas vezérigazgatói székéből, és nyugdí­jazását követően az új vezetés felfigyelt a különböző törvénytelen üzletekre, és követelte a leányvállalatok elszámoltatását. 1990 nyarán az Interedition megszűnt, ezzel felszí­nre kerültek a Griff körül elkövetett gazdasági csalások, és az anyavállalat közgyűlése ultimátumot adott Siklósinak és Molnárnak: vagy elszámolnak a hiányzó összegekkel, vagy rendőrségi feljelentést tesznek. Tudtommal egyik sem történt meg.

És a felelősség?
1989 márciusára a Dalmady köré szerveződött alvilági hálózat által elkövetett bűncselekmények már olyan mértéket öltöttek, hogy a Belügyminisztérium sem tudott tovább szemet hunyni. Ráadásul az osztrák rendőrség által lefülelt nemzetközi fegyverkereskedők elleni nyomozás szálai hazánkba vezettek, ezért az osztrák állam bejelentette, hogy Magyarország megsértette a semlegességét, és jelentős anyagi kárt okozott a gazdaságuknak. A hí­rszerzés kénytelen volt Dalmady mögül kihátrálni. Kirúgták, és nyomozást indí­tottak ellene. Valószí­nűleg még a csoportfőnökség vezetői is meglepődtek, amikor világossá vált előttük, milyen kiterjedt hálózatot működtetett a tiszt, és milyen jelentős anyagi kárt okoztak az országnak. íœgyét bí­róság elé utalták, és 1990 szeptemberében másodfokon öt és fél év fogházbüntetést kapott többrendbeli vesztegetés; folytatólagosan elkövetett, súlyos hátrányt okozó államtitoksértés; folytatólagosan, különösen nagy értékre, üzletszerűen és bűnszövetségben elkövetett devizagazdálkodás megsértése; huszonhatrendbeli hivatali visszaélés; orgazdaság és sikkasztás miatt. Kegyelmi kérvényét Göncz írpád köztársasági elnök elutasí­totta. Azóta Dalmady ügyvédi irodát nyitott, amely ma is működik, annak ellenére, hogy a sajtóhí­rek szerint az egykori hí­rszerző többször összeütközésbe került a törvénnyel kiszabadulása után is.
A fent ismertetett üggyel kapcsolatos felelősségre vonás kimerült Dalmady elí­télésében. Az ügy összefüggéseit ismerve, tudva, hogy a történet szereplői kapcsolatban álltak egymással, és tisztában voltak egymás tevékenységével, az az érzésünk, hogy Dalmadyt – bár megérdemelten került börtönbe – bűnbakként dobták oda az igazságszolgáltatás számára, és a valóban nagy pénzeket szerzett befolyásos emberek érintetlenek maradtak. A Kádár-korszakban bevett szokás volt a szignalizáció intézménye. Ez annyit jelentett, hogy ha magas rangú ember került kényes helyzetbe, vagyis kiderült róla, hogy törvényt sértett, egyszerűen félretették a bizonyí­tékokat, és eltussolták az ügyet. Az igazi felelősök ebben az esetben is felsőbb körökben keresendőek. A Belügyminisztérium magas beosztású hivatalnokai, vagyis a III. Főcsoportfőnökség vezetése és maga a belügyminiszter tudomással bí­rt a hálózat tevékenységéről, ehhez támogatást és védelmet biztosí­tottak, érintettségük vitathatatlan. És vajon mennyiben voltak érintettek más politikai és gazdasági vezető körök, amelyek a háttérből irányí­tottak, és kapcsolati rendszerüket kihasználva gond nélkül mentették át vagyonukat és pozí­ciójukat az 1990-es váltás után? A kérdés ma még megválaszolatlan.