Woodstock: a romantikus élet

Richard Holmes szerint a sixties, az ellenkultúra egész étosza „a hagyományos társadalom, a régi rend, a hatalom, a klasszikussá vált dolgok, a szögletes dolgok mélyen romantikus elutasításán” alapult. 1968-ban ez a hipotézis talán nem számított újnak, de még mindig elég ingerlő, bosszantó volt.Főként azoknak, akik az ellenkultúrát nem pusztán a hatvannyolcas Párizs nagyrészt politikai követeléseinek szempontjából, hanem tágabb kulturális összefüggésben vizsgálják. Hiszen e politikai törekvések mögött egy másfajta, az autenticitás és önmegvalósítás eszményeinek jegyében fogant emberkép és életforma iránti vágy húzódott meg.Elég egy pillantást vetnünk minden idők leghíresebb popfesztiváljára, amelyre 1969-ben, az amerikai Woodstock közelében került sor, és máris világossá válik, milyen vágyakról volt szó. Milyen szokások kerültek ennek az eseménynek a kapcsán a hatvanas évek fókuszába, milyen értékek hatottak az új nemzedék képzeletére. És egyáltalán, milyen szerepet játszott ezeknek a fiataloknak az életében a képzelet. Ha eltekintünk az események politikai dimenziójától – az ébredés Párizsban elsősorban az egyetemek demokratizálásának követelésében, Woodstockban pedig a vietnami háború elleni tiltakozásban nyilvánult meg –, azonnal feltínik egy sor dolog.

A fiatalság primátusa
Az előző generációk leszerepeltek, mert elképzeléseik elavultak, és ha még nem is mindenben lenne így, az új nemzedéknek akkor is igaza van, egyszeríen azért, mert fiatal. Márpedig akik Woodstockba csődültek, fiatalok voltak, ez kiderül Michael Wadleigh erről a fesztiválról készített dokumentumfilmjéből, amelyen több napig dagasztotta a sarat a tömeg. Nem éppen gyermeki spontaneitása adta e váratlanul nagy tömegeket vonzó összejövetel szinte álomszerí utópia jellegét? A négy rendező is fiatal ember volt: a legidősebb is csak huszonhét éves. A filmben számos érintett szánakozva nyilatkozott az idősebbekről és saját szüleiről. A fellépő zenészek többsége harmincnál fiatalabb volt. A Who általános ováció kíséretében játszotta el a My generationt:

People try to put us down
Just because we get around
Things they do look awful cold
I hope I die before I get old

A zene választóvíz volt a fiatalok és az idősebbek között. Olyannyira, hogy még az ellenkultúra egyik élharcosának és teoretikusának, Theodore Roszaknak sem sikerült teljesen azonosulnia az új nemzedékkel. 1968-ban készségesen elismerte, hogy „a pop és rock együttesek (…) a felnövekvő, most hangjára találó generáció igazi >> prófétái <<”, azonban „hangzásuk és előadásmódjuk nyerseségét” már elviselhetetlennek tartotta. Sok minden „túlságosan, brutálisan hangos” és „elektronikusan túlságosan fel van turbózva”. A Woodstock-nemzedék feltínése előtt a muzsikusok életkora jószerivel nem játszott szerepet a zenében, így a szórakoztató zenében sem. Az idős operaénekes vagy jazz-zenész nem volt kivételes jelenség, és ma sem számít annak, csak azóta valami megváltozott. Manapság egyre gyakrabban kárhoztatják a Rolling Stones tagjait, amiért még mindig színpadra állnak. Woodstock egyenlő volt
a fiatalsággal, és a fiatalság kritériummá vált. A huszonegyedik századra a popikonok életkora egyes esetekben már a tizenöt év alá szorult.

A jelenség ismerős. Ugyanis a romantikusok első angol és német nemzedéke is fiatal, és nagyon is tudatában van a fiatalságának, egyenesen többletértéknek tekinti az életkorát. A fiatalságot pozitívan értékelők két tizennyolcadik századi kasszasikerben találtak kapcsolódási pontokat, Goethe Wertherében (1774) és Rousseau Emil vagy a nevelésről (1762) címí mívében. Mindkét szerző addig soha nem tapasztalt figyelmet tanúsított egy serdülő feszült lelkivilága, az egyre inkább kitolódó felnőtté válás és a nyiladozó szexualitás iránt. Ráadásul nagy hatású könyvében Rousseau a fiatalkor korábbi szakaszainak lelkivilágát is feltárta, és síkra szállt a gyermek lehető legtermészetesebb fejlődése mellett; ezeket a felismeréseket aztán romantikus pedagógusok, egy Pestalozzi, egy Fröbel, kidolgozták és átültették a gyakorlatba.

Ezáltal a fiatalkor mint a felnőttkort megelőző különleges életkori szakasz nemcsak hogy reflektorfénybe került, hanem elkezdték pozitívan értékelni, mert, Rousseau kifejezésével, még nem rontotta meg a kultúra. A forradalmak utáni Európában, ahol a húszas éveiben járó Napóleon az úr, egy szuicid Werther fiatal kora iránti ambivalens érdeklődés az ellentétébe, a tetterős, életrevaló fiatalság csodálatába csap át, a fiatalokban pedig öntudatosságba és erőbe. A francia forradalom és az azt követő konfliktusok sora Novalis szerint tulajdonképpen arról a kérdésről folyt, hogy melyik előrébb való: az időskor érettsége-e vagy a fiatalság bimbózása. És a romantikusok, legalábbis amíg maguk is fiatalok voltak, az utóbbit többre tartották.Noha társadalmi szempontból a fiatalság győzelme egyelőre a felső rétegre korlátozódott – a tizenkilencedik században mindenhol virágkorukat élték a diákmozgalmak, ami komoly következményekkel járt, alapvetően megváltoztatta a politikai erőviszonyokat –, abban, hogy mit érzékeltek fiatalnak, több fronton is véglegesen megváltozott valami. És nem pusztán csak arról van szó, amit Anita Brookner így nevez: „annak a joga, hogy viselt dolgaival idősebb családtagjai nemtetszését váltsa ki az ember”.  Amit addig elítélőleg emlegettek, a gyermeki naivitást, fantáziát és fogékonyságot, elkezdik jóra magyarázni, elfogulatlanságnak, képzelőerőnek és spontán kreativitásnak nevezik, melyek a zsenit is jellemzik.

Ez a magyarázata annak, amit Schopenhauer ír: hogy a diákoknál néha még meg lehet figyelni némi zseniális excentrikusságot, de amint felnőnek, „bebábozódnak, hogy aztán megcsontosodott filiszterként bújjanak elő, akitől, ha később szembetalálkozik vele, megrémül az ember.” Ez akár az Emilben is szerepelhetne, mint ahogy Novalis sóhaja is: „wo Kinder sind, da ist ein goldenes Zeitalter”. És Schiller még ennél is messzebb megy, amikor A naiv és szentimentális költészetről (1795) írt mívében a gyermekeket a növényekhez, parasztokhoz és természeti népekhez hasonlítja, akik ugyanis mind megőrizték azt a természetességet, amely egykor mindannyiunkra jellemző volt. „Akként vannak, ami mi voltunk; akként, amilyenné nekünk kell újra válnunk. Természet voltunk, mint ők. (…) és kultúránknak (…) kell újra visszavezetnie bennünket a természethez.”

Szabad szerelem
Mi volt még feltínő Woodstockkal kapcsolatban? Sokan szóltak elragadtatással vagy felháborodással a szabad szerelemről. Mindazonáltal nem sok jele, hogy háromnapos orgia lett volna, habár a szabad szexualitás gondolata általánosan elterjedt volt. Ez érződik például a résztvevők által felszabadítónak megélt, de a konzervatív kritikusokban félelmet keltő tömeges nyilvános meztelen úszáson, amely körül csaknem ugyanakkorra híhót csaptak, mint az ugyanabban az évben bemutatott Oh! Calcutta! Broadway-előadás kapcsán, melynek szereplői kicsit túlzásba vitték a meztelenkedést. Két együtt élő fiatal alig titkolt büszkeséggel mondja el Wadleigh dokumentumfilmjében, hogy a fesztivál idejére elválnak útjaik. Naná, hogy nem engedik magukat egy fantáziátlan, sótlan házasság merev fízőjébe kényszeríteni.Itt megint érdekes párhuzam kínálkozik a romantika és a hatvanas évek ifjúsági mozgalma között, már csak azért is, mert kapcsolódási pontokat találhatunk azzal a hosszú regényhagyománnyal, amely Rousseau korábban már említett Júlia vagy az új Héloïse-ével és Goethe Wertherével kezdődött. Ezek a regényszerzők az igazi, mindent lebíró szerelem elsőbbségét hirdették a nyomasztó házassági kötelékekkel szemben.

A romantikus szerelem teljes odaadást ébreszt és kíván; márpedig ennek már nincs sok köze az ókortól a tizennyolcadik századig uralkodó, az értelmet és az érzelmet összeegyeztető konvencióhoz, amelynek a házasság intézménye ismert tartósságát köszönhette. Az új, béklyókat nem tírő szerelem irányította az angol költők nemritkán meglehetősen gyorsan változó örök kapcsolatait, s még inkább a jénai és a berlini romantikusok érzéseit. Ha csak azt nézzük, hányszor szakítanak és milyen gyorsan állnak össze mással a német romantikusok, akár azt is hihetnénk, tizennyolcadik századi jellegí hedonisztikus kapcsolatokról van szó, ám ennek ellentmond az a komolyság, amellyel ezek a barátságok és szerelmek kezdődnek és végződnek. Éppen az autenticitás és a kölcsönös önkiteljesítés vágya kölcsönöz komolyságot ezeknek a kapcsolatoknak. Ebből a körből származik Friedrich Schlegelnek már megjelenésekor botrányt kavart regénye, a Lucinda (1799) is.

A Lucinda különös kevercs, arabeszk, jóformán minden cselekmény nélkül, részben levélregény, részben fantázia, dialógus, allegória, önéletrajz és vitairat… Az emancipált Lucinda nem érez bíntudatot, és a szubjektumnak kölcsönös gazdagodása „viszályos alakzatok során” (a romantikus Verwirrung) odáig megy, hogy a férfi és női közti hagyományos kétpólusúság feloldódik, a férfi női vonásokat mutat, és viszont. Mint Schlegel írja, ez izgató az ágyban, egyszersmind „ki-ki ugyanazt adja, amit kap, egyik mint a másik, minden egyforma és egész és önmagában teljes.” A nemek e keveredése erősen emlékeztet az oly sok romantikus portrén megjelenő androgünitásra és a romantikus (hímnemí) zseni feltételezett női vonásaira. Túl a botrányt kavaró személyes lelki ömlengéseken és Schlegel közvetett utalásain Dorothea Veittel folytatott törvénytelen viszonyára, a könyv még egy vonatkozása megbotránkoztatást kelthet. Ugyanis a testi szerelem ugyanúgy terítékre kerül benne, mint a lelki, és a testi szerelmet addig szokatlan módon, minden tapintat nélkül ecseteli Schlegel. Annak ellenére, hogy ennek leírása időről időre a lelki szerelmet dicsőítő részekkel váltakozik, a könyvet pornográfnak ítélték. De nem ez a szenvedélyes és sokoldalú szerelem volna az igazi házasság – bőszítette gáncsoskodó bírálóit Schlegel – összehasonlítva az általuk védelmezett, érdekeken alapuló hagyományos házassági kötelékkel, amelyből hiányzik a szerelem?

Romlatlan természet
Egy másik markáns téma, amely újra meg újra előkerül Woodstockkal kapcsolatban, a visszatérés a természethez és a romlatlan vidéki élethez. „I wanna leave the city…”, énekli a sejtelmesnek éppen nem mondható neví Country Joe, és Canned Heats „Going Up the Country”-ját ugyanez az elvágyódás hatja át. Abban is jelentkezik ez a vágy, hogy színpadra hívják Max Yasgurt, annak a területnek a tulajdonosát, ahol végül megrendezésre került a fesztivál, hogy szóljon a megjelent százezrekhez; az egyszerí tejtermelő szerény első mondatából nem hiányzik némi paraszti ravaszság: „I am a farmer”, kiáltja, és üdvrivalgás a válasz. A szervezők tudatosan választottak vidéki helyszínt, körülbelül százötven kilométerre Manhattantől, mert ez megfelelt a „back to the land spirit of the counterculture”-nak. (A terület már nem volt egészen érintetlen: parasztokon kívül egy sor zenész, Bob Dylan, Van Morrison, Jimi Hendrix és Janis Joplin is tanyát vert itt.)

Mármost a kellemetlen és lélekölő városi élettel szembeállított vidék magasztalásának témája valószíníleg egyidős magával a várossal. Vergilius Georgicájától a bukolikus költészetig és a reneszánsz árkádiai festészetéig, újra és újra feltör az egyszerí vidéki élet iránti vágy. Azonban Woodstock esetében a természetes egyszeríség iránti vágy jellegzetesen romantikus vonásokat mutat, mert nem egyszeríen a paraszti élet egyszeríségéről van szó, hanem a természetes életvezetésről általában, amelyet Rousseau nyomán szokás volt a társadalmi szokásrenddel szembeszegezni. Ahogy a romantika megjelenésével a pásztorjátékot, az unatkozó arisztokrácia kedvelt „szabadidős tevékenységét”, másfajta igény váltja fel, immár magát az életet szeretnék visszavezetni természetes forrásához, úgy vágynak Woodstock résztvevői vissza a természetbe – melyet önmagukban és maguk körül fedeznek fel. A fiatalság lelkesen hódol a szabad szerelemnek, és a társadalom által rákényszerített prüdériát is levetkőzi, szó szerint, és a mesterkélt női make-up-ot a természetes férfi szakállra, a természetellenes melltartót és a konfekcióruhát szabadon lógó és fantáziadús öltözékre cserélve. És ez a nemzedék csodálja a terület természetes őslakóit: az indiánokat, Karl May Winnetoujának azt a hosszú hajú, bölcs, a természettel meghitt közelségben élő, füvező válfaját, amely aztán újra feltínik Carlos Castaneda kultuszkönyveinek oldalain.

Ez Rousseau eszményéhez, az homme savage-hoz kapcsolódik, a természet gyermekéhez, aki még teljesen azonos önmagával… A francia filozófus közel akar lenni mindenhez, ami csak él és virul, ez kitínik az Egy magányos sétáló álmodozásaiból is, melynek lapjairól egy, a mezőkön kószáló és botanizáló filozófus lép elénk. A természet iránti rajongás – melynek során a „természet” olyan jelentést nyer, amelyben még ma is használjuk olyan szavakban, mint a „természetvédelem” – csendül fel az angol romantikus költők míveiben. Például Wordsworth verseiben, aki ugyanolyan nyughatatlan, saját kedvtelésére botanizáló és sétáló (természetjáró) volt, mint Rousseau. Wordsworth, vagy legalábbis versbéli alteregója, lehever egy mogyoróbokor alá: „leültem a fák alá s virágokat becéztem”, olvassuk a Mogyorószedésben,

S én láttam csillámló habot,és arcomat egy nagy zöld kőre hajtva amelyből, zöld mohától gyapjasan több is hevert ott, szétszórt birkanyájként –hallottam mormolást és mormolódalt,olyan derível, melyet csak anyugalom ad, mikor a szív pazarlón apró dolgokban lel biztos gyönyört (…)

A felüdülés a természetben itt érintett gondolata még város és vidék klasszikus ellentétének körébe tartozik. A költő alteregójának gyermeki elfogulatlansága, amikor arcát a mohával benőtt kőre hajtja és biztonságban érzi magát a fák árnyékában, már kevésbé, és kifejezetten romantikussá válik a szcéna ott, ahol a kövek egy hasonlatban birkanyájjá változnak, és átlelkesül a természet, amely már a vers zárósorát előlegzi meg: „érintsd – az erdőben lélek lakik.” Novalis holisztikus szavaival: „Embereknek, állatoknak, növényeknek, köveknek és csillagoknak, lángoknak, hangoknak, színeknek (…) együtt, egy családként vagy társadalomként, egy nemzetségként kell cselekedniük és beszélniük.” Heinrich Heine a rá jellemző melankolikus iróniával írt a természet e magasztos tiszteletéről (A romantikus iskola, 1833): „Novalis mindenütt csodát látott, csupa szépséges csodát; kihallgatta a növények beszélgetését, ismerte minden sarjadó rózsa titkát, végül azonosította magát az egész természettel, és amikor őszre fordult az idő, és lehullottak a levelek, akkor meghalt.”

Kitáguló képzelet
A természetben való feloldódás vágya még valamiben megfigyelhető Woodstock kapcsán: a spirituális dolgok és a misztika iránti fogékonyságban, abban, hogy igyekeznek kitágítani a képzelet határait. Joe Cocker tiszteletes végül maradék kapcsolatát is elveszti hallgatóságával; valamiféle transzba esik; hasonló történik, amikor Santana fellépésekor a közönség tapsolni kezd, mintha hipnotizálná magát. Amikor ledőlnek a területet körülvevő kerítések, és ezrek ingyen léphetnek a fesztivál területére, a rendezők csak a vállukat vonogatják. Nekik nem számít a pénz, biztos iszonyú sokat vesztenek majd rajta, de ez teljesen mindegy az összetartozás e nagy ünnepén: „People communicate!”, mondja egyikük, és ez láthatólag mindennél többet ér.

Az összetartozás megtapasztalása mindenkit magasabb dimenziókba emel – ebben sokat segít a zene. Például Sly & the Family Stone, amely hosszan elnyújtott „I wanna take you higher” kiáltással ejti transzba a tömeget.Az ilyesfajta tömeges, közös spirituális élmény idegen volt az individuumközpontú romantikától. De ennek az élménynek a tartalma rögtön romantikus reminiszcenciákat (visszaemlékezéseket) ébreszt, ugyanis a bölcseletben már a tizennyolcadik századtól komoly érdeklődés mutatkozott a teozófia, a panteizmus, a magnetizmus és a somnambulizmus (alvajárás) iránt. A romantikusok viszolygása a pénzügyektől és az anyagiaktól, és a meggazdagodásra épülő polgári életformától ugyanolyan erős, mint rokonszenvük egy másik szellemi szféra megmagyarázhatatlansága, rejtélyessége iránt, melyet titokzatos erők irányítanak. Ezek az erők lehetnek félelmetesek, és megtestesíthetik a létezés „éjszakai oldalát”, mint például a Rege a vén tengerészről (1798) kísértethajója, átokverte vitorlása, vagy számtalan gothic novel-beli jelenet, vagy az író-költő-muzsikus-színidirektor E.T.A. Hoffmann írásainak természetfeletti mozzanatai. Hoffmann életmíve Heine szerint „egyetlen húszkötetes félelemkiáltás”.

Azonban a titokzatos hatalmak üdvösebb hatást is kifejthetnek, mint Novalis versében, a Himnuszok az éjszakához-ban – melyben az éjszaka éppen a másik világ vigaszát hozza el –, vagy Gustav Carusnál, aki a spiritualitás és egészség közti kapcsolat manapság ismét népszerívé vált elképzelését hirdette. Vagy a látnokköltő, festő és rézmetsző, William Blake-nél, aki ugyan fenyegető hatalmakat idézett meg, de Swedenborg misztikus írásainak hatására írt míveiben elsősorban mégis Krisztust lépteti fel, angyalokat és emblematikusabb hatalmakat szerepeltet, akik reményt csepegtetnek vagy a teremtmény mellé állnak bajában. A természetfeletti számos romantikus képzeletét felkorbácsolta. „Nem sok alkalmam adódik arra, hogy Mr. Blake társaságát élvezzem”, mondta egyszer felesége, Catherine. „Ugyanis folyton a Paradicsomban van.”

Kábulat
A természettel való eggyéválás kultuszától és a spiritualitásra való fogékonyságtól csak egy lépés a nyíltan vállalt kábítószer-fogyasztás, amely már nem is meglepő Woodstockkal kapcsolatban. A marihuánán kívül még egy sor különféle pszichodelikus szer talált utat a fiatalokhoz. Tízezrek ültek vagy hevertek elszállva, „utazva” vagy teljes kábulatban a hatalmas pódium körül, és szemmel láthatólag a fellépők közül is sokan kábítószer hatása alatt álltak. Woodstockban a tömeges drogfogyasztás nem annyira tomboló, bacchanáliaszerí mámorban nyilvánult meg: a lelkesen szabad szerelemnek hódoló, a természetbe visszakívánkozó, spirituális fiatalok inkább elernyedtek, elengedték magukat, Timothy Leary drogguru ezekből az évekből származó jelszavát követve: „Turn on, tune in, drop out.” Valószíníleg magukra ismertek annak a számnak néhány sorában, amelyet Jimi Hendrix hétfő reggel, a három napig tartó „love, peace and… music” végén énekelt:

Purple haze all in my eyes
Don’t know if it’s day or night
You got me blowin’, blowin’ my wind
Is it tomorrow, of just the end of time?

És jóllehet a szám utolsó sorát legfeljebb csak a kevés, még nem egészen elhomályosult tudatú ember érthette volna esetleg a fesztivál végére való célzásként, alighanem még ennél is kevesebben értelmezték a keresztény Utolsó &Iacutetéletként, amelylyel hosszú évszázadokon keresztül riogatták az embereket. Az utolsó sor, „the end of time” inkább a mámor élményére utal, egy olyan világtól való eloldozottság érzésére, ahol létezhet olyasmi, hogy hétfő reggel, a tripre a valóság más tartományain keresztül, utazásként a képzelet tájain, kirándulásként „to The Other Side of This Life”(Jefferson Airplane).

A menekülésszerí vágy rokon az álom, a hipnózis és az alvajárás iránti érdeklődéssel. „Hiszünk a lélek belső életében”, írta Die Seherin von Prevost (1829) címí könyvében Justinus Kerner orvos-költő, aki egy rom lábánál lakott, „és a szellem magasabb szemléletében. Hétköznapi tudatállapotban mind a kettő el van zárva előlünk, ám rendkívüli körülmények közt megnyílnak.” A létezés másik oldalára az álomban vagy az önkívület pillanataiban lehetséges az átjárás, az önkívületet pedig kábítószerek vagy az alkohol különféle fajtái idézhetik elő, melyeket nem egy romantikus használt tudatmódosító szerként. Thomas de Quincey ugyan először fájdalomcsillapítóként folyamodott ópiumért, de nemsokára a rabjává vált a szernek, rendszeres ópiumevő lett, mely ablakot nyitott a számára egy másik világra, mint arról a hatvanas években ismét felfedezett és nagyon népszerívé vált könyvében, az Egy angol ópiumevő vallomásaiban (1821) beszámolt.

Lelki rokona és kortársa, Coleridge is élvezte az akkor könnyen beszerezhető orvosság gyönyöreit és kínjait, melyet általában tinktúraként, laudánumként, borban feloldva fogyasztottak. Töredékben maradt versét, a Kubla kánt, általános vélekedés szerint ópiummámorban vetette papírra. Charles Rosen szerint ebben a különös költeményben példaszeríen megvalósul Novalis programja, hogy „jelentés- és logikamentes, tisztán asszociatív verseket vagy elbeszéléseket írjanak, amilyen az álom vagy a zene”. Coleridge és De Quincey kábítószer-élvezete megelőlegzi Prosper Mérimée-ét, aki, talán keleti utazásainak köszönhetően, jobban tudott bánni ezekkel a szerekkel, nemkülönben Baudelaire-ét (és később Rimbaud-ét). Baudelaire így írt:

„Azt hiszitek, hogy a pipátokban ültök,és hogy ti vagytok, akiket a pipátok szív, és hogy saját magatokat látható füstfelhő formájában kipöfékelitek”. Vonzódott más, egzotikus világokhoz, melyeket a hasis segítségével képes volt felidézni, még ha nem is győzte figyelmeztetni olvasóit a függőség veszélyeire, „a mennyország keresői a poklukat ássák meg”. És nem kevésbé kedvelt példa a Baudelaire által csodált, sokat próbált Edgar Allan Poe, aki kalandos életében rendszeresen félre tudta tenni az ópiummal és itallal szembeni fenntartásait. Arthur Gordon Pym, a tengerész (1838) címí könyve egy déli jeges-tengeri csónakút szakadozott leírásával ér véget, melyet nehéz máshogy olvasni, mint egy ópiumélvező víziójaként. A főszereplő társaival egy tejfehér óceánon suhan, a tenger mélyéből fény dereng fel, amely körülöleli őket, fehér hamuszerí por hull rájuk, hatalmas zuhatag magasodik előttük, melynek falából villódzó ködalakok bukkannak fel, a zuhatag ködfüggönye mögül fakó madarak rebbennek fel, majd megnyílik előttük a köd, mélyéből hatalmas emberalak lép ki, bőre színe a makulátlan hó fehérségéé…

Zene, zene…
Ugyanígy a zene is ősidők óta táplálja a mámoros álmot, és viszont, az ébren álmodás a zenei élvezeteket is fokozza, s talán mégiscsak ez, a zene hatalmas szerepe a legfeltínőbb Woodstockban, és az utóbbi évtizedek popkultúrájában, melynek Woodstock az előképe. Ezeket a hippiket és fiatalokat legfőképp a zene ejti elragadtatásba, ez kínál számukra menekülést a mindennapi létből és a társadalmi konvenciók világából. „Érted”, kiabálja Janis Joplin a hatvanas évek jellegzetes nyelvén, „úgy értem, nem kell más szarságaival foglalkozni… csak szeresd a zenét… Érted, ez egyszeríen csak zene.” A zene volt az ellenkultúra kötőanyaga, mely rövid idő alatt a fiatalok kultúrája lett szerte az egész világon. A zene a popkoncerten érvényesült leginkább, ahol totális hatást gyakorolt az összes érzékszervre, hangos lett, hála az új technikának; amint kilépett a koncertterem szík falai közül, szabadon lehetett táncolni rá, és transzba ejtette a lelket. Tudattalan hangulatokkal lépett szövetségre, a kölcsönös együvé tartozás érzésével és a transzcendencia utáni vággyal. A zene megnyitotta az érzékelés kapuit („The Doors of Perception”).

…a romantikusok számára azért vált fontos mívészeti formává a zene, mert ez a mívészet képes a legközvetlenebb módon kifejezni a belső lelki életet, amire közvetettsége, illetve eltávolító és statikus jellege miatt sem a nyelv, sem a képzőmívészet nem képes. A muzsikában tobzódhat csak igazán a képzelet: a zene, akárcsak a tudatmódosító szerek, átjárást kínál „to the other side of this life”. A zene nem pusztán az érzés nyelve, írja August Wilhelm Schlegel, hanem a filozófia felé hajlik, benne a téma fejlesztése ugyanúgy alakul, mint egy filozófiai eszmesorban. E.T.A. Hoffmann szavaival, ez a legromantikusabb mívészet, sőt talán az egyetlen „tisztán romantikus” mívészet. A zene a romantikusoknál szinte már a vallás rangjára emelkedik: Ludwig Tieck „a már csaknem teljesen feltárult vallás (…) utolsó titká”-nak nevezte.

Mai szemmel feltínő, hogy a romantikában mekkora tekintélyre tesz szert a (német) dal, miközben a korábbi idők népdalait is a romantika korában kezdik előadni és feldolgozni, oly módon, amely hasonlóságot mutat a hatvanas évektől kezdődő folk and country revivallel. Woodstockban unalomig játszották ezeket a zenéket.Csábító lehetőség, hogy további párhuzamokat vonjunk, és egyes költők – Shelley, Coleridge, Keats, Novalis, Rückert vagy Hölderlin –, zeneszerzők – Schumann és Beethoven –, írók – Gogol, Chamisso, Wackenroder, Heine, Constant, Balzac –, valamint festők – Millet, Gros és David – hosszú haját Woodstock férfi hőseinek loboncához hasonlítsuk. Vagy még inkább, az öltözködésbeli és más külsődleges hasonlóságokban keressünk párhuzamokat. &Aacutem, noha ezek kétségkívül gondolatébresztőek, mint láttuk… itt egész másról volt szó, egy életformáról és a valóság megértéséről és átéléséről, ami az ilyen külsőségekben legfeljebb csak megnyilvánul. §

  • Az elrabolt képzelet
    Amennyiben a képzeletnek kitüntetett szerepe van a romantikus rendben, úgy helyénvaló a kérdés, vajon tényleg 1968-ban Párizsban és a Woodstock mellett megrendezett fesztiválon mutatkozott-e meg utoljára teljes gazdagságában. És a romantikus sixties lezüllése az egész romantikus rend megrendülésére utal-e, tekintve, hogy a képzelet a vele egyedül szembe szegezhető irónia nélkül előre megjósolható, kiszámítható, kommerciális és kielégíthető vágyak tömegévé silányult, melyeket aztán így is, romantikus klisék végtelen felhasználásával igyekeznek kielégíteni; a szerelmi daloktól és a télisport-vakációtól egészen a fókaóvodáig, a számítógépes játékokig, a természetfilmekig és a homeopátiáig, széles a skála. Vagy talán a képzelet beleolvad az egyre inkább a média által uralt valóságba, amely már nem szegezi szembe a világgal a képzeletet, hanem egymásban oldja fel a képzeletet és a valóságot, ahogy azt például a hírek, a propaganda és a szórakoztatás egyre nagyobb méretekben tapasztalható összevegyítése sejteti?… Egyelőre csak annyit vonhatunk le következtetésként… igazán forradalmivá csak akkor válhat, ha a graffiti nem hatalomra akarja juttatni a képzeletet, hanem fordítva, hadat üzen a képzeletnek.