Tudósközelben: Pálinkás József fizikus, az MTA elnöke

IPM: Elnök úr, megkerülhetetlen az első kérdés, érzékelték-e az egyes tudományágak a pénzügyi, gazdasági válság közeledtét, s miként hat majd ez a krízis a hazai tudomány fejlődésére?

Pálinkás József: Természetesen fölvetődik a kérdés, hogy mondjuk a közgazdaságtan, a szociológia, a pszichológia miért nem képes előre jelezni ezeket a válságokat. Az egyik lehetséges válasz az, hogy jelzi, hiszen például Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász egy-két éve már, hogy int rá, válság fenyeget – és ezt sok kollégája is megtette. &Aacutem az emberekben volt egyfajta hamis illúzió, miszerint ez biztosan nem következik be. De rögtön szögezzük le, hogy ezt a válságot mi, egyszerû állampolgárok – lakás- és autóvásárlók, a vagyonosabbak körében a befektetők – és a befektetési, kereskedelmi bankok együtt csináltuk. Populista módon a „csúf” bankárokra lehetne kenni az egészet, de ez sajnos nem igaz. Persze ők is hozzájárultak, de rajtuk kívül mindenki, aki munka, szolgáltatás, tényleges értékteremtés nélkül akart jó pénzt keresni. És mindenki, aki egyre nagyobb, az ésszerû mértéket meghaladó banki kamatokra, tőzsdei hozamokra vágyott.  A pénzügyi válság miatt a reálgazdaság lelassul. De azt a felelős döntéshozóknak is be kell látniuk, hogy ha valami megszûnik, azt újjáépíteni nagyon hosszú időbe kerül. Hogy bizonyos kutatási programok szintén lelassulnak, a tudósoknak is be kell látniuk. Innen azonban nem vonható el annyi pénz, amennyi érzékelhetően segítené az országot. Hiszen a budapesti értéktőzsdén néhány napi árfolyamesés által okozott veszteség a magyar tudományra egész évben fordított összeggel mérhető össze.

IPM: Csökkentették a Magyar Tudományos Akadémia költségvetését 700 millió forinttal…

P. J.:  Ez persze fájdalmas, de a következő évet ezzel a mínusszal még túl tudjuk élni. Ezt programok lelassításával ellensúlyozhatjuk majd. Vannak olyan területek, amelyeken, ha fél évvel később sikerül csak eredményre jutni, nem dől össze a világ. Akkor lenne baj, ha az egész kutatás megállna. Mert ha a magyar kutatók közül, különösen a fiatal és középgenerációban, sokan úgy látják, hogy nincs itt lehetőségük, és végleg elhagyják hazánkat, akkor annak nagyon súlyos következményei lesznek. Most indult el a European Research Council (ERC) ösztöndíjprogramja, mely valójában elég jelentős összegû kutatási támogatás. Európában 300 ilyen támogatást adtak fiatal kutatóknak, ebből hatot magyaroknak. Sokan pályáztak, így nyilván van a nyertesek mögött akár kétszerte több ifjú kutató is, aki szintén kiváló munkát adott be. Mivel aki nyert, ott használja fel a pénzt, ahol jónak látja, óriási harc indult meg az ERC-ösztöndíjasokért szerte a kontinensen. Ha mi ebbe a küzdelembe nem tudunk beszállni, az nagyon nagy baj. Egyetemeinknek, Akadémiánknak ebben a versenyben részt kell vennie, ami eleve sem lett volna könnyû, s még nehezebb lesz a visszafogott tudományos költségvetés miatt.

IPM: Hét köztestületi programot állított össze az MTA, a hosszú távú energiapolitikától az oktatáson és az élelmiszer-biztonságon át a társadalmi közérzetig. Várható-e, hogy ezek közül néhány vagy több is megsínyli a válság hatásait?

P. J.: Inkább azok a kutatások lassulnak le, amelyeknek nagyon nagy a költségvonzatuk. Ezeknek a programoknak a végig viteléhez nagyjából 100-150 millió forint szükséges, és már megegyeztünk a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) elnökével, hogy a hét köztestületi stratégiai programot közösen fogjuk továbbvinni, és remélem, hogy ezek egy részét finanszírozzák is, legalább azt, amely a gazdasághoz, innovációhoz, mûszaki fejlesztéshez közelebb áll. Ilyenek az energiára, a vízgazdálkodásra, élelmiszer-biztonságra, a klímaváltozásra és a környezetre vonatkozó kutatások. A többit pedig remélhetőleg finanszírozni tudjuk az Akadémia költségvetéséből.

Amit még nagyon fontosnak tartunk, az a demográfia és a nyugdíj-finanszírozás, amely roppant nehéz és politikailag is igen érzékeny kérdés. Ezért az Akadémiának és független közgazdászcsoportoknak kell magukra vállalniuk, hogy világos elemzése-ket és hatástanulmányokat tegyenek a döntéshozók asztalára. Dönteni többféleképpen lehet, de látni kell annak következményeit, hogy a foglalkoztatás és a járulék ilyen vagy olyan alakulása következtében 15 év múlva miként lesz finanszírozható a nyugdíjrendszer. Ma ilyen hosszú távú előretekintés nincsen, mert ha lenne, akkor látnánk, hogy azonnal változtatásokra van szükség. Az erősen csökkenő születésszám, amelynek valahol százezer körül meg kell állnia – és a növekvő átlagéletkor mellett nehéz ugyanúgy mûködtetni a nyugdíjrendszert, mint amikor a fiatalok még jóval többen voltak, mint az idősek. Fontos a szakmai pontosság, és az, hogy a tényekkel olyanok szembesítsék a döntéshozókat, akikről tudjuk, nincsenek rejtett politikai szándékaik.

IPM: Értékeli-e a kutatókat a társadalom, kedvet teremt-e a fiataloknak arra, hogy ezt a feladatot válasszák?

P. J.: Bizonyos adottságokkal születnek emberek, bizonyos iskolatípusok ezt az adottságot jól tudják fejleszteni, és az ilyen emberek munkája azután sokkal többet ér, mint azoké, akik nem rendelkeznek ilyen tehetséggel és nem tanultak elég keményen. Ahogyan egy híres zongoramûvész mesélte: gyerekkorában, amíg a társai lent hancúroztak a játszótéren, ő bizony gyakorolt. Aztán huszonéves korában a New York-i Metropolitan színpadán meghajolhatott a dübörgő tapsviharban. Csakhogy ezt nem adták ingyen, ahhoz nagyon sokat kellett dolgoznia, és örömökről lemondania. Persze az ember élete akkor harmonikus, ha az efféle áldozat, szorgalom és az érte kapott elismerések, előnyök nagyjából összhangban vannak egymással. Ez lenne a magyarországi tudományos élet kulcskérdése is: a sok erőfeszítés, adott esetben lemondás megtérüljön. Az eredményes kutató ne csak szóbeli elismerést, tapsot kapjon, hanem anyagi és társadalmi megbecsülést is, ami mind hozzájárul a sikeresség érzetéhez. Ezért jó kezdeményezés a Prima Primissima Díj, amelynek most már van ifjúsági változata, nemrég adtuk át a Corvinus Egyetemen tíz kiváló fiatalnak. Mindannyian harminc év alattiak, és máris nagyon komoly tudományos eredményeket értek el. Közülük máris legalább 5-6 külföldön dolgozik. Ezeknek az embereknek legalább egy részét haza kell hozni, mert másként nem tudunk helyt állni a nemzetközi versenyben.

IPM: Egyes nézetek szerint a tudományos élet több területén, mint például az etológia vagy csillagászat, egyre fontosabb szerepet játszanak az amatőrök. Elvégre igen nagy területről hatalmas mennyiségû információt képesek összegyûjteni, és előkészíteni ezeket a szaktudósok számára, a végső szintézisre.

P. J.: Bizonyos területeken, ahol elosztott kutatással óriási mennyiségû adatot kell ésszel feldolgozni, valóban megnőtt az amatőr tudósok, kutatók szerepe. Például a nagy teleszkópok világûrről készített felvételeit nyilvánossá, kutathatóvá teszik az interneten. Ha sok ember bekapcsolódik ebbe, akkor a nem algoritmizálható keresésekkel meglepő eredményeket lehet elérni. Tehát ha növekedik az ilyesmivel foglalkozó amatőrök száma, az nagyon jó. Persze vannak területek, ahol valószínûleg nem válna be ez a recept, bár – tegyük hozzá – gyorsan változik a helyzet, és nehéz megjósolni, hol nem alkalmazható az elosztott kutatás.

IPM: Ehhez képest azt látjuk, hogy az oktatás inkább a szerény alapmûveltség felé nivellál, s a természettudományos tárgyak összevonására törekszik. Pedig ez pont az ellenkezője annak, ami amatőr vagy profi kutatásra lelkesítené a fiatalokat.

P. J.: A magyar iskolaügy ezer sebből vérzik. A magyar iskolákban nem tudják eléggé előtérbe helyezni a kreativitást, problémamegoldás helyett az adatok megtanítása fontosabb. Bár ezt a hiányosságot egyesek talán túlzottan is fölnagyítják, azért kétségtelenül megvan. Az oktatást sokkal inkább problémaorientálttá kellene tenni, gondolkodásra késztetve a tanulókat, és nem csak leadni nekik a napi anyagot. Egyetemi előadásaimon magam is tapasztalom ezt, mert a legnagyobb sikert a váratlan vagy az újrafelfedező kísérletek jelentik. Egy példát hadd mondjak. Elektromosságtant tanítva egy másfél méteres rézcsőbe beleteszek egy nagyon erős mágnest – amely a cső belső átmérőjénél kisebb –, és beletelik 4-5 másodpercbe, amíg a mágnes előbukkan a cső alján. Ez persze az elektromágneses indukció miatt történik, mert a mágnes örvényáramot indukál a rézcsőben.

A hallgatóim először nem is akarják elhinni, amit látnak, odajönnek, belenéznek a csőbe, többször is meg kell ismételnem a „mutatványt”. Aztán fölteszem a kérdést: mit gondolnak, miért így játszódott le az esemény? Ezzel már sikerül fölkelteni az érdeklődésüket. Aztán megismételjük üvegcsővel, amelyen persze átesik a mágnes, de ha a csőre fémkarikákat helyezünk, ismét lelassul a mágnes ott, ahol a karikák sûrûbben helyezkednek el. És így
a hallgatók bizonyos értelemben újra fölfedezik az elektromágneses indukciót. Persze úgy is lehetne, hogy az ember odaáll a tábla elé, és azt mondja: Faraday törvénye szerint az indukált feszültség a mágneses indukció időbeli változásának mínusz egyszeresével egyenlő. Erre azt mondaná magában a hallgató, nos, biztos így van, de miért is fontos ez nekem. Aztán máris elmondja az ember, hogy manapság olyan erős mágnesek készíthetők, amelyek fékberendezésben is mûködhetnek, mert a forgó fémtárcsában az elektromágnes áramot indukál, és anélkül, hogy hozzáérne a tárcsához, fékezni tudja azt.  

IPM: Maradt ideje most, az Akadémia elnökeként is tanítani?

P. J.: Ugyanannyi tanításra nem jut időm, mint korábban, most heti négy órát tartok, előadásokat fizika alaptárgyakban, és erre pont úgy szükségem van, mint az élelemre vagy a testmozgásra. Másként nehéz lenne egy ilyen hivatalban dolgozni, ahol tudománypolitikai kérdések mellett nap mint nap papírokkal és adminisztratív problémákkal kell foglalkoznom. De amikor a hallgatóim között vagyok, az újra inspirál. &Iacutegy jutott eszembe az is, hogy felkérjem akadémikus társaimat, javasoljanak a maguk területéről olyan 30–40 éves kutatókat, akiket
a leginkább figyelemreméltó tehetségeknek tartanak. Mintegy háromszáz név gyûlt össze…

IPM: Ezeket a fiatal kutatókat szeretné majd bevonni az Akadémia terveibe?

P. J.: Meghívom ezeket a fiatalokat és megkérem őket, hogy friss szemlélettel tegyenek javaslatokat arra, hogy milyennek szeretnék látni a tudományos életet Magyarországon, mi az, ami az ő tudományos előmenetelüket, munkájukat, jobb közérzetüket elősegítené – és majd ezzel fogom szembesíteni idősebb akadémikus társaimat. Próbáljuk meg végiggondolni, melyek azok a változtatások, amelyeket nyugodt tempóban végre lehet hajtani. Mert ilyen bonyolult intézményrendszert, mint az Akadémia, nem lehet hirtelen intézkedésekkel irányítani. A változtatás terveit el kell fogadtatni és időt kell hagyni az alkalmazkodásra.

IPM: Amikor Elnök úr a tudományról beszél, gyakran felbukkan az a fogalom: etika. De ha minden egy kissé túlélési harccá válik, az etika háttérbe szorul, pedig talán pont ilyenkor volna rá a legnagyobb szükség.

P. J.: Rendkívül nagy szerepe van az etikus magatartásnak éppen a túlélésben, mégpedig a közösség túlélésében. Sajnos az egyén esetében ez nem mindig van így, mert igazán súlyos helyzetben – mondjuk éhínség esetén – a létét kockáztatja az etikus magatartással. De egy nagyobb közösséget tekintve az etikus magatartás már kifizetődő… Ha mondjuk azokon, akik a krízishelyzet miatt különben elpusztulnának, a társaik segítenek, és így mindegyikük megmarad, akkor a közösség sokkal erősebb lesz. Ne feledjük, hogy az etika – lényegéből következően – nem magányos fogalom, hiszen egyetlen ember esetén nincs értelme etikáról beszélni. A közösség megmaradásában fontos a rendeltetése.A tudomány fejlődésében is rendkívül lényeges, hogy a tudósok etikusan és óvatosan járjanak el, mielőtt azt kiáltanák: nagyszerû dolgot fedeztem föl! Persze ismerünk a tudomány történetéből olyan eseteket – a legtöbbet valószínûleg a XX. századból –, amikor a hírnév, a kinevezés, a szereplés vágya miatt elhamarkodottan tett szenzációs bejelentést egynémely tudós, netán még a mérési adatokat is meghamisítva. Emlékezetes volt a hidegfúzió esete, amelyről sosem ismerték be a kutatók, hogy valójában mi történt.

A felfedezés lázában talán tényleg azt gondolták, hogy pont úgy zajlottak a dolgok, miként azt ők elmondták. De óriási hibát követtek el már azzal is, hogy az eredményt nem tudományos szakfolyóiratban publikálták. Hiszen akkor előbb a tudományos szerkesztők, majd a szakértők tüzetesen átnézték volna a kísérlet eredményeit. Ugyan néhány héttel később jelent volna meg az eredmény, de meglett volna a kontroll – a média viszont így világszenzációt csinált belőle. Igaz, csak kérészéletût.Hírnevet szerezni, a figyelem középpontjába kerülni – ez óriási hajtóerővé vált azokban a társadalmakban, ahol a többségnek már jó ideje nem a napi megélhetés jelenti a legfőbb gondot. Mindezt tekinthetjük a többé-kevésbé jóléti társadalmak különös melléktermékének. De ismernünk kell s számításba kell vennünk a veszélyeit is. §

  • Prof. Pálinkás József életrajza
    1952. szeptember 18-án született Galvácson. A helyi általános iskola és a kecskeméti Piarista Gimnázium elvégzése után 1977-ben a szegedi József Attila Tudományegyetem fizikus szakán szerez diplomát. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) ösztöndíjasaként kezd dolgozni az MTA debreceni Atommagkutató Intézetében (ATOMKI). Fő kutatási területe az atomi ütközések kísérleti vizsgálata.1994-ben bekapcsolódik a CERN-ben a hipotetikus Higgs-részecskék megfigyelése irányuló OPAL-kísérletbe, és a kvark-gluon plazmát kereső NA–49-es kísérletbe. Ezzel elősegíti, hogy Debrecenben kialakuljon és megerősödjék a kísérleti részecskefizikai kutatás. 1995-ben az Akadémia levelező tagjává választják. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen, majd annak jogutódján, a Debreceni Egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár. 1998 és 2002 között a kormány tagja előbb államtitkárként, majd oktatási miniszterként. Nevéhez köthető a kormány tudománypolitikai koncepciójának kidolgozása, a magyar tudomány anyagi támogatásának jelentős növelése, a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program elindítása. 2002-ben visszatér az oktatói és kutatói munkához, az ECR-laboratóriumban az atomfizikai kutatásokhoz. 2005-től a Fizikai Intézet igazgatója, 2007-től a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok elnöke, rektorhelyettes. 2004-ben választják az MTA rendes tagjává, 2008 májusában az Akadémia elnökévé. Legjelentősebb tudományos eredményeit az atomi ütközésben ionizált atomok elektronfelhője aszimmetriájának kimutatásával, az elektron-elektron ütközés (Thomas-szórás) révén létrejövő elektronbefogás és a semleges lövedékatomok elektronbefogásának kimutatásával érte el.