Az isten-gén

Az utóbbi években kevés tudományos eredmény váltott ki zajosabb médiavisszhangot, mint az állítólagos isten-gén felfedezése. Noha általában a tudomány valós eredményeinek szenzációhajhász felnagyításáért, eltorzításáért elsősorban a sajtó munkásai a felelősek, ebben az esetben kétségtelenül bínös a kutató is, mert Dean Hamer a kérdésről maga írt Az isten-gén címmel népszerísítő könyvet. Hamer kiváló és eredményes molekuláris genetikus, aki az utóbbi két évtizedben az emberi személyiség genetikájával foglalkozik. 1993-ban már egyszer szenzációt keltett a homoszexualitás génjének állítólagos felfedezésével (egy népszerí könyve magyarul is megjelent Génjeink címmel). Az állítólagos szót azért kell hangsúlyozni, mert Hamer eredményeit egyesek ugyan megerősítették, mások viszont kétségbe vonták. A vita forrása – mint minden ilyen típusú vizsgálatnál – kettős. Az egyik, hogy elég nagyszámú esetet vizsgáltak-e, vagyis a statisztikus következtetés mennyire erős. A másik, hogy a személyiségjegyek mennyire mérhetők megbízhatóan. Mindezek a kételyek természetesen a következőkben elmondandókra is vonatkoznak. Ebben az esetben különösen súlyosak a kételyek és aggodalmak, mert olyan kérdésről van szó, ami az emberek igen nagy részét érzelmileg és szellemileg mélyen érinti, tehát feltétlenül indokolt az óvatosság. Mi is tehát az úgynevezett isten-gén?

Hamer könyvének alaptétele az, hogy az emberek spiritualitásra, vallásosságra, misztikus élmények átélésére való hajlamát részben egy genetikai tényező határozza meg. Hamer – helyesen – hangsúlyozza, hogy nem a társadalmi értelemben vett valláshoz tartozásról vagy a személyes Istenben való hitről van szó, hanem egy általános lelki alkatról, amely jellemezhető olyan – a tételes vallások bármelyikétől független – tulajdonságokkal, mint a misztikus élmények megélésére való hajlam, a hit valamiféle hatodik érzékben, a teljes önfeladás átélése, a természettel vagy a többi emberrel való mágikus egység átérzése.

Mindannyiunk mindennapi tapasztalata, hogy ebben valóban igen nagy különbségek mutatkoznak ember és ember között. Erre vonatkozóan számos, pszichológusok és szociológusok által végzett felmérés áll rendelkezésre. Szokás beszélni az én meghaladására, a transzcendenciára való hajlamról, a természettel, a világgal való egység érzéséről, a misztikus élményekről, és mindezeknek a mérésére, meghatározására különböző kérdőíves vizsgálatokkal elég megbízható kép nyerhető. Ezeknek a felméréseknek első érdekes következtetése az, hogy a fenti tulajdonságokra vonatkozóan az eredmények egymással összhangban vannak. Azaz, aki az egyik tesztben magas pontszámot ér el, az a másikban és a harmadikban is. &Uacutegy tínik tehát, hogy létezik egyfajta spiritualitásnak nevezhető személyiségvonás.

A felmérések másik érdekes eredménye az, hogy a spiritualitás hajlama meglepően hasonló mértékben van jelen a legkülönbözőbb népekben, országokban, társadalmi rétegekben, életkorokban, és meglehetősen kevéssé függ attól, hogy például az illető országban milyen magas vagy alacsony a rendszeresen templomba járók, a magukat valamely tételes vallás hívének vallók aránya. A szociológiai felmérések szokásos kategóriái közül egy volt, amellyel összefüggést mutatott a spiritualitás: nőknél általában mindig és mindenütt magasabb volt, mint férfiaknál. Arra a kérdésre, hogy van-e ennek a személyiségjegynek valami genetikai meghatározottsága, az embernél az ikerkutatás adhat feleletet. Egy 25 000 ikerpárt felmérő ausztráliai vizsgálat szerint az egypetéjí ikreknél kétszer nagyobb volt a spiritualitási skálán mutatott megegyezés, mint a kétpetéjíeknél. Minthogy ezt az eredményt számos más hasonló vizsgálat is megerősítette, igen valószínínek látszik, hogy ez a személyiségjegy jelentős mértékben örökletes.

Eddig a pontig ezeknek a kutatásoknak az eredményei többé-kevésbé vitathatatlanok, talán nem is túl meglepőek és nem is megbotránkoztatóak.A következőkben azonban a humángenetika szokásos módszereivel, most már a teljes emberi DNS-szekvencia ismeretében megkísérelték a kutatók, hogy kapcsolatot találjanak valamely ismert gén, annak polimorf alléljei és a spiritualitás mértéke között. Itt már nagyon ingoványos talajon mozgunk, és kérem az olvasót, hogy kellő szkepszissel kezelje a következőket.A kérdést nem lehet jelenleg másképpen megközelíteni, mint hogy valamilyen munkahipotézis, feltételezés birtokában ki kell választani valamilyen szóba jöhető gént, megvizsgálni sok embernél, hogy van-e ennek a génnek valamilyen jellegzetes polimorfizmusa (többalakúsága), és ha igen, akkor kimutatható-e valamilyen statisztikailag megbízható összefüggés a spiritualitás pszichológiai tesztekkel megállapítható mértéke és az egyik vagy másik génforma előfordulása között.

Nem teljesen abszurd
Az első génjelöltek, amelyeket megvizsgáltak, két – az agresszivitással összefüggésbe hozható – gén volt. Az eredmény negatív volt, ezen gének polimorfizmusai semmiféle korrelációt nem mutattak a vizsgált személyek spiritualitásával. Ezután még hat, az idegrendszerben kulcsfontosságú monoaminok anyagcseréjében szerepet játszó gént vizsgáltak meg, szintén eredménytelenül. Ekkor egy másik kutatótól, a drogfüggőség genetikai alapjait vizsgáló George Uhltól kaptak egy tippet: nézzék meg a VMAT2 neví gént. Ebben a génben a vizsgált egyének 28 százalékában C, 72 százalékában A áll a 33 050. pozícióban. Ez a választás végül szerencsésnek bizonyult, kiderült, hogy a C alléi hordozói – átlagosan – lényegesen magasabb pontszámot értek el a spiritualitást felmérő tesztben, mint az A alléi hordozói. Ha olyan testvéreket, illetve kétpetéjí ikreket vizsgáltak, akiknek DNS-e különbözött ebben a pozícióban, a C típusú egyének átlagosan másfél ponttal magasabb spiritualitási tesztértéket mutattak, mint az A alléllel rendelkező testvéreik.

Mi hát a VMAT2 gén? A gén egy transzmembrán-fehérjét kódol. A monoaminokat termelő idegsejtek nyúlványaiban ezek a hatóanyagok kis, membránnal körülvett hólyagocskákba vannak becsomagolva. E hólyagok membránját fonják át a VMAT2 gén által kódolt fehérje <t molekulái, és ezek alkotják azokat a csatornákat, amelyeken át a monoamin megfelelő inger hatására kiáramlik a hólyagból. A VMAT2 által kódolt fehérje funkciója igen fontos, bár nem teljesen nélkülözhetetlen, ugyanis a VMAT2 gén „kiütése” nem feltétlenül halálos, az ilyen egerek néhány napig élnek, de igen nyomorúságosan. A kiütött egerek fele akkorák, mint a normális egerek, és csaknem teljesen inaktívak, alig esznek, alig mozognak, rövid életüket összekuporodva vagy fekve töltik el.
 
Az ilyen kiütött egerek agyának elemzése azt mutatta, hogy gyakorlatilag alig volt bennük monoamin: a szerotonin, dopamin, noradrenalin koncentrációja egyaránt alig érte el a normális érték századrészét. A további elemzés azt is kiderítette, hogy a monoaminok szintézise ugyanolyan intenzitású volt, mint a normális egereknél. Az alacsony szint oka az, hogy ezekben a kiütött egerekben a membrán – amelynek lényeges alkotórésze a VMAT2 fehérje – hiánya miatt a monoaminokat semmi sem védte meg a bontóenzimek hatásától, és emiatt gyakorlatilag eltíntek.

Az örökletesség bizonyossága
Természetesen arra vonatkozóan, hogy egy membránfehérje szerkezetének apró megváltozása miért, hogyan befolyásolhat egy olyan komplex lelki-szellemi tulajdonságot, mint a spiritualitásra való hajlam, jelenlegi tudásunk szerint nem tudunk – nem is lehet – pontos és egyértelmí választ adni. Annyit azonban lehet mondani, hogy egy ilyen kapcsolat létezése nem teljesen abszurd feltételezés. Semmi kétség sem lehet ugyanis afelől, hogy a tudat, annak különböző állapotai, és a monoamin neurotranszmitterek között valamiféle összefüggés van.

A boldogság, a szomorúság, az izgalom, a szorongás mind olyan lelkiállapotok, amelyeket ezek az anyagok befolyásolnak. Láttuk, hogy a VMAT2 fehérje hiányában mindezeknek a monoaminoknak a szintje katasztrofálisan csökken az idegsejtekben, mert védelem híján keletkezésük után azonnal áldozatul esnek a bontóenzimeknek.
Tudjuk, hogy olyan drogok, mint az extasy, a kokain, vagy olyan gyógyszerek, mint a prozac, éppen a monoaminok szintjét befolyásolják. Az extasy bevétele növeli a szerotonin szintjét, ez okozza a hangulatjavulást, eufóriát, rendszeres szedése azonban megöli a szerotonint termelő sejteket, és ezért vezethet később depresszióhoz, esetleg öngyilkossághoz. A prozac szintén fokozza a szerotoninszintet, bár lassabban, mint az extasy, és nincs hosszú távú káros hatása. A kokain a dopaminszintet növeli. Lényegében azt mondhatjuk, hogy a különböző észlelések, külvilági behatások átélésének módját, intenzitását, a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket befolyásolják a monoaminok.

Tudjuk, hogy a pszilocibin neví, gombából előállított drog (amely egyébként a szerotonin analógjának tekinthető), a fogyasztók többségénél egyértelmíen a vallásos-misztikus élményhez megtévesztésig hasonló élményt okoz, és egyes közép-amerikai indián kultúrákban ezt a gombát ilyen célra használták.Jobbára az is megalapozottan állítható, hogy bizonyos vallásos, misztikus élmények objektív mérőmódszerekkel regisztrálhatók az agyban. Egy híres kísérletben például tibeti buddhista szerzetesek meditációját követték az agykutatás legmodernebb módszereivel, az úgynevezett PET (Positron Emission Tomography) segítségével, és kimutatták, hogy ebben az állapotban bizonyos agyterületek aktivitása jelentősen fokozódik, másoké jelentősen csökken a normálishoz viszonyítva. Ugyanilyen változásokat regisztráltak imájukba merülő ferences apácáknál. A PET-mérésekben regisztrált – a vallásos élményt jellemző – jellegzetes agyi aktivitásváltozások, illetve a monoaminok által meghatározott boldogság, illetve depresszióélmények közötti összefüggés egyelőre tisztázatlan és ellentmondásos, de talán sikerült érzékeltetni, hogy egy ilyen összefüggés léte, és ezzel a VMAT2 gén polimorfizmusának esetleges szerepe a vallásos élmény átélésére való képesség kialakulásában nem olyan abszurd feltételezés, mint első pillanatban gondolnánk.

A leírtakkal kapcsolatban természetesen – mint már hangsúlyoztam – nagyon indokolt a szkepszis, az óvatosság. Abban, úgy vélem, nem kételkedhetünk, hogy létezik egy olyan, meglehetősen stabil és többé-kevésbé jól definiálható személyiségtípus, amelyre jellemző a spiritualitásra való hajlam, hogy ez egyaránt megtalálható a legkülönbözőbb emberi kultúrákban, és úgy vélem, az is határozottan állítható, hogy ennek van egy bizonyos fokú örökletessége. Az örökletesség mértéke biztosan vitatható, de az nemigen, hogy létezik. A VMAT2 gén leírt polimorfizmusának meghatározó szerepe már korántsem biztos. A számszerí eredmények nem mutatnak nagyon erős és határozott összefüggést, feltétlenül további megerősítésre szorulnak. Amennyiben ez megtörténik, vagyis vitathatatlanná válik a következtetés, hogy a VMAT2 génben egy adott pontban lévő A vagy C valóban befolyásolja a spiritualitást, akkor is azt kell mondani, hogy ez a polimorfizmus csak az egyik tényezője az öröklött spiritualitásnak, és minden bizonnyal több más, jelenleg még azonosítatlan génnek is van ebben szerepe.

Van-e előnye, hátránya?
Végül pedig felmerül a kérdés, ha egyértelmíen bebizonyosodik a spirituális személyiség genetikai meghatározottsága, vagyis Hamer és a bulvársajtó szóhasználatával az isten-gén léte, levonható-e ebből bármilyen filozófiai vagy teológiai következtetés? A válasz erre a kérdésre csak egyértelmí és határozott NEM lehet. Természetesen sem bármilyen vallás érvényességére, sem Isten létére vagy nem létére nézve semmilyen következtetést ezekből az eredményekből levonni nem lehet. Ezt állította eddig még minden, az ügyben véleményt nyilvánító teológus és pap is. Nyilvánvalóan abból a tényből, hogy vannak genetikailag meghatározottan abszolút hallású emberek, míg az emberek többsége nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, semmi zeneesztétikai következtetés, vagy egyáltalán a zene létére vagy nemlétére, társadalmi fontosságára, szerepére vonatkozó következtetés nem vonható le.A genetikai és biokémiai tényeken kívül egyetlen kérdésre érdemes még kitérni az isten-génnel kapcsolatban. Természetesen az erre adott válasz is spekulatív, de a kérdés feltevése jogos. Ahogy a MAOA gén promóterének polimorfizmusával kapcsolatban felvethető volt, itt is megkérdezhető: ha valóban komoly különbséget okoz egy mutáció megjelenése valamilyen észlelhető, fenotípusban megjelenő tulajdonságban, akkor van-e ennek előnye vagy hátránya?

Ha hátrányos, miért nem tínik el, ha előnyös, miért nem szaporodik el és szorítja ki a korábbi formát?

Hamer idézi E. 0. Wilsonnak, a szociobiológia megalapítójának véleményét, aki szerint a vallásos érzés (bármilyen vallás, a legprimitívebb is) növelheti a csoporthoz való tartozás érzését, a csoportkohéziót, esetleg megkönnyíti a vezérnek való alávetettség tudatát, és ezek a tulajdonságok segítik a csoportot a létért való küzdelemben. Ezért jelenthetett szelekciós előnyt, ezért jelent meg feltehetően igen korán az ember evolúciója során. Ezt a feltevést Hamer számos más hipotézissel egészíti ki, például azzal, hogy a hit, az ima egyes adatok szerint valóban segíti a betegségek leküzdését, növeli az életrevalóságot, vagy azzal a sokkal vulgárisabb magyarázattal, hogy a szerotoninszint befolyásolja a libidót és ennek következménye a magasabb termékenység, amely darwini értelemben szelekciós előnyt jelent. Ezek természetesen nagyon bizonytalan elméletek, és kevés remény van arra, hogy bármelyiket is valaha bizonyítsák. Az isten-génről egyelőre tehát inkább csak a kérdés különlegessége miatt érdemes beszélni, no meg azért, mert a sajtó sokat foglalkozott vele. Ez még inkább a tudomány határterületének tekinthető, mint kemény ténynek. §