Hamis görög, igazi gyilkos

A név nem mond sokat az olvasónak, biztosan sok becsületes ember él ebben az országban, akit így hívnak. Az a Szöllősi György azonban, aki a hatvanas évek elején öltönyben és sötét szemüvegben feszített fiatal, csinos nők oldalán a legdrágább budapesti szórakozóhelyeken, és tört magyarsággal rendelte az ételt-italt, nem tartozott a becsületes emberek közé. Az eset azóta mítosszá vált, elsősorban Fejes Endre kitínő könyve és a belőle készült, szintén remekre sikeredett tévéfilm jóvoltából. Igen: ez a „Jó estét nyár, jó estét szerelem” története…A valódi Szöllősi Györgyből teljességgel hiányzott a csibészes báj, jelentéktelen külsejí, rosszarcú, modortalan fiatalember volt, akinek a tanuláshoz sem fílött a foga, és közvetlen környezetében sem volt valami népszerí. Talán ez sarkallta alig tizennyolc évesen arra, hogy elhagyja borsodi szülőfaluját, és a fővárosban próbáljon szerencsét. Karrierje éppenséggel itt sem szárnyalt meredeken felfelé; a betanított munkás státusánál többre sosem vitte, munkásszállásokon, albérletekben lakott, és a munkahelyeit is elég sírín váltogatta. A fővárosban nyüzsgő milliónyi ember között a kamaszkorból épphogy kinőtt Szöllősi mégis önmagára talált. Ha semmi mást nem is, egy dolgot mindenképpen megtanult: az ekkoriban egyre sokasodó külföldieknek komoly sikereik vannak a nőknél – akkor is, ha idősek, akkor is, ha nem éppen jó külsejíek.

Szótár, tört magyarsággal
Szöllősi György tőle addig szokatlan következetességgel látott hozzá sajátos önmegvalósításához. Első lépésként vásárolt néhány szótárt, ezekből – persze fonetikusan – kiírt olyan szavakat, kifejezéseket, amiket ismételgetve a kevésbé tájékozott hazaiak előtt mívelt és vonzó külhoninak tínt. Személyiségét is ennek jegyében formálta át: egy idő után a munkatársain kívül már mindenkivel tört magyarsággal beszélt. A Rákóczi úti albérlete környékén lévő újságossal, fodrásszal, boltossal is külföldiként, a magyar nyelvet törve és halandzsaszavakkal físzerezve értekezett – és senki előtt nem bukott le. Hamar megtetszett neki a külföldieknek járó megkülönböztetett udvariasság és tisztelet, amiben így része volt.

A legjobban azonban az imponált Szöllősinek, hogy olyan lányok, akik másképpen észre sem vették volna, „külföldiként” már egészen más szemmel tekintettek rá. Nem tellett sok időbe, hogy végre igazi barátnőre is szert tegyen.Előbb lengyel, majd izraeli követségi titkárként, sötét öltönyben és szemüveggel, tört magyarsággal szólított meg csinos lányokat, hétköznapi dolgok után érdeklődve. És csodák csodája: onnantól, hogy a lányokkal szóba tudott elegyedni, már egészen simán ment minden. Randi randit követett, és Szöllősi könnyen elkápráztatta a fiatal lányokat azzal, hogy a legdrágább szórakozóhelyeken számolatlanul szórta a százasokat – akkoriban még ez volt a legnagyobb címletí bankjegy… Hamarosan elkövetkezett a szülőknek való bemutatás, lánykérés, eljegyzés.Érdekes, hogy csupa olyan lány került Szöllősi hálójába, akik az akkorra már szétvert, nyomaiban azonban mégiscsak létező középosztályhoz tartoztak. Ebből fakadtak első kudarcai is, hiszen külsőségekkel az ember sok mindent leplezni tud – a míveletlenségét azonban aligha. Csupán idő kérdése volt, hogy kompromittálja magát a valódi nyelvtudás hiányával, vagy azzal, hogy Amerika térképén keresi Jeruzsálemet.

Sósav a Cinzanóban
Az ilyen malőrökből fakadó, minden bizonnyal botrányos és megalázó szituációkra – ahol a körülrajongott „külföldi diplomatáról” rendre kiderült, hogy csak egy csóró magyar segédmunkás – Szöllősi egészen sajátos módon reagált. Talán deviáns személyisége, talán a középosztállyal szembeni, amúgy zsigeri ellenszenve okán, a fiatalember lelkében olthatatlan bosszú gyúlt azok iránt, akiket mégsem sikerült huzamos időn át becsapnia.

Albérleti magányában előbb vérgőzös fantáziálásokban élte ki magát, aztán eljött a cselekvés ideje is.     

Egy üveg Cinzanóba (ez akkoriban még igen exkluzív ital volt) egy deci tömény sósavat töltött, és egy ismerősével elküldte annak a nőnek, akinek a családja előtt lejáratta magát. Ez volt az a fordulópont, az a minőségi változás, amikor a viszonylag ártalmatlan szélhámos maszkja mögül már egy hidegvérí és rendkívül veszélyes gyilkos körvonalai sejlettek elő. Szöllősinek szilárd elhatározása volt, hogy öljön; nem érdekelte az sem, hogy esetleg több, neki mit sem vétő embert tesz ki lassú és gyötrelmes halálnak. Ugyanilyen közömbös volt számára a gyors lebukás veszélye is. Ha ez megtörténik, már ekkor világos lett volna, hogy Szöllősi számára az emberi élet semmiféle értéket nem jelent, és hogy az öléshez neki a kicsinyes bosszúvágy is elegendő indíték. Egyértelmí lett volna az is, hogy Szöllősi konspirációs képességei legfeljebb a gyilkosság megtervezésére elegendőek, a személyéhez vezető nyomok összekuszálására már nem.

De ne feledjük: a hatvanas évek elején vagyunk (úgy is mondhatnánk, néhány évvel ’56 után…), amikor még a bíróság előtt sem volt ildomos egy hatóságot szakszerítlensége vagy lassúsága miatt kritizálni. Pedig Szöllősi első kiszemelt áldozatának gyanús volt a Cinzano, gyanús volt a bontott üveg, főként gyanússá tette azonban a névtelenül elküldött ajándékot, hogy a feladója nem lehet más, csak a nemrég kidobott „diplomata” udvarló… Elég volt egy cseppnyit megízlelni az italból ahhoz, hogy a rendőrséghez forduljanak. A rendőrök az üveget elemzésre küldték, és megállapították, hogy a tartalma minden további nélkül kiolthatta volna akár több ember életét is. Ekkor merült fel először Szöllősi neve… Mégsem tettek semmit annak érdekében, hogy utánanézzenek. Szöllősi ekkor épp a Balatonon nyaralt,  szakszervezeti beutalóval. És diplomatát játszva ismerkedett meg a huszonöt éves, feltínően csinos lánnyal, Sánta Ildikóval.

Senki se feküdt le vele
Szöllősi ekkor már több volt, mint szélhámos. A sötét szemüveg és öltöny mögött egy fenevad lapult; az alig huszonkét éves fiatalember kész lett volna bárkit megölni, aki leleplezi kisded játékait. Egyelőre azonban minden simán ment. A lány érdekesnek találta a görög diplomataként bemutatkozó fiú tört magyar beszédét, nagyvonalúságát, és sejtelme sem volt a rá leselkedő halálos veszedelemről. A kitörés, a másfajta élet lehetőségét várta ettől a kapcsolattól, és mi tagadás, igyekezett is alaposan kihasználni minden előnyt, amit udvarlója nyújthatott. Tragikus fintora a sorsnak, hogy éppen ő, az eddigiek közül alighanem a legintelligensebb és legmíveltebb lány dőlt be a leghosszabb ideig Szöllősinek. Pedig biztosan volt ezer apróbb-nagyobb jel, amiből észrevehette volna, hogy valami nincs rendjén, hiszen sokkal tájékozottabb volt a világ dolgaiban udvarlójánál.

Sánta Ildikó azonban nem látta, talán nem is akarta meglátni a jeleket. Szöllősi pedig egyre jobban beleélte magát a szerepébe. Már nem zavarta, hogy a fizetése csak néhány napig elegendő a rongyrázáshoz, és a következő fizetésig olcsó piaci gyümölcsön él. Érdekes, hogy soha nem kért kölcsön senkitől. Amikor elfogyott a pénze, simán beadta, hogy külföldre – hol Amerikába, hol Afrikába – kell utaznia, ezért nem találkozhatnak egy ideig. Annál örömtelibbek voltak az újabb randevúk, amikor legalább egy kis időre megint futotta Szöllősinek arra, hogy a legdrágább helyekre vigye barátnőjét. Utólag szinte senki nem akadt, aki megértette volna, mi motiválta ezt a vékonypénzí fiatalembert, hogy ilyen költséges és strapás időtöltést keressen magának. Hiszen számára sem lehetett kérdés, hogy bármennyire hosszú ideig is tudja elodázni, csupán idő kérdése a lebukás. Szexuális kielégülésre sem lelt kapcsolataiban – később, a bíróságon minden lányismerőse élénken tiltakozott az ellen, hogy valaha is lefeküdt volna vele. &Uacutegy tínik, eleve gátlásai voltak a nőkkel; a szövegelés még csak-csak ment, a következő lépést már nem merte megtenni.

Számára nem is a szex volt a lényeg. Szöllősi Györgynek az okozott örömet, hogy a maga sajátos módján uralma alatt tarthatta és irányíthatta ezeket a lányokat.

Hiszen kapcsolataiban egyértelmíen domináns szerep jutott neki még akkor is, ha férfiként vajmi kevés babért aratott. A nők rábízták magukat és felnéztek rá, tisztelték, alávetették magukat az akaratának: mindig ő mondta meg, hol és mikor találkozzanak, mi legyen a program, sokszor még azt is megszabta, milyen toalettet viseljen éppen aktuális barátnője. Ezektől a lányoktól a „diplomata” azt kapta, ami után Szöllősi György hiába áhítozott volna.  

Játszadozás oda-vissza
Szöllősit nem zavarta az a számára is nyilvánvaló tény, hogy ezek a fiatal nők tulajdonképpen ugyanúgy játszanak vele, ahogy ő velük. Hiszen egy pillanatra sem volt kérdés, hogy a lányok számításból szegődtek mellé: egyik sem volt szerelmes belé, sőt, voltak, akik még férfiként is kimondottan taszítónak találták. Mégis odaadóan hallgatták a halandzsázását, élénk érdeklődést mutattak primitív eszmefuttatásai iránt, derültek tört magyarsággal előadott otromba tréfálkozásain – miközben szorgosan szőtték a terveket, hogyan lehetnének mihamarabb diplomatafeleségek. Szánalmas, ugyanakkor ördögi macska-egér játék volt ez, semmi más…  De ahogy múlt a nyár, Sánta Ildikó is egyre nagyobb gyanakvással tekingetett rá. Ebben a lányban ugyanazok az önvédelmi reflexek léptek míködésbe, mint bármelyik egészséges emberben; ráadásul a lány elsősorban önmagát respektálta, csak másodsorban a „görög diplomatát”. Szöllősi egyre gyakrabban került ellentmondásokba, és egyre gyengébb mesékkel próbálta kimenteni magát a lány előtt. Ekkorra már megjósolható volt, hogy számára nem csupán a lebukás idő kérdése: mielőtt ez megtörténne, végbe fog menni személyiségének szétesése is. Márpedig az irányítás egyre jobban kicsúszott a kezéből. A lánykérésre Ildikó kitérő választ adott, és egy hétvégére elutazott a családjához. Itt persze élőszóban is előadta a szüleinek és a bátyjának, amit levelekben már többször megírt: van egy diplomata udvarlója, aki feleségül akarja venni. Teljesen természetes volt a szülők igénye, hogy személyesen is találkozni akartak lányuk udvarlójával. Teljesen érthető volt az idősebb fiútestvér részéről, hogy egy kicsit el akart beszélgetni a húgával arról a férfiról, akihez az hozzá akarta kötni az életét.

Amit a nő hallani akart
Sánta Ildikó alighanem ekkor jött rá, hogy talán mégsem annyira felnőtt és önálló nő, mint ahogy eddig gondolta. Az idősebb és tapasztaltabb családtagok rádöbbentették, hogy egy akár életre szóló kapcsolat azért mégsem játék, mégsem lehet pár hetes ismeretségre alapozni – bármennyire a számítás vezeti is az ember lányát. Megfogadta a szülei és a bátyja tanácsát: felhívta a görög nagykövetséget, udvarlója után érdeklődve, aki neki Grossmann Viktor követségi tisztviselőként mutatkozott be. Persze, azt a választ kapta, hogy náluk követségi alkalmazottként semmiféle Grossmann Viktor nem dolgozik.Ildikó innentől a szokásos női fifikát alkalmazta. Legközelebbi találkozásukkor egy szóval sem említette a „görög diplomatának”, amit megtudott.

A randi végén, a búcsúzás után azonban titkon követte Szöllősit – egészen a Rákóczi úti bérházig. A házmesternek már csak az udvarló fényképét kellett megmutatnia, és perceken belül világos volt számára minden. Amikor néhány nappal később az egyik elegáns szálloda halljában találkoztak, a lány keseríen Szöllősire támadt, és fejére olvasta a hazugságait. Szöllősi azonban rendületlenül játszotta tovább a szerepét. Ebben az amúgy meglehetősen primitív fiatalemberben talán mégiscsak lehetett valamilyen meggyőzőerő, talán Ildikónak volt túlságosan nehéz tudomásul vennie, hogy egy ilyen szánalmas széltoló fogott ki rajta, de ismét bedőlt a mesének. A „diplomata” másnapra a Vörös Csillag Szállóba invitálta, azzal, hogy a görög követség fogadására hivatalosak. A gáláns meghívást még megfejelte azzal is, hogy utána elegáns követségi autón Ildikó szüleihez utaznak, ahol meg fogja kérni a kezét. Szöllősiben a gyakorlatias emberek pszichológiai érzéke dolgozott: azt ígérte a lánynak, amit az hallani szeretett volna…

Amikor Sánta Ildikó, duzzogva bár, de elfogadta a meghívást, nem sejthette, hogy már csak egyetlen nap van hátra az életéből.

Ami másnap történt, tulajdonképpen törvényszeríen kellett, hogy bekövetkezzen. Egyenes következménye volt ez mindannak, ami Szöllősit jellemezte: a lelepleződéskor érzett kicsinyes bosszúvágy, az emberi élet semmibe vétele, a konspirációs képesség szinte teljes hiánya. Legfőképpen pedig az egyre jobban eluralkodó düh, hogy a karcsú hajasbaba, aki mellett valakinek érezhette magát, már nem az ő játékszere.

Fejét bokorba rejtette
A Rákóczi úti albérleti szoba megint a vérgőzös fantáziálások helye lett. Ez alkalommal azonban nem bízta magát a véletlenre: számos lehetőség sorra vétele után könnyen elrejthető, gyors és hatásos eszköz mellett döntött. Másnap délelőtt több borotva közül választotta ki a legmegfelelőbbet, és jól kiéleztette a köszöríssel. Este már borotvával a zsebében ment randevúra. Elvetemültségén túl minden bizonnyal az elhatározás és a halálos fegyver adott akkora önbizalmat ennek a sosemvolt követségi alkalmazottnak, hogy az utolsó felvonásig végigjátssza szerepét. A Fejes Endre-könyvben írtakkal ellentétben Szöllősi még a halál pillanatában sem mondta meg Sánta Ildikónak, ki is ő valójában – és még csak esélyt sem adott a lánynak arra, hogy az esetleg megbocsásson neki, és békében útjára engedje. Amikor a beígért fogadás előtt erdei sétára invitálta, egy alkalmas helyen egyetlen, gyors és pontos mozdulattal elvágta a nyakát. Utána pedig hozzálátott a holttest feldarabolásához, de csak odáig jutott, hogy levágta áldozata fejét. A testet egy kisebb mélyedésbe, a fejet egy bokor alá rejtette, sietve leveleket szórt rájuk, aztán elbotorkált.

Egyértelmí, hogy elfogása és elkövetőkénti azonosítása akkor sem jelentett volna különleges bravúrt, ha nem tínik fel másnap ismét ugyanott, éppen a rendőrségi helyszínelés közben… Szöllősi György a gyilkosság délelőttjén kiéleztetett borotvát vásárolt, taxival vitette magát áldozatával együtt a Széchenyi-hegyre, és legalább három vendéglőben látták Sánta Ildikóval – amúgy is elég feltínőek voltak: a „mélynövésí” Szöllősi sokkal alacsonyabb volt partnernőjénél. A gyilkosság után szintén taxival ment be a városba, ahol még véres ruhában lézengett egy darabig. Szöllősinek a bíntett előtti, illetve az elkövetéskori és utáni magatartása szép, kerek, folyamatos egészet alkotott. A beszíkült tudatú, már csak a végső elhatározásra koncentrálni képes, egyebekben azonban kontrollját mások és önmaga felett rohamos gyorsasággal elveszítő, széteső személyiség semmivel össze nem keverhető jelei ezek. Ez a fiatalember nem törődött a konspirálással, nem törődött azzal, hogy akárcsak kérdésessé tegye elkövetői mivoltát. Bármit tett az előkészületek során, azt szinte ország-világ előtt tette. A gyilkosság könnyen behatárolható időpontja környékén is seregnyi tanú látta az áldozattal, a tetthely közelében.

Későbbi vallomásaiból kitínik: előzetes elhatározása szilárd volt a tekintetben, hogy Ildikót feldarabolja, és a testrészeket külön-külön tünteti el. Erre már mégsem tellett a lelkierejéből, félbehagyta az egészet. Hiszen már nem volt mire koncentrálni…

Rá vallott később jó néhány taxisofőr is, akik többször hozták-vitték Ildikóval – arról nem beszélve, hogy még egy rendőr is igazoltatta véres ruhája miatt, ráadásul felírta az adatait. Szöllősi ekkor kamatoztatta utoljára rábeszélő képességét: megmagyarázta, hogy azért véres, mert a közelben verekedett…

Szilveszterkor akasztották
A magyar igazságszolgáltatást sokszor éri az indokolatlan lassúság kritikája. Érdekes, hogy egy ilyen főbenjáró, összetett, sok tanút és bizonyítékot felvonultató ügyben fél év sem kellett a jogerős ítélethez. Hiába volt az őszinte és töredelmes beismerő vallomás, és hiába tett kísérletet a védelem annak bizonyítására, hogy ez a fiatalember nem beszámítható. Az elmeorvosok mindig beszámíthatónak találják azt a gyilkost, akinél már az előkészület során következetességet és módszerességet tapasztalnak. Szöllősi 1962 júniusának első napjaiban ismerkedett meg későbbi áldozatával, és július 12-én ölte meg. Október 1-jén első fokon, december 12-én másodfokon is halálra ítélték. Amikor két héttel később a kegyelmi kérvényét elutasították, az államhatalom már gyorsan túl akart lenni ezen az ügyön. Szöllősi György, akit éppen 1962 szilveszterének napján akasztottak fel, alig töltötte be a huszonkettedik életévét. §