Kimonó…

Ha japánokról beszélünk, nyomban eszünkbe jut a kimonó is. Holott a japánok nem is olyan régóta viselik a kimonót. Hajdan Japánban a férfiak – mint a fönnmaradt szobrokon is jól látható – szabadon aláomló inget és térdnél megkötött nadrágot viseltek, a nők pedig bő, zubbonyszerí blúzt és hosszú, rakott szoknyát. Még nem is olyan régen a japán parasztok odahaza és a munkában kényelmes, testhez álló ruhában jártak, melynek tartozékai: zeke, szík nadrág vagy csizmaszárhoz hasonló lábszárvédők voltak.A kimonó kezdetben udvari öltözetként jelent meg Japánban.
Sok japán városban árulnak régi korok nemes hölgyét ábrázoló babákat. Kimonót és hosszú ujjú körgallért, hosszú uszályt viselnek. Az uszály végébe vattatekercset varrtak, hogy a szoknyának járás közben szebb, kecsesebb legyen az esése. Ebben a ruhában természetesen csak fehér gyékényekkel leterített tiszta palotaszobákban lehetett járni, az utcán kevésbé. A nemes hölgyek nem is jártak soha gyalog az utcán – csak gyaloghintón. Hasonló ruhák ma is láthatók Japánban, de rendszerint csak két esetben: esküvőn, ahol a menyasszony viseli, vagy a klasszikus japán színház, a kabuki színpadán.

Ezer évvel ezelőtt, amikor először jelentek meg ezek az öltözékek a japán császári udvarban, az országban egyetlen igazi város volt, Heian, a főváros. Egyenes utcáin, pompás palotáiban, templomaiban, parkjaiban elegáns öltözékí nemes hölgyek és urak töltötték idejüket nyugalmas filozofálgatásba merülve, vagy rajzolgatásban, versfaragásban versenyezve, bájos játékokat játszva, zene, tánc és egyéb mulatságok közepette. &Aacutem alig hagyta el az ember a városkaput, nyomban a szenny, a sár, a szalmatetős parasztkunyhók közé csöppent. Még a tartományi kormányzók és helytartók között is szép számban akadtak analfabéták, s a legdurvább erkölcsök uralkodtak.

Teltek-múltak az évszázadok, változtak az erkölcsök, a szokások. Gomba módra szaporodtak a mágnások, a független fejedelmek és önkényurak várkastélyai. Ezek a helyi hatalmasságok igyekeztek túltenni a császáron, s nemcsak gazdaságban, hatalomban és katonai erőben, hanem fényíző és előkelő életmódjukban is. A várak körül, mint fatörzsön a hajtások, úgy nőttek ki az iparosok és kereskedők települései. A kereskedők gazdagodtak, uzsorakamatra kölcsönöket nyújtottak a fejedelmeknek, akiknek ugyan nagy volt a jövedelmük, de még nagyobbak a kiadásaik.

A meggazdagodott kereskedők utánozni kezdték a nemességet, a kereskedőket pedig az iparosok követték; kezdetben csak a gazdagabbjai, majd a települések legegyszeríbb lakosai is. A holmik pedig, amelyek korábban a legelőkelőbbek, a legmagasabb rangúak és leggazdagabbak kiváltságai voltak, fokozatosan egyszerísödtek, olcsóbbak lettek, és általánosan elterjedtek. A középkori Japán városi lakosai körében elterjedt, megszokott, mindennapi öltözékké vált a kimonó is. Természetesen az idők során némiképpen megváltozott: ujjai rövidebbek lettek, hogy munka közben ne akadályozzák az asszonyokat, csak az ünneplő ruháknál maradtak meg a hosszú ujjak. Rövidebb lett a szoknya is: már nem uszályos, csak a lábikráig ért. Anyaga, szabása azonban tarkább lett: a gazdag polgárok ebben is versengtek egymással. Gazdag hímzésí, finom anyagból, arannyal szőtt brokátból készült kimonót viseltek, össze sem számlálható, egyéni változatokban.

A kimonó egyik legfontosabb tartozéka a széles öv, az obi, nagyon drága, erős, élénk színí, csillogó anyagból készült. Óriási, bonyolult masniban kötötték meg – a nők hátán. Másképpen nem is lehetett volna, hiszen akkora, hogy elöl vagy oldalt akadályozná a mozgást. Kényelmetlensége ellenére csak a színészek viselték elöl, mégpedig a nézők iránti figyelmességből. A japán színházi hagyományok szerint ugyanis a színészek mindig arccal a közönség felé fordulva játszanak – és nem akarták megfosztani a közönséget a pompás masnik látványától.1854-ben ért véget Japán sok évszázados elszigetelődése a külvilágtól.

Az ország az ipari fejlődés útjára lépett. A katonák és a tisztviselők európai szabású egyenruhákat viseltek, s a nyugati öltözékek rövid idő alatt elterjedtek az egész országban. Manapság a kimonóval nem találkozhatunk oly gyakran a japán utcán. Aligha képzelhető el, hogy valaki ebben az öltözékben sietne reggelente munkába, vagy dolgozna a gyárban. Napközben a bevásárlásaikat végző háziasszonyok vagy a gyermekeiket sétáltató anyák viselik a kimonót.

Este azonban, amikor a japán nő hazatér a munkából, leveti testre szabott európai ruháját, és kimonót vesz föl, amely kényelmes, levegős és minden más öltözéknél alkalmasabb a forró és nyirkos japán éghajlathoz. A kimonót a vendég minden szállodában együtt kapja az ágynemível. &Iacutegy aztán egy-egy fürdőhelyen a kimonó mintája alapján nyomban meg lehet állapítani, hogy az illető melyik hotelben szállt meg. A kimonók manapság egyszeríbbek középkori elődeiknél, s az obik sem oly tarkák már. De akárcsak régen, ma is ízlésesek és mívészi kivitelíek, különösen az ünneplő kimonó, amelyet a japán nő este vesz föl, ha színházba vagy látogatóba megy. §


  • Heta esőben
    Vegyük például a japán falusiak fából készült lábbelijét, a hetát. Első pillantásra egyszerí holmi. Vékony deszka, két támsarkon és dupla pántlika, hogy a szandál ne essen le a lábról. Manapság a hetát rendszerint falun viselik, odahaza és a falusi utcán vagy udvaron egyaránt. A régi időkben azonban a főurak viselték ezt a szandált, fogadásokon és egyéb ünnepi alkalmakkor, hogy impozánsabb legyen a külsejük, magasabbnak tínjenek. A kései középkorban, vagyis a XVIII. században már valamennyi városi lakos viselte a hetát. Ez a lábbeli ugyanis igen jól bevált – főleg esős időben – olyan helyeken, ahol az utcák nincsenek kikövezve. Az ember az ajtóban leveszi a hetát és tiszta lábbal lép a lakásba, nem sározza be a gyékényt. Egyébként a gyékények is csak ebben a korban kezdtek megjelenni az egyszerí emberek lakásában.