Tudósközelben: Borhidi Attila botanikus, az MTA rendes tagja

1932. június 28-án született Budapesten. 1955-ben okleveles botanikusként került az ELTE Növényrendszertani Tanszékére, az MTA státusával. 1968-ban az Université de Paris (Orsay) Botanikai Intézeteiben trópusi botanikai posztgraduális kurzusán végzett.1977 szeptemberétől az MTA Botanikai Kutató Intézetében dolgozott, amelynek 1978. január 1-től tudományos igazgatóhelyettese, egészen 1989 nyaráig. A JPTE rektorának meghívására Pécsre ment, és átvette a Növénytani Tanszék vezetését. 1989-ben a Tanárképző Kar dékánja lett, és Hámori József professzorral megszervezték és elindították az egyetemi szintí biológus tanárképzést. 1997-ben pályázat útján elnyerte az MTA &Oumlkológiai és Botanikai Intézet igazgatói posztját, ahol megkezdte az &Oumlkológiai Központ és a hozzá kapcsolódó országos &Oumlkológiai Hálózat kiépítését.


IPM: &Oumln a Mindentudás Egyetemén a növényi társadalomról beszélt, és ahogy hallgattam, az volt a benyomásom, hogy rólunk, emberekről van szó. Ennyire hasonlítunk egymásra a növényekkel?

B.A: Az hasonlít, amit a növények és az emberek tesznek, pontosabban, a növényi társadalom úgy míködik, ahogy egy jól funkcionáló emberi társadalomnak is míködnie kellene. A növényi társadalmakat évezredes természeti törvények irányítják és szabályozzák. Az emberi társadalom maga alkotja a törvényeit, amik időleges, átmeneti vagy rövid távú célokat szolgálnak, ami miatt időről-időre meg kell változtatni őket. Ennek az a következménye, hogy az emberi társadalom míködésének – a növényekével szemben – vannak sikeres és vannak kudarccal teli periódusai.

IPM: Mennyire hasonlíthatnak egymásra a két társadalom egyedei? Magyarul, fel lehet-e ruházni egyes növényeket emberi tulajdonságokkal?

B.A: Biológiai tanulmányaim során mindig arra figyelmeztettek a tanáraim, hogy ne próbáljam megszemélyesíteni a természeti jelenségeket, mert ez az antropomorfizmus félreviszi a biológiai folyamatok helyes megismerését. Egy ideig tartottam magam ehhez, aztán szakítottam ezzel a szemlélettel. Szerintem a növényi és az emberi társadalmat is gazdasági rendszerként lehet értelmezni. A két rendszer egymás mellett míködik. Az ember saját céljai érdekében használja a természetet, és amíg nem lép át bizonyos határokat, nincs is baj. Mára viszont túlléptünk a természet tírőképességén, úgyhogy felül kell vizsgálnunk ezt a kapcsolatot, különben hosszú távon nem tudjuk kiaknázni a lehetőségeket.

IPM: És mennyire ismerik a növények a saját határaikat? Jellemző-e rájuk is az a –sajnos az emberi társadalomban dominánsan jelenlévő – magatartás, hogy saját boldogulásukat mások rovására érik el?

B.A: A verseny természetesen a növényi társadalmakban is míködik, mégpedig az azonos helyen lévő természeti források elnyeréséért. Tulajdonképpen pályázati rendszer van. Az nyer, aki az adott források felhasználásával a legtöbbet tudja elérni adott helyen. Persze vannak olyan eszközök, amikkel helyzeti előnyhöz lehet jutni. Bizonyos növények például úgy segítik utódaikat, hogy ellehetetlenítik más növények „gyerekeit”. Haláluk után ugyanis olyan csírázás-gátló anyagokat bocsátanak ki, amelyek miatt más növények nem tudják felhasználni az ott lévő forrásokat. Ez az ún. allelopatikus hatás akkor is meglehet, ha egy növény csírázik. Ilyen módon tudnak elterjedni például az özöngyomok.

IPM: Növény növénynek farkasa. Farkasa-e az állatoknak?

B.A: Hogyne. Sok esetben például azért fejlődtek ki tüskés szervek, hogy védekezzenek a legeltetés ellen. Vagy a kutyatej olyan másodlagos anyagcsereterméket bocsát ki, amivel nemcsak más növényeket gátol, de az állatokat is elriasztja. A szarvasmarhák vagy a birkák többet tudnak a növényekről egy-egy professzornál. Például a fehérherének van édes és keserí, tehát ciánsavmentes és ciánsavas változata. Az állat szagról meg tudja különböztetni, mi viszont csak akkor, ha bevizsgáljuk őket.

IPM: Az előadásán a növények és emberek közötti hadiállapotról is beszélt. Elképzelhető, hogy a hadüzenet után valódi háború tör ki?

B.A: Valamiféle háború már jelenleg is folyik. Légi háború. Mi permetezzük őket, ők pedig allergén pollenfelhőt bocsátanak ránk. Mi még többet permetezünk, ők még inkább reagálnak. És mi idővel nem fogjuk bírni se anyagilag, se vegyszerrel. Ráadásul a növényi és állati társadalom eleve szabályozottan míködik, vagyis a természeti törvények alapján szaporodik vagy éppen hal ki egy-egy faj. &Iacutegy ha kiirtunk bizonyos kontroll élőlényeket, akkor ezzel olyan helyzeti előnyhöz juttathatunk másokat, ami nekünk kifejezetten káros lehet.

IPM: Nem is gondoltam, hogy ilyen harciasak a növények. Mond néhány példát?

B.A: Vannak olyan trópusi növénycsaládok, amiknek a kipárolgása olyan mértékben mérgező, hogy, aki csak az árnyékukban áll, bőrbetegséget kap. Vagy más példa. A mangót szinte vállig érő kesztyíben szedik, nem véletlenül. Ha ugyanis eltörik az ága, vagy elpattan a levele, és abból a sejtnedv rácsöppen az emberre, akkor egyfajta égési sérülést okoz.

IPM: Trópusi növényekről beszélt, nem véletlenül, hiszen 6 évig a trópusokon dolgozott. De mennyire ismeri az itt honos növényeket? Egyáltalán, hogyan lehet valaki naprakész a növényekből, amikor annyiféle faj van?

B.A: Körülbelül 1 millió faj van a világon, közülük a virágosak nagyjából 300 ezren vannak, amikből körülbelül 250 ezret ismerünk. A maradékot most fedezzük fel. Tehát mindenképpen csoportokra kell specializálódni, mert egy-egy csoporton belül már lehet tudni, hogy mit is kell nézni egy-egy növényen. Ha viszont úgy akar dolgozni valaki, mondjuk a trópusokon, hogy egy növénytakaró összetételét kívánja vizsgálni, akkor nagyon sok növényt kell ismernie. Sajnos a specializáció arrafelé tart, hogy egyre kevesebb a széles látókörí szakember.

IPM: &Oumln közéjük tartozik?

B.A: A magyar flóra és a Kárpát-medence flórája – ami körülbelül 4 ezer faj – mellé megtanultam Kubát. Ott én – 6500-as fajszámmal – a legjobb növényismerő voltam. Aztán dolgoztam Kelet-Afrikában, ahol megismertem a paleotrópusi növényzet egy részét, most pedig Mexikóban dolgozom. Ha nagyon megszorítanak, akkor 8-10 ezer faj ismeretével rendelkezem.

IPM: Hogyan lett botanikus? Mindig ez volt az álma?

B.A: Nem. Én először író, azután vegyészmérnök akartam lenni. Jelentkeztem is a vegyészmérnöki szakra, de egyszeríen nem vettek fel. Annak ellenére, hogy úgy mentem felvételizni, hogy az első éves anyagot tudtam. Akár szigorlatozhattam volna. 1950-ben azonban egyfajta irányításos módszerrel iskoláztak be. Azt mondták, hogy kell kétszáz biológus tanár. &Oumlsszesöpörtek bennünket a legkülönbözőbb helyekről. Az én évfolyamomon volt olyan, aki zongoramívész, volt olyan, aki kertészmérnök, vagy éppen orvos akart lenni. Én nem bánkódtam, mert úgy gondoltam, ha nagyon jó leszek kémiából, akkor átmehetek arra a szakra, amelyre akarok. Az első év végén a vegyészek előtt megnyertem az analitikai versenyt, mégse válthattam szakirányt. Azt viszont megnéztem, hogy hol tanítják a biológián a legtöbb kémiát. Ez a növényélettani tanszék volt. &Iacutegy kezdődött.

IPM: Ha szabadidejében mondjuk az erdőt járja, el tud attól vonatkoztatni, hogy végül is a munkahelyén van? Tud úgy sétálni, hogy nem kezdi azonnal analizálni a növényeket?

B.A: Ha maga az utcán megy, tud úgy menni, hogy a szembejövő ismerősöknek nem köszön?! Amikor én a természetben sétálok, magamban mondogatom a növények nevét. És ha valamelyikkel ott találkozom, ahol nem kéne, el kezdek azon gondolkozni, hogy miért van ott. És ebből jönnek aztán a tudományos vizsgálatok.

IPM: Otthon sok növénye van?

B.A: Nekem nincsenek, de a feleségem borzasztóan szereti, és tudja is gondozni őket. Én erre képtelen vagyok. A feleségem néha fél is rám bízni, hogy meglocsoljam őket, mert előfordul, hogy elfelejtem. Ezért nem lettem mondjuk kertész. Az más kérdés, hogy vezettem és szerveztem botanikus kerteket. Ott ugyanis nem az volt a feladatom, hogy gondozzam őket, hanem hogy minél több növényt szerezzek a gyíjtemény számára. És erre nagyon jók voltak az expedícióim.

IPM: Van kedvenc növénye?

B.A: Mindig az, amelyikkel foglalkozom. Ezek között vannak olyanok is, amik nem igazán szépek.

IPM: Most melyik a kitíntetett?

B.A: Elkezdtem dolgozni a mexikói flórán, és rájöttem arra, hogy egy bizonyos növényt rosszul rendszereztek. Belevágtam abba, hogy jó helyre tegyem. 4 hétig éjjel-nappal ezen dolgoztam, míg rájöttem arra, hogy egy új nemzetségről van szó. Ez nagyon nagy dolog. Én eddig körülbelül félezer növényfajt fedeztem fel, de az, hogy az ember egy új nemzetségre bukkanjon, nem mindennapi szerencse.

IPM: Mi a neve ennek a mexikói palántának?

B.A: Lorenzeának fogják hívni. Lorenz kollégám helyezte el ugyanis rosszul a rendszerben, és én azért ajánlom neki ezt a növényt, mert ő juttatott hozzá engem ehhez az új felfedezéshez.

IPM: Azt tehát már tudjuk, hogy hogyan jutott el a felfedezésig. De hogy került Mexikóba?

B.A: Tulajdonképpen Kubában kezdődött. Egy kubai professzor barátom, az ottani botanikai intézet vezetője felkért arra, hogy készítsem el az ország vegetációs térképét. Ezt meg is tettem. A könyvet, amit erről írtam, elsőként a Pentagon rendelte meg. 38 éves voltam, amikor megtanultam spanyolul. Ez akkor az ötödik idegen nyelvem volt, ma a legerősebb. Előadásokat tartok spanyolul, és a mexikói vőmmel is spanyolul vitatkozom az élet nagy dolgairól. De hogy visszatérjek, Mexikóba a kubai tanítványaim vitték el a híremet. Ez úgy derült ki, hogy egy vacsora alkalmával egy ismeretlen mexikói professzor felderült, amikor bemutatkoztam neki, és egyből azt mondta, olvasta a könyvemet Kubáról, ráadásul hallott rólam másoktól, ezért nagy szeretettel meghív az intézetébe.

IPM: Szinte meseszerí a történet. És ha már irodalom. Van egy elvarratlan szálunk. Korábban azt mondta, először író akart lenni. Miért nem lett?

B.A: Édesapám nagyon bölcs volt, és azt mondta, nézd, most, 1948 táján az írók közéleti helyzete nagyon bizonytalan. Olyan írók, mint Németh László, vagy Illyés Gyula fél lábbal a börtönben vannak. Ha tehetséges vagy, akkor még később is írhatsz, de legyen egy míszaki diplomád, amivel el tudsz helyezkedni. Nem tudtam rajzolni, ezért néztem ki magamnak azt a mérnökséget, ahol a legkevesebbet kell rajzolni. Ezért lettem volna vegyészmérnök. De azért írtam verseket és mífordítottam is.

IPM: A múlt időből lehet jövő? El tudja képzelni, hogy egyszer tollat ragad, és mondjuk, megír egy szépirodalmi mívet?

B.A: Vannak terveim. Hogy lesz-e szépirodalmi alkotás, azt nem tudom. Az ismeretterjesztő míveimben viszont mindig is igyekeztem írói kvalitásokat érvényesíteni. Nem egészen egy évvel ezelőtt jelent meg egy könyvem „Gaia zöld ruhája” címmel, ami egy népszerí növényföldrajz könyv. Azt mutatja be, hogy a Föld növénytakarója milyen kincseket rejt, milyen veszélyben van, és hogyan kellene megvédeni. Olvasmányos könyv, mert a mondataimban gondolatritmus van, és ezért nem lehet letenni. Most egyébként tankönyveket írok. Hetvenévesen számot vetettem azzal, hogy az elkövetkező 10-15 évet, ami még hátra lehet az életemből, hogy tudnám a leghasznosabban eltölteni. &Uacutegy döntöttem, olyan dolgokról írok, amikről tudom, hogy más már nem fogja megtenni. Január végén jelent meg „Magyarország növénytársulásai” címí mívem negyedik kiadása. Ez egy olyan tankönyv, amilyen még nem volt Magyarországon. A könyv az országban élő növényi társadalmat rendszerezi. A száraz adathalmazról megpróbáltam úgy írni, hogy könnyen tanulható legyen. Azt hiszem, sikerült. De van egy előszerződésem egy másik egyetemi tankönyv megírására is. És aztán, ha lesz még időm, szeretném megírni az életemet. Hátha mások is tanulnak belőle. Az lesz a címe: És virágot adott kezembe az &Uacuter.