Hol voltak a szovjet atomfegyverek Magyarországon?

Közel két évtizede szállították el az utolsó atomtölteteket Magyarországról. Ezek létezését kérdés nélkül is tagadták a szovjet és a magyar illetékesek.Még ma sincs hivatalos álláspont arról, hogy volt-e atomfegyver hazánkban. Az bizonyos, hogy a szovjetek által elhagyott bázisok, bunkerek, illetve föld alatti raktárak betonfalához közelítve a sugárzásmérő míszer úgy kileng, mintha Csernobilhoz közelítenénk. Az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok valójában azt tettek itt, amit akartak, elvégre senki sem ellenőrizhette őket. A magyar hatóságok soha, de a magyar párt- és állami vezetők is csak akkor léphettek bázisaik területére, ha meghívták őket. Csak a kivonulásuk után derült fény az általuk okozott gigantikus méretí környezeti károk százaira, vagy a laktanyáknak nyilvánított míemlékekben alkalmazott barbár míszaki megol-dásokra és egyszerísítésekre. Atomügyben főleg diszkrétek voltak, legfeljebb csak konzultáltak a legfelső magyar pártvezetőkkel. Mára azonban, ha összerakjuk a mozaik darabjait, nyilvánvaló, hogy a Szovjet Déli Hadseregcsoport Magyarországon is tárolt nukleáris eszközöket. És a gyakorlatokon rendszeresen imitálták is ezek alkalmazását, és helikopterrel szállították volna a robbanófejeket a magyar indítócsapatokhoz.

A magyar hadseregben 1955-től gyakorolták az atomfegyverek alkalmazását, illetve az ellenséges atomcsapás hatásainak csökkentését. A lakosságnak ekkoriban kötelező volt a légoltalmi tanfolyamon való részvétel, ahol nagymamáink megtanulták, hogy mi a teendő imperialista atomvillanás észlelése esetén. Kádár már az 1960-as évek elején hozzájárult, hogy a szovjetek atomfegyvereket és a hozzájuk tartozó hordozóeszközöket telepítsenek hazánk területére. Ezzel hazánk a NATO Nukleáris Tervező Csoportja atomcélpontjává vált. A robbanófejeket Császár, Tótvázsony és Tab térségében tárolták, a hordozórakétákat Baj, Dombóvár és Szigetszentmiklós térségében állomásoztatták.

Erőszakos eladók
Magyarország 1963-ban rakétarendszereket vásárolt a szovjetek nagyvonalú ajánlatára: R–30-ast 30, illetve R–170-est, 170 kilométeres hatótávolsággal. Az R–30-asokhoz a szovjetek hagyományos robbanófejet is (!) szállítottak, de az R–170-esekhez nem. Az öt tonna indítósúlyú, 10,25 méter hosszú, 0,88 méter átmérőjí atomrakéta legnagyobb hatóereje 50-100 kilotonna között volt. 1963-ban Nagykanizsán, Tatán, Tapolcán, Szentesen és Jászberényben harcászati rakétatüzér-osztályt állítottak fel az R–30-asok számára. Tapolcára egy rakétadandárt telepítettek az R–170-eseknek, Kaposvárott pedig mozgó rakétatechnikai bázist hoztak létre, s a rendszerek 1964-ben elérték a készenlétet.
A Magyar Néphadsereg hadosztályonként három-három harcászati rakétával rendelkezett, a hadsereg közvetlen parancsnoksága alá tartozó rakétadandárban hat, a későbbiekben kilenc hadmíveleti rakéta volt, amelyekhez, a tervek szerint még a háború kezdete előtt szállították volna a szovjetek a nukleáris robbanófejeket.

A papír mindent kibír
Egy 1965-ös szovjet–magyar törzsvezetési gyakorlat forgatókönyve szerint jelentősebb hatóerejí atomfegyvereket vetettek be – természetesen csak térképen – hazánk ellen, és mi válaszcsapásként elpusztítottuk, majd elfoglaltuk többek között Bécset, Münchent, Veronát, Vicenzát és Rómát. Vagyis miután a Nyugat megsemmisítette a fél országot, a magyar hadsereg atomszennyezett területen csak visszalőtt, és elindult, hogy a terv szerint elfoglalja Észak-Itáliát, és Ausztrián át kijusson Dél-München terepszakaszra. Közben az alföldi, magyar katonák úgy zúdultak fel az Alpok bérceire, mint a negatív lavina. Nagy stratégáink mindent percre pontosan kiszámoltak, és az sem zavarta őket, hogy a harci technika 30%-a be sem indult a telephelyen, további 50% pedig már a laktanya kapujában adta volna meg magát.
A nyolcvanas évek közepén gyakorlat közben Kab-hegy közelében lezuhant egy szovjet helikopter, s szénné égett a fedélzeten mindenki. A magyar kutató-mentők értek előbb a helyszínre, de semmit sem tehettek, a megérkező szovjetek elparancsolták őket. A fedélzeten volt a Déli Hadseregcsoport törzsfőnöke és a szovjet hadmíveleti főcsoportfőnök is. &#336t a karjához láncolt táskáról ismerték fel. Néhány hét múlva több szovjet lapban is megjelent, hogy nevezetteket Ukrajnában érte halálos baleset.

Közelgő végjáték
Németh Miklós miniszterelnököt – megválasztását követően – Grósz Károly pártfőtitkárral a Honvédelmi Minisztériumban Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter fogadta. Az alagsorba, egy ablaktalan szobába vezették őket, ahol az asztalon orosz és magyar nyelví dokumentumok sorakoztak. A kézzel írott szovjet–magyar atomszerződésen Kádár János és másoké mellett ott volt Lázár György és Grósz Károly kézjegye, illetve a szovjet vezetők aláírása. Később, Moszkvában a magyar kormányfő kérte Gorbacsovot, vonják ki az atomfegyvereket Magyarországról. 1989 decemberében Rizskov minisz-terelnök üzent: teljesítették a kérését. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1989. május 16-i ülésén jelentették be a tagoknak, hogy Magyarországon tároltak ismeretlen mennyiségí és típusú atomfegyvert, illetve ezek célba juttatására alkalmas hordozóeszközt a szovjetek. Pedig a Bakonyban, a szovjet katonai építkezések közelében magasabb volt a NATO-hírszerzők „népsírísége”, mint Moszkvában, a KGB börtönében. Ebből azért talán csak gyaníthattak volna valamit. De akadt olyan hozzászóló is az ülésen, aki – bár korábban nem tudott semmiről – aggodalmát fejezte ki, hogy a Szovjetunió most majd kivonja nukleáris eszközeit, és akkor itt állunk védtelenül.

Csak vigyék, de menjenek már!
A szovjetek a rendszerváltás idején sem ismerték el atomfegyvereik magyarországi tárolását. De ezt a magyar tárgya-lóküldöttség nem is nagyon erőltette, mert azokat amúgy is elszállították, s a delegáció inkább a kivonulást akarta meggyorsítani.
Speciálisan kiképzett vasúti kocsikon szállították el a Magyarországon tárolt és telepített atomtölteteket, de a bázisokat nem semmisítették meg. A NATO ezek alapján pontos képet kaphatott arról, hogy a Szovjetunióban hogyan tárolják a nukleáris fegyvereket. A kunmadarasi kivonulást követően például egy amerikai tábornok az elsők között tekintette meg a bázist.

A szovjetek távozásakor a kivonulást vezénylő Annus Antal altábornagy jelentette Antall József miniszterelnöknek, hogy az atomfegyvereket már korábban kivonták Magyarország területéről. Hogy ezek a fegyverek a Szovjet Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe tartoztak, vagy pedig a közvetlenül Moszkvából irányított stratégiai rakétacsapatokhoz, azt nem tudni.
A szovjetek kivonulása után mért sugárzási adatokat sem hozták nyilvánosságra. Az egyik, korábbi, magyar szakmai, katonai illetékes szerint: „Az a Gergely–Müller-féle (sic!) számláló biztosan rossz volt. Hol van a szovjetek által hitelesített formuláréja?”
A feltételezett 125 atomtöltetből, amit a szovjetek hazánkba telepítettek, 50 repülőgépről indítható volt. 1964-ben Kun- madarasra új, atomtöltet célba juttatására képes SZu–7BM repülőgépek érkeztek, s 1965-ben Debrecenbe is vittek 10 darab Il–28/U repülőgépet, amit a világ a kubai rakétaválság során ismert meg. Magyarországra kétféle atomfegyvert telepítettek a szovjetek: tüzérséggel, illetve harci repülőgépekkel célba juttatható eszközöket. A Magyar Néphadsereg állományában csak tüzérségi hordozórakéták és indítóállványok voltak. Az atomfegyvereket konfliktus esetén az úgyne-vezett találkozási pontokon adták volna át a magyaroknak. A találkozás megtörténhetett volna a helyzettől függően, akár már a veszélyeztetettség időszakában is.

Hazánk nyugati részére rakétás alakulatokat, a keletire repülőegységeket telepítettek a szovjetek. Bár a magyar légierő is rendelkezett atomfegyver célba juttatására alkalmas (MíG–21-es) repülőgépekkel, ám ezekre a manőverekre a pilótákat nem képezték ki, míg a szovjet pilóták rendszeresen gyakorolták az atombomba ledobását a Nádudvar melletti szovjet lőtéren. Vagyis nem szívesen osztották volna meg a titkot a magyarokkal.
A célpontokat – mint ahogy a magyar hadsereg feladatát, alkalmazási irányát, napi feladatait, közbeeső és végső támadási célját – a Varsói Szerződés vezetése, vagyis a szovjetek határozták volna meg, mint minden gyakorlaton, illetve törzsvezetési papírhadászaton.

Mesélnek a túlélők
Húsz év nagy idő. Azóta még az egykori szupertitkos szovjet tisztek is belefáradtak a semmittevésbe, és kezdenek emlékezni. Szóban és írásban. Szerintük a magyarországi, kunmadarasi szovjet repülőtér egyike volt azoknak a magyarországi bázisoknak, ahol atomfegyvert tároltak. A bekerített és őrzött repülőtér elkerített és szigorúan őrzött területét „néma szektor”-nak nevezték. Az itt szolgáló katonákat – még a szak- és törzstiszteket is – havonta váltották a magasabb háttérsugárzás miatt. A katonáknak kiemelt élelmezés járt, váltásukat követően gondos orvosi vizsgálat következett, majd hosszabb pihenőt kaptak. &#336k más alegységek katonáival nem állhattak szóba, s nem hagyhatták el szektort. Volt saját legénységi kávézójuk és tiszti teázójuk, meg egy meglehetősen jól ellátott kis szatócsboltjuk. Még a november 7-i, vagy hadsereg napi, illetve fegyvernemi ünnepséget sem kellett tévén nézniük. Saját, címeres, zászlós katonai tribünjük is volt, amely előtt, ünnepi alkalmakkor elvonulhattak vigyázzmenetben.

Vagyis minden adott volt a kulturált katonai szolgálat ellátásához. Időközben a szektorból természetesen elhordtak minden ráutaló jelet és minden mozdíthatót, de még állnak a tárolók. Némelyik felett ott díszeleg a cirill betís, ottfelejtett napló, a kitöltésre váró rubrikákkal: hónap, nap, idő, a sugárzás szintje. A repülőezred elnevezése 1963 márciusában vadászrepülőről vadászbombázóra változott, s a légi bázisra 1965-ben atomfegyver szállítására alkalmas Szuhoj repülőgépek érkeztek. A hatvanas évek első felében építették fel azt a raktárt, amely atombombák tárolására szolgált. Négy biztonsági ajtón áthaladva közelíthető meg a föld alatti bombatároló terem, melyet oxigénfejlesztővel is elláttak. Itt daruk segítették a rakodást, de az állványzatot a fémgyíjtők már „hasznosították”.
A különleges raktárhoz szögesdrót kerítéssel védett út vezetett, melybe áramot vezettek. A földbe vájt raktárakat több, másfél–két méter vastag, elektromosan nyitható kapu védte. Innen tervezték a repülőgépekhez szállítani a robbanófejeket. Ezt a míveletet rendszeresen gyakorolták.

A robbanófejeket feltételezhetően a SZu–17M2-es vadászbombázókkal juttatták volna célba. Ezek a gépek 1963–1989 között állomásoztak Kunmadarason. A legelső magyarországi „atomgépek” is Kunmadarasra érkeztek 1965-ben. 1976-ban a SZu–7BM típusokat SZu–17M2 gépek váltották, majd MiG–27D-k érkeztek.
A Szovjet Déli Hadseregcsoport 36. légi hadserege egyebek között arra készült, hogy természetesen csak egy nyugati atomcsapás esetén, illetve azt megelőzendő Debrecenből olasz, Kunmadarasról pedig osztrák célpontokat támadjon.

Találkozó hat óra múlva
Az egykori atomtárolók mára lepusztultak. Kivétel talán csak a tótvázsonyi rakétabázis, amelyet őriznek, mert tartanak attól, hogy a tabi domboldalba épített raktár sorsára jutna, amelyet a tolvajok hordtak szét. A Császár községi raktárt az önkormányzat egy vállalkozónak adta el. 1991-ben a császári atomtitkokról nyilatkozó Keleti György, HM-szóvivő állította, hogy hamarosan polgári létesítményeket, kórházat, iskolát és más intézményeket alakítanak ki, de ebből sem lett semmi.

Az atomrakétafejek átvételére találkozási pontokat jelöltek ki az átvétel előtt hat órával, hiszen a magyar hadsereg kezében nem voltak atomtöltetek. A hatvanas években Nagyvázsony mellett, a Bakony lábánál épült fel a „Kis-Moszkva”, egy szupertitkos objektum a föld alatt. Az elhagyott atombázist ma is őrzik. A szovjetek rakéta- és atomtöltetraktárai a Dunántúlon voltak. A Császár község melletti objektum mélyén megerősített őrséggel és többszörös kerítésekkel védték a háromszor három rakétaraktárt. A terepszíníre álcázott, földdel borított, teniszpálya nagyságú betoncsarnokok légkondicionáltak voltak. Itt azonban csak a célba juttató eszközöket tárolták. Hasonló hordozórakéta-bázis volt a Tab község melletti szovjet laktanyában, ahol szintén kilenc rakéta feküdt. Az atomrakéta-fejeket a Nagyvázsony melletti szovjet laktanya föld alatti raktárából szállították volna a magyar tüzérségi egységeknek. A szovjet rakétahordozók egy részét a Polgárdiban és Dombóvárott lévő rakétadandárok tartották szolgálatban. Az R–170-es rakétákat a szovjetek 1960-ra fejlesztették ki, s hordozójármíve az ISZ (Joszif Sztálin) harckocsi alváza volt. Hatótávolsága eleinte csak 170, később már 300 kilométer. Találati pontossága mintegy 500 méter volt (vagyis hagyományos robbanótöltettel szerelve nem sokat ért, inkább nukleáris csapásmérőnek szánták.) Magyarországon 1964-től 1995-ig álltak rendszerben. Ekkor hét jármívet – a tartozékokkal együtt – Táborfalván felrobbantottak, kettőt hatástalanítottak.

Csak 1991-ben tért haza debreceni támaszpontjáról a Szuhoj–24-es könnyíbombázó-kötelék és atomeszközeik. E hajdan hadászati csúcsragadozóknak tartott gépeket arra tervezték, hogy a nyugat-európai légvédelmet kis magasságban áttörve nagy távolságra juttassák el a szovjet fegyvereket. Szuhoj–24-esek itteni állomásoztatása Debrecent talán a legfontosabb magyarországi célponttá tette. A szovjet hadsereg négy repülőtéren is állomásoztatott atomképességí repülőgépeket. Ezek közül csak a sármelléki volt a Dunántúlon, ahol 1976-tól MiG–23-as típusú gépek különböző változatai, majd 1988-től a kivonulásig MiG–29-esek repültek. A tököli reptéren MiG–21SZMT és MiG–21bisz típusú, majd a MiG–29-es, atombomba célba juttatására alkalmas harci gépek repültek. A gépek távoztak, maradt viszont a több száz tonna kerozin a talajban. A kiskunlacházi reptérre kettőt is építettek a Gránit típusú raktárból. Itt az egykori raktár mellé 18 teherautó rakodására alkalmas betonrámpákat építettek, garázsokkal és vasúti átrakóval.

Hallgat a múlt
Hazánkban még meg sem kezdődött az átfogó kutatás a megszálló szovjet csapatok tevékenységéről és atomarzenáljáról. A szovjet levéltárakat nem nyitják meg a magyar kutatók előtt, ezért csak az objektumokat faggathatják. A hadtörténészek és a kutatók ugyan már csak a fémtolvajok után, de még a buldózerek előtt járnak. Azt, hogy valójában mekkora veszélynek tették ki Magyarországot a szovjetek, talán soha sem tudjuk meg.

Atom, minden mennyiségben
Az atomsorompó-egyezmény szerinti atomhatalmak: Oroszország és utódállamai: kb. 13 000, Amerikai Egyesült &Aacutellamok: kb. 9400, Franciaország: 300, Kína: 240, Egyesült Királyság: 185 robbanófej. Az atomsorompó-egyezményből kimaradó de facto atomhatalmak: Izrael: 80, India: 60, Pakisztán: 60, Észak-Korea: kevesebb mint 10.
A NATO atomfegyver-megosztási program alapján atomfegyverek vannak: Törökország, Belgium, Olaszország, Hollandia, Németország területén. Atomfegyver-fejlesztéssel gyanúsított országok: Irán és Szíria.
 „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.” Einstein