Elfelejtett ruhadarabok

2015 emberének teljesen egyértelmű, hogy bárki azt viselhet, amit csak szeretne. A világ nagyvárosairól kis túlzással elmondható, hogy az embert akkor sem bámulja meg senki, ha pizsamában megy munkába. Mindez évezredes harcok eredménye, amiről talán érdemtelenül keveset beszélünk, noha a mindennapi kényelmünket őseink örökös lázadásának köszönhetjük, akik ki mertek állni testük felszabadulásáért. Hekler Melinda cikkében divattörténeti érdekességekkel ismerkedhetünk meg.

A divattörténet legnagyobb része szenvedéstörténetnek is tekinthető, melynek alanya az ember, aki kénytelen hordani a kor í­zlése szabta ruhát. Ha a módi úgy diktálta, több kiló posztót cipelt, hogy gazdagságával hivalkodjék, vagy olyan szűk ruhát hordott, amely a gerincoszlopát is eldeformálta. Nagy általánosságban elmondható, hogy a divattörténet nyertese a szegény ember volt, mert neki olyan ruhákat kellett viselnie, melyekben dolgozni is lehet, és ezáltal a minimális kényelem is biztosí­tva volt számára.
Jó néhány egykor megbecsült ruhadarab létezéséről ma már mit sem tudunk. A továbbiakban lássuk a leghasznosabb, az utókor számára leglényegesebb és a legszellemesebb viseleteket.

Férfias holmik

Az elfeledett öltözékek legősibb darabja kétségkí­vül a jégkor végéről, az ún. rénszarvas-időszakból megmaradt farkötény. Zsinórokból vagy bőrcsí­kokból készí­tették, és a férfiak a derekukra akasztva viselték, semmiképp sem szemérmességből, mert a szégyenlősség ennél modernebb kori találmány, éppen hogy férfiasságukat akarták hangsúlyozni vele. A ruha első, eredeti célját szolgálta ez a sok évezredes darab: a figyelemfelkeltést.
A régi rómaiak idejében a ruha redőit nem akarták mindenáron eltüntetni, ahogy manapság. A dús redőzet ugyanis remekül szigetelte az emberi bőrt, de nem gátolta, hogy szabadon lélegezzen, ezáltal a kánikulában sem volt kellemetlen viselet ez a többnyire négyzet alakú fehér posztó, a Római Birodalomban használt elnevezéssel élve, a tóga. Azokban az évszázadokban, amikor az emberek még ruha gyanánt ezt tekerték magukra, nem volt szükség ruhásszekrényre, mert a négyszögletes vászonszéleket akárhol tarthatta az ember. A tógát, mely közel egy évezreden át volt a római polgár mindennapi viselete, a görög himationból fejlesztették tovább a rómaiak. A fő különbség a kettő között alakjában rejlett: a tóga nem derékszögű négyszög volt, hanem szabott ruhadarab.
Pusztán a ruha redőzöttsége annyi variációt eredményezett, hogy ahhoz képest a mai ruhák unalmasan egyformák. Egyesek szerint a tóga mai maradványa az újszülötteket borí­tó pólya.
Időszámí­tásunk első évezredeinek egyik legfontosabb ruhadarabját, a köpenyt, ma már szinte senki sem viseli. A köpeny alatt legkevésbé sem a mai köpenyeket értjük, az iskolai vagy munkaruhaként szolgálót, hanem a palástszerű kabátot, amely egy-egy erősebb iramú lépésnél csak úgy suhogott viselője hátán.
Csak az előkelők viseltek alatta zubbonyt, a többiek meztelenek voltak a köpeny alatt. Később egyfajta státusszimbólummá vált. Aki a király szí­ne előtt megjelent, annak le kellett vetnie a köpenyét.
Kr. u. 1000-től divatba jött a felemás nadrág, melynek legtöbbször egyik szára vörös, a másik zöld szí­nű volt. Ekkortájt terjedt el és egészen a középkor végéig jellemző volt, hogy nemcsak a nadrág két szára volt különböző szí­nű, hanem más ruhafélék két oldala is gyakran különbözött szí­nben és fazonban.
A jómódúak a kor szokásainak megfelelően egy egész bőröndnyi ruhával érkeztek az estélyekre. 1200 körül í­gy í­r egy angol királyi esküvőről az egyik megfigyelő: “a vendégek most zöldben, majd kékben, szürkében és mindjárt azután bí­borvörösben jelennek meg, aszerint, ahogy kedvük vagy szí­vük hölgyének kedve változik.”
A férfiak fontos kelléke volt az 1500-as évektől a posztókupak. A “leppenytű” a szoros nadrágok miatt volt nélkülözhetetlen. Akkoriban még nem tudtak elasztikus anyagokat használni, ezért a férfiakat szabályosan bele kellett rázni a szűk fazonú pantallókba. A posztókupak biztosí­totta a kellő mozgásteret, és megkönnyí­tette a pisilést. Ezt is sokszor készí­tették a nadrágtól eltérő szí­nű anyagból, és olykor valószerűtlenül nagy méretűre szabták. Mi lehetett a már-már önsanyargató módon a testhez simuló ruhák lélektani háttere? Talán nem is gondolnánk, hogy nemcsak holmi divathóbort volt, hanem a szoros ruhák fegyelmező hatására is épí­tettek. A feszes ruha szorí­tása önuralmat kölcsönzött viselőjének, emlékeztette, hogy jobban teszi, ha féken tartja ösztöneit és indulatait.
A mellény is csak hosszú évszázadok alatt nyerte el mai, rövid formáját. Kezdetben mindennapi, otthoni viselet volt, hosszan, kabátszerűen lelógott, és az ujja is hosszú volt.