Tanúvédelem Magyarországon – Betekintés a fegyveres szociális munkások világába

Mindannyian láttunk már filmet vagy olvastunk bűnügyi történetet, melynek középpontjában olyan személyek állnak, akik tanúvallomásukért cserébe rendőri védelmet kérnek és kapnak. Ezeket az embereket a hatóságok általában arra kötelezik, hogy biztonságuk érdekében családjukkal, barátaikkal minden kapcsolatot megszakí­tva eredeti lakhelyüktől távol, álnéven éljenek akár évekig, évtizedekig. Ez a tanúvédelem, amit a laikus (és az átlagnál szkeptikusabb) olvasó hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni: ja, persze, Hollywood megint nagyot alakí­tott.

Biztosan meghökkentő lesz, amit mondok, de a létező, valódi tanúvédelem (leszámí­tva néhány rendezői és forgatókönyví­rói túlzást) pontosan ilyen. S talán egyeseknek még meglepőbb lesz, ha elárulom: Magyarországon 2002 óta működik egy speciális rendőri egység, melynek egyedüli feladata a hazai tanúvédelmi program előí­rásainak érvényesí­tése. írásunkban kicsit körüljárjuk a témát, s olvasóink elé tárunk (majdnem) mindent, amit a tanúvédelemről tudni lehet – és ami nem jár titoksértéssel.

A kezdetek

Mint annyi mindent a rágógumitól kezdve egészen az űrsiklókig, az intézményes tanúvédelmet is az USA-nak köszönhetjük. Az amerikai rendőrök a múlt század hatvanas éveiben szembesültek azzal, hogy egyre több maffiatag lenne hajlandó terhelő vallomást tenni cimboráira, amennyiben a hatóságok két feltételnek eleget tesznek: egyrészt nagyvonalúan eltekintenek a kisebb stikliktől, másrészt pedig garantálják, hogy a kihallgatást követő napon egykori bűntársaik nem fogják őket halántékon lőni, majd holttestüket betonba öntve elsüllyeszteni valamelyik barátságos tengeröbölben. A jenkik mindig is pragmatikus népség voltak. Osztottak-szoroztak, majd létrehozták a WITSEC-nek nevezett intézkedéscsomagot: a világ első intézményesí­tett tanúvédelmi programja megszületett.
A jó példa ragadós, mint az ásí­tás. A kiváló amerikai eredmények megmozgatták az öreg kontinens bűnüldözőinek fantáziáját, s a hetvenes-nyolcvanas években több nyugat-európai állam vette át a tengerentúli módszert, sorra születtek a tanúvédelmi jogszabályok. Olaszország az elsők között csapott le a lehetőségre (biztosan sokan hallották a pentito szót, ami bűnbánó, a hatóságoknak a biztonságért cserébe információt szolgáltató maffiózót jelent), s ez – Itália akkori bűnügyi és terrorfertőzöttségét ismerve – egyáltalán nem meglepő. A kilencvenes évek második felében már tucatnyi országban számí­tott rutineljárásnak a szervezett bűnözők elleni eljárások tanúival üzletet kötni védelemért cserébe. Napjainkban az az állam számí­t kivételnek, ahol ez a jogintézmény nem működik.

A két alapmodell

A nemzeti tanúvédelmi programok tekintetében a világon két nagy iskola működik, amelyeket a szakmabeliek német, illetve olasz modellnek neveznek. Erősen leegyszerűsí­tve: a németek azt az álláspontot képviselik, hogy a védett tanú felnőtt, gondolkodó, kooperáló ember, aki számára a lehető leggyorsabban biztosí­tani kell, hogy a védelmi programon belül megálljon a saját lábán. Támogatják, hogy találjon munkát, legyen önálló keresete és (észszerű határokon belül) minden, önmagára vonatkozó döntést maga hozzon meg, amúgy nagyfiúsan, hiszen tisztában van saját érdekeivel, akárcsak a tudomására hozott szabályokkal, amelyeket értelmezni is tud.