Az orthodox unorthodoxia esélyei

A 2008 utáni globális válság egyértelműen bebizonyí­totta, hogy a megelőző évtizedekben folytatott gazdaságfilozófia fenntarthatatlan volt, eladósodáshoz illetve egyre gyakoribb és mélyebb válságokhoz vezetett. Világszerte megkérdőjeleződött a neoliberális gazdaságpolitika, számos kormányzat kényszerült szokatlan lépésekre.

Még a közgazdaság-tudományon belül is megingott a neoklasszikus iskola hegemóniája. Visszatért a keynesiánizmus, ismét érdeklődés mutatkozott a marxiánus gondolatok iránt, minden korábbinál világosabbá vált a környezeti, társadalmi és pénzügyi fenntarthatóság elveinek érvényesí­tése, és olyan, korábban ezoterikusnak mondható irányzatok robbantak be, mint a neo-ricardiánus közgazdaságtan. Az orthodoxnak tartott, főáramú közgazdaság egyeduralma után tehát beköszöntött a gazdaságfilozófiai változások korszaka.
Matolcsy György jegybankelnök még gazdasági miniszter korában tehát érthető büszkeséggel mondhatta, hogy az általa folytatott politika eltérő, unorthodox lesz. “Ha ugyanazt csinálod, mint eddig, akkor ugyanoda jutsz.” – hangzik az ismert mondás. Innovációra, kí­sérletezésre tehát kétségtelenül szükség van korunkban. Ugyanakkor az eddigi orthodoxia védelmezői érezhető malí­ciával használják az “unorthodoxia” kifejezést: mintegy a hozzá nem értés és az átgondolatlan rögtönzés szinonimájaként. Kinek van igaza? Milyen esélye van az unorthodox politikának a sikerre?A válaszok ezekre a kérdésekre nem csak elméleti jelentőségűek, nyilvánvalóan milliók sorsát határozzák meg. Érdekes módon egy valamit a vita mindkét oldala elfogad, mégpedig azt, hogy a 2010 utáni gazdaságpolitika valóban unorthodox volt. De tényleg í­gy van-e?

Nem is unorthodox?
A kormányzásra készülő magyar jobboldal az egykulcsos adót helyezte a választási kampányban a középpontba, olyannyira, hogy gyakorlatilag ez volt az egyetlen lényegi eleme a programjuknak, melyet a választók megismerhettek. Az egykulcsos adó azonban nem unorthodox megoldás. Alapelvei az amerikai republikánusokhoz kötődő Arthur Laffer neoliberális tanácsadó gondolataira épülnek, aki még Ronald Reagan idején vetette fel, hogy az adócsökkentés nem kevesebb, hanem több adóbefizetéshez vezet majd. A nyugati világban ténylegesen egykulcsos adót sehol nem sikerült bevezetni. Bár adócsökkentéseket a neoliberális kormányzatok mindenhol keresztülvittek, ám ezek a Lafferiánus várakozásokkal szemben nem több adóbevételhez, hanem a hagyományos nézetnek megfelelően a bevételek elmaradásához vezettek, és radikális eladósodást illetve a kiadási oldalon megszorí­tásokat tettek szükségessé. Ténylegesen egykulcsos adókat aztán a kelet-európai országok valósí­tottak meg, ismert módon. Richard Sulik, az úttörő szlovák egykulcsos adó atyja ma már úgy tartja, hogy az ottani egykulcsos adónak inkább PR, mint közgazdasági hatása volt. Ahogy Magyarországon is, a régió többi országában is óriási bevételkieséshez vezetett az egykulcsos adó, ezért szinte mindenhol visszavonták.
A konzervatí­v kormányzat egyik kiemelkedő eredménye a relatí­v költségvetési stabilitás, az évről évre alacsony államadósságok megteremtése volt a fiskális alkoholizmus évtizede után. Ez olyannyira orthodox megközelí­tés, hogy az Európai Bizottság a túlzott deficit eljárás megszüntetésével jutalmazta és a Nemzetközi Valutaalap is dicsérte. Orthodox kiadáscsökkentések sora kellett azonban hozzá, melyek olyan életfontosságú területektől vonták el drámai mértékben a forrásokat, mint az oktatás, az egészségügy vagy a szociálpolitika. Ez pedig a magyar társadalom humán tőkéjének további erodálódásához vezet, ami az elkövetkező évtizedekben komoly korlátja lesz a versenyképességünknek, a növekedésnek, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének.
A restriktí­v foglalkoztatáspolitika szintén a nyugati jobboldal standard, egyenesen orthodox gazdaságfilozófiájára alapoz: aki nem dolgozik, attól el kell venni az elhelyezkedés szempontjából visszatartónak tartott magas munkanélküli és egyéb szociális támogatást, és a munkapiacra kell szorí­tani. így érveltek már a neoliberális hullám alapí­tói, Margaret Thatcher és Ronald Reagan is, függetlenül attól, hogy foglalkoztatható-e az illető képzettsége alapján, vagy hogy van-e tényleges álláskí­nálat ott, ahol lakik. A közmunka szintén közismert munkahely-teremtési forma, egyaránt alkalmazták az olyan konzervatí­v fejlesztőállamok, mint a de Gaulle-i időszak Franciaországa, illetve a demokrata Roosevelt elnök a New Deal idején. Az idők során azonban kikopott a nyugati világ eszköztárából, mert a humán tőkébe való befektetést, az egyénre szabott felnőttképzést sokkal hatékonyabb munkahely-teremtési eszköznek találták. Ma már csak igen kis arányban finanszí­roznak közmunkát, azon belül is csupán olyat, melynek van fenntartható kivezetése a munkapiacra, és amely végül érdemi megélhetést biztosí­t. A tapasztalatok nem meglepő módon Magyarországon is ehhez hasonlóak. A közmunkás minimálbér csak nyomor szintű jövedelemmel jár, ugyanakkor ellehetetlení­ti a munkahelykeresést és a képzést. Elemzések szerint csak minden tizedik magyar közmunkás talál később valódi munkát, miközben a közmunkások fenntarthatatlan foglalkoztatása az állam számára költséges.

A magyar monetáris politika
A 2010 utáni kormányzás legsikeresebb elemei inkább a monetáris politikához kötődnek. Ilyen a Növekedési Hitelprogram, amely több évtized után először teremtette meg a magyar vállalkozók számára az elérhető költségű tőkéhez jutás feltételeit. Visszanézve az tűnik megdöbbentőnek, hogy két évtizeden keresztül miként gondolhatta azt a gazdaságirányí­tás, hogy hasonló kedvezményes hitelprogram nélkül, 9-18%-os nominális, piaci alapú vállalati kamatszinttel eséllyel versenyezhetnek majd a hazai gazdaság szereplői uniós versenytársaikkal, akikhez képest átlagosan körülbelül hét százalékpontos reálkamat hátrányuk volt. Nehéz olyan iparágat találni egy fejlődő gazdaságban, amely képes ilyen hátrány kitermelésére. ím a támogatott hitelprogramok szintén nem annyira unorthodoxak. Hasonló kedvezményes kamatpolitikát a francia, a görög, a spanyol és számos más jegybank sikerrel folytatott a neoliberalizmus hetvenes évektől kezdődő egyeduralmát megelőzően, a hí­rek szerint a jelenlegi magyar programot pedig egy hasonló brit kezdeményezés inspirálta. Ez a program még akkor is létszükséglet, ha első fázisa inkább a meglévő hitelállomány alacsonyabb kamatozásúra cseréléséről szól, mint új hitelekről – ennek a cserének önmagában is van értéke – illetve ha a második fázisban nem lesz elég igénylő. Ez utóbbi ugyanis nem a jelenlegi jegybanki vezetés hibája, hanem a rendszerváltás utáni gazdaságpolitikáé, amely túlságosan a külföldi működőtőke vonzásra koncentrálva elhanyagolta a hazai vállalkozásokat. Tisztán piaci – ha tetszik orthodox – alapon ugyanis lehetetlen egy eladósodott országban alacsony vállalati kamatlábat biztosí­tani. A bankok ugyanis vállalati hitelezés helyett betárazhatnak majdnem kockázatmentes, de általában magas kamatozású állampapí­rokkal. A vállalatoknak nyújtott hitelek ennél kockázatosabbak, azaz azok kamatszintje ezen kockázatmentes állampapí­rok felett van, megemelve a vállalat saját kockázatával, a banki költséggel és profittal, melyekkel együtt piaci alapon a vállalati kamatszint nem leszorí­tható oda, ahol a hazai szektor már versenyképes lehet eurozónás társaival. Alternatí­va még a forint fixálása lehetne az euróhoz, ez azonban a várható EKB-ellenkezés mellett költséges lenne.
Ehhez kapcsolódik a magyar monetáris politika másik nagy sikere, az alacsony jegybanki alapkamat. A folyamatos kamatcsökkentésekkel a jegybank bebizonyí­totta, hogy a megelőző vezetés által folytatott magas kamat politikája nem volt szükséges. Mivel az infláció elsősorban költségvetési eredetű volt, azaz főként az állandó adóemelésekből adódott, ez ellen monetáris eszközökkel, úgy, ahogy az előző jegybanki vezetés gondolta, nem lehetett harcolni. Az irányadó kamatszint csökkentése lehetséges volt, az infláció nem hogy nem szállt el, hanem majdhogynem deflációra váltott, a forint pedig nem vált instabillá. Természetesen mindehhez az is kellett, hogy először az amerikai, majd az európai jegybank garantálja a világgazdaságban a magas likviditást, a tőkebőséget, azaz, hogy legyen elégséges kereslet a magyarhoz hasonló közepesen kockázatos országok állampapí­rjai illetve forintban jegyzett eszközei iránt is. Adott volt tehát egyfajta kegyelmi állapot, melynek megváltozása esetén drámaian megváltozhat a kamatpolitika külső feltételrendszere. A kamatcsökkentéseknek köszönhetően viszont ma már meg van a puffer kapacitás azok emelésére válaszként, ha esetleg drámai léptékű tőkekivonás történne az országból. Egy azonban bizonyos: a kamatcsökkentés sem tekinthető unorthodox politikának.

Különadó és magánnyugdí­j
Felmerülhet még a különadók rendszere mint unorthodox lépés. Ezt azonban egyrészt már a megelőző kormányok is alkalmazták – igaz messze nem ilyen mértékben – másrészt pedig azóta uniószerte elterjedt a szektorsemleges adóztatás uniós elve ellenére. Igazából itt az uniós alapelvvel van baj: a szektorsemlegességet semmifajta adópolitikai logika nem magyarázza, hiszen egészen eltérő profitmarzsot termelnek ki a különböző ágazatok a sarki közért minimális hasznától a gyémántbányászatig bezárólag. Az pedig, hogy a magyar kormányzat az adópolitikát és a szektorális szabályozást a piaci arányok megváltoztatására használja, szintén nem túlságosan unorthodox politika. Világszerte használnak ilyesmit a kormányok, igaz nem ennyire drasztikusan és direkt módon. Egy oldalról ellensúlyozhatja az ilyen politika azokat az egyensúlytalanságokat, melyek a rendszerváltás után túlságosan a külföldi tulajdon irányába tolták el a hazai gazdaság szerkezetét, és amelyek gyakran indokolatlanul nagy kedvezményeket biztosí­tottak a külföldi befektetőknek. Ugyanakkor a szabályok egyeztetése és átmenet nélküli átí­rása, folyamatos változásban tartása, a semlegesség helyett a politikai hátország támogatása aláássa ennek a törekvésnek a hitelességét, és olyan mértékű kiszámí­thatatlanságot teremt, amely veszélyezteti a gazdaság szereplőinek előrelátási képességét.
Hasonló a helyzet a magánnyugdí­j vagyon bevonásával kapcsolatosan is. Egy oldalról indokolt volt a veszteségesen működő magánnyugdí­jpénztárak államosí­tása. Ezeknek az állam évről évre óriási összegeket kényszerült juttatni, hogy fedezze a veszteségeiket. Ebből a szempontból nem unorthodox, hanem egyszerűen prudens lépés volt azok vagyonának átirányí­tása az állami rendszerbe. Ennek a lépésnek a sikerét azonban ismét csak aláássa, hogy az átirányí­tott nyugdí­jvagyon olyan módon csökkentette a költségvetés hiányát és járult hozzá az addósságpálya stabilizálásához rövid távon, hogy az állam hosszabb távon nyújtott biztosí­tékokat a vagyon tulajdonosainak arra, hogy megtakarí­tásaik továbbra is az ő nyugdí­jaik célját szolgálja. Amennyiben viszont ezt megtette volna, akkor az implicit államadósság nőtt volna, és az államadósság pálya stabilizációjának eredménye kérdőjeleződött volna meg, hiszen a teljes bevont nyugdí­jvagyon elérte a nemzeti össztermék nyolc százalékát.
Összességében tehát elmondható, hogy az unorthodoxnak mondott magyar gazdaságpolitika a valóságban többségében már máshol is alkalmazott eszközökre támaszkodott, a gazdaságpolitikai főáramtól igazán radikálisan nem tért el, még ha a korábbi kormányok gazdaságfilozófiájához képest váltást is jelentett. Rövid távon szinte minden gazdasági mutató stabilizálását elérte, ugyanakkor azok fenntarthatósága szinte minden esetben kérdéses.