Narcizmusjárvány

Lehengerlő felettes, a jótékonyság bajnoka, társaságok lelke, mindenekelőtt pedig médiaszemélyiség a celebkultúrában, amely a modern narcizmus kiteljesedése. Mi rejlik e sokféle álarc mögött? Milyen a lelkiviláguk azoknak, akik kivételesen jóban vannak önmagukkal?

A hibátlan és a tökéletes között mozgok – hallhattuk többször a celeb rosszfiútól, aki egy téren valóban tökéletes volt: abban, ahogy a narcisztikus karaktert napról napra hozta. Körülötte nem lehetett semmi sem átlagos, egyszerű, még normális sem, sokkal inkább szupernormális. Az emberek többsége nyí­ltan elí­téli a hasonló figurákat, mégis egyre inkább belemerül a nézésükbe. Rajtuk keresztül belép egy másik világba, amelyben az alapértelmezett mindennapok helyszí­ne olyan, akár egy kalandpark. Itt zajlik, mégis más dimenzióban – ideális egyveleg a narkózishoz.
Min is alapul közelebbről a narcisztikus világ kábí­tó hatása? Miért szippant be oly sokakat? Talán a luxussportkocsik, az aranyrúd, a tí­zmilliós óra? Vagy a folyamatos kihí­vások, a jeges Dunától a bikaviadalon át az erdélyi pásztorkodásig? Hisz a legtöbb ember nem túlzottan vágyik ezekre, sokkal inkább tartalmas kapcsolatokra, amilyeneket a narcisztikus világban nemigen lát. Viszont ott lát valakit, akinek vágyai kifejezetten nagyra törők. A narcisztikus karakter mindenből a legjobbat akarja, mindenkinél több akar lenni, semmi rutin, csak látványos teljesí­tmények. Elvégre a mesék vagy filmek hősszerelmesei sem azzal tündökölnek, hogy milyen szorgalmasan viszik le a szemetet.
A néző nem kezd el automatikusan sóvárogni a luxus tartozékai iránt. De a szemébe néz, a fülébe duruzsol valaki, aki tud nagyra vágyni – méghozzá erősen és állandóan. S ez felülí­rhatja a néző eredeti, jóval mértékletesebb vágyéletét.
A narcisztikus karakter és környezete persze többé-kevésbé fikció. És nincs ez másként a való élet narcisztikusánál sem, akinek történeteiből szintén gyököt vonhatunk. A tekintélyes örökség, melynek várományosa, valójában igen szerény, és már rég elköltötte. A verda, melyben virí­t, a haverjáé. Hí­res rokonának pedig csak a neve ugyanaz. Miért hazudik ilyen könnyedén? Sokszor a puszta figyelemért, csodálatért. Máskor azért, hogy elérje a céljait, például megkapjon egy magas pozí­ciót. Kutatások igazolják, hogy a narcisztikusok ilyen esetben semmi lelkifurdalást nem éreznek hazugságaik, csalásaik miatt.

Önimádó agy

Szerepjáték, kordivatnak való megfelelés a narcizmus vagy ennél több? Utóbbira utal, ha az agyműködésben is tetten érhető. S valóban ez a helyzet. Az agy félelmetes pontossággal tükrözi az önközpontúságot és a mások iránti közömbösséget. Az egyik érintett terület az agykéreg hátsó középső része, amelyen Lisa Aziz-Zadeh (Dél-kaliforniai Egyetem) eredményei szerint állandó, felfokozott aktivitás mutatkozik. Ezt tartják többek között az önmagunkról való gondolkodás székhelyének. Narcisztikusoknál akkor is erőteljesen dolgozik, amikor minden feladat nélkül, nyugalomban fekszenek. Vagyis azon kí­vül, amit mindannyian tudunk róluk, hogy legszí­vesebben mindig magukról beszélnének, odabent, csendben is ezt teszik. Önmagukról morfondí­roznak. Például elmélyülten elemzik saját lelküket, sikereik emlékképeit hí­vják elő vagy ábrándokat szőnek. Még különösebb, hogy a maguk iránt táplált érzelmeik kissé hasonlí­tanak a szerelemhez. A köztudott kritikátlanság, amely friss szerelmeseknél a párjukra irányul, a narcisztikusoknál saját magukat illeti meg.
Az elfogultság még az észlelést is torzí­thatja. Miért kerül annyi kőkemény sütemény az asztalokra, miért özönlenek a tehetségkutatókra a fülsértő hangú emberek, s miért válnak a közösségi oldalak közhelyáradattá? Talán épp a nem kevés narcisztikus ember folytonos megnyilvánulási vágyának köszönhetően. Szomjazzák a figyelmet, ráadásul egy belső folyamat automatikusan az oké, remek vagy tökéletes cí­mkével lát el mindent, amit csak kimondanak, kiénekelnek, vagy ami kikerül a kezük közül. íme, igen jó. És ami rosszabb: mindig lesznek, akik elhiszik nekik, hogy tényleg jó. Akik meggyőzéséhez elegendő a puszta magabiztosság. E szuggesztióra fogékony emberekből alakul ki a narcisztikusok kisebb-nagyobb közönsége; és tőlük kapnak jó ajánlólevelet, előléptetést, dicséretet és dí­jakat. Ha pedig egyszer divatba jönnek, s átlépik a hí­rnév küszöbét vagy a hatalomét, egyre kevesebben kérdőjelezik meg különlegességüket. A világ kezdi azt hinni, amit ők hisznek magukról.

Narcisztikus rombolások

Tényleg ilyen birkák az emberek a narcisztikusok körül? A tudósok szerint igen! Hajlandóbbak például tőlük vásárolni, mint másoktól. Felületes ismeretség után pedig őket választják meg legszí­vesebben egy-egy csoport vezetőjének. A titkuk egyrészt, hogy belelkesednek saját hangjuk hallatán, s a lelkesedés ragályos. Másrészt mindent tudnak és mindenhez értenek, főleg ahhoz, hogy mások tudatlannak és hozzá nem értőnek tűnjenek körülöttük. Mintha fordí­tott távcsövön át néznék az embereket, azokat a valóságosnál jóval kisebbnek látják. Sokakra ez a szuggesztió is hat: maguk is úgy érzik, mintha összezsugorodnának. A narcisztikus különösen azt szereti letiporni, aki tehetségesnek tűnik. Ráugrik minden apró hibájára, kioktatja olyasmiről, amit az már régen tud. Főnökök esetén ezt nevezik mikromenedzselésnek. Ennél is fontosabb, hogy a kiszemelttel érezteti: valami nem stimmel vele. Hogy mi, ő sem tudja pontosan. Talán hogy nincs képben. Valahogy nem ideillő. Minél megfoghatatlanabb a hiba, annál jobb. Az áldozat, ha besétál a csapdába, próbál változtatni. Néha még fizet is a narcisztikusnak tanácsokért, továbbképzésért, elismerésért. De utóbbiból nem lesz sok. Csak annyi, amennyi éppen fenntartja az áldozat igyekezetét. A folyamat végzetes lehet a tehetségre nézve. A reménytelen megfelelni akarás béní­tóan hat rá, elveszi spontaneitását, merev és sablonos lesz. A narcisztikus hátradőlhet: riválisa többé nem fenyegeti azzal, hogy túlragyogja őt.
Az önbizalom-leépí­tés mellett a narcisztikusok az érzelmi éheztetést is gyakorolják. Különösen szerelmi partnereik és gyermekeik panaszkodnak erre. Ők sokszor évek, évtizedek után ébrednek rá arra, hogy párjuk, illetve szülőjük súlyos személyiségzavarban szenved. Eddigre azonban a rombolás már alig visszafordí­tható. A narcisztikus árnyékában töltött hosszú idő alatt a partner vagy a gyermek agyába beleég az a mély meggyőződés, hogy méltatlan a szeretetre. A felismerés, hogy valójában a narcisztikus az, aki képtelen szeretni, óriási lépés, de önmagában nem elegendő. Az önbecsülés újraépí­téséhez először is függetlenné kell válni a narcisztikustól. Már ez sem könnyű: balhék, megtorlások sora várható. Másodszor, saját lábra kell állni, sikerélményhez jutni.
Úgy hangzik mindez, mint amikor a nők új életet próbálnak kezdeni egy bántalmazó kapcsolat után? Nem véletlenül. A narcisztikus személyiségzavarban szenvedők háromnegyede férfi. Továbbá, Scott Keiller pszichológus (Kent íllami Egyetem, Tuscarawas) kimutatta: az önimádó férfiak agressziójának fő célpontjai a nők. A hagyományos férfiszerep jól jön nekik, erre hivatkozva vetik alá partnereiket. A narcisztikus férfi azt hiszi, az alacsony önbecsülésben és félelemben tartott nő nem meri majd megtagadni a szolgálatait tőle, megcsalásról pedig nem is álmodik. De vajon kicsit sem zavarja, hogy a nő boldogtalan, sokszor egyenesen depressziós mellette? Nem hallja meg a zokogást a lakás egy távoli szegletéből?
Valójában a narcisztikus nagyon is jól lát és hall, remekül érzékeli az érzelmeket. De az agya nem úgy reagál ezekre, mint az átlagos embereké, sőt emberszabású majmoké és más, együttérzésre képes állatoké. Stefan Röpke (Charité Pszichiátriai Osztály) agyi képalkotó eljárással készült vizsgálata igazolta, hogy az empátiáért felelős agyterület, a bal oldali elülső insula kóros narcisztikusok esetében kevesebb szürkeállományt tartalmaz a szokásosnál: ez lehet az oka a spontán érzelmi ráhangolódás hiányának. A sí­rást hisztinek, önsajnálatnak cí­mkézik, ha nem éppen narcizmusnak. Ugyanis a narcisztikusok előszeretettel leplezik le másokban azt, ami valójában őket jellemzi.

Taní­tható-e az együttérzés?

A narcizmusban és a pszichopátiában közös a hideg empátia: átlagon felüli érzelemolvasás, együttérzés nélkül. De az is közös, hogy valójában képesek az együttérzésre, feltéve, hogy megfelelő felszólí­tást kapnak rá.
A tipikus erre irányuló kí­sérletben az alanyok egy nő bántalmazásáról szóló filmet néznek. Az átlagemberek átérzik a szenvedést, a pszichopaták, illetve narcisztikusok nem. De ha azt az utasí­tást kapják, hogy éljék bele magukat a nő helyzetébe, akkor egy varázsütésre megjelenik az agyukban az érzelmi válasz. Vagyis esetükben az empátia szunnyadó képesség, amelyet teljesen háttérbe szorí­t a túltengő egoizmus. Nincs idejük a fájdalomra, főleg nem másokéra.
Richard Davidson hí­res neurobiológus (Wisconsin-Madison Egyetem) különös utakon jutott el ahhoz, hogy az együttérzést kutassa. Először arra volt kí­váncsi, milyen hatással lehet a meditáció az agyműködésre. Egyenesen Dharamszalába, a dalai lámához zarándokolt el. Alig mert elébe járulni a kérésével, de a láma lelkesedése, tudomány iránti érdeklődése gyorsan eloszlatta a kételyeit. A meditáló szerzeteseknél már nem aratott ekkora sikert: tartottak attól, hogy az agyukat vizsgálják, vagy nem látták értelmét. Az elkeseredett tudós visszatért a dalai lámához, aki búcsúzóul azt kérdezte: miért nem foglalkozik a tudomány az együttérzéssel?
Davidson elhatározta: változtat ezen. De kitartott amellett is, hogy meditáló szerzetesek agyát kutassa. Első alanya a francia származású Matthieu Ricard volt, aki több évtizedet élt a Himalájában buddhista szerzetesként, de mint korábbi mikrobiológus, támogatta a tudományos kutatásokat. A többi meditáló hosszú évek alatt gyűlt össze.
A buddhista meditáció egyik tí­pusa az együttérzésre irányul. A meditáló először egy szeretett lény képét vetí­ti maga elé, majd arra összpontosí­t, hogy a legjobbat kí­vánja neki, vagy épp megszüntesse a szenvedését. Amint átjárja az együttérzés, a meditáló fokozatosan kiterjeszti azt minden érző lényre. Évtizedes gyakorlás után a meditáció áthangolja az agyhullámokat: fokozódik a gamma-aktivitás, a rendkí­vül magas fokú éberség jeleként. Az empátiáért felelős insulán kí­vül a mások érzelmi állapotának észleléséért és a célvezérelt viselkedésért felelős számos agyterület is aktí­vabbá válik, ennek megfelelően a meditáló hamar felismeri a szenvedést, és kész habozás nélkül segí­teni. Kevésbé aktiválódik viszont az amygdala, miáltal mások szenvedése már nem okoz akkora stresszt, mint korábban. Ez főként azoknál érdekes, akik eredendően túl empatikusak, s annyira a bőrükön érzik mások kí­njait, hogy inkább menekülnek, mint hogy segí­tséget nyújtsanak.
Az empátiaskála másik végén lévő narcisztikusok és pszichopaták viszont nagyon is képesek lennének erre, de őket meg nem érdekli. Ha gyakorolnák a mások szemszögéből nézést vagy az együttérzés-meditációt, talán az empátia szokásukká válhatna. Csakhogy ők nemigen gyakorolnak olyasmit, aminek ilyen kevés a látszata, s szinte semmi jutalma nincs. Hacsak nem divatból.

Minden szentnek?

Ha meditálni menő, akkor a narcisztikusok lesznek a meditáció legharsányabb hirdetői, egyben legcsendesebb gyakorlói. A jótékonysági trendeknek köszönhetően e született önzők sorra öntik magukra a jeges vizet vagy rendeznek gyűjtést egy beteg gyermek operációjára. És a magamutogatástól ösztönzött segí­tség is lehet hathatós. Sőt, az egót megcélzó kampányok a lehető legsikeresebbek. Legyen divat a zöld – s a narcisztikusok a föld szégyeneiből a föld megmentőivé emelkednek. Legyen szégyen a túlfogyasztás – és a narcisztikusok példás szerénységben élnek majd. Egyetlen feltétellel: hogy ezt mások észrevételezik. Gondoskodnak arról, hogy még elvonulásuk is látványosság legyen.
Ha az eredendően luxust és pompát kedvelő narcisztikus mindenről lemond, komoly oka van erre: úgy érzi, ezzel tud hatást gyakorolni. Vállalásai végletesek: böjtöl, hallgat, zarándokol vagy épp egy oszlopra áll, együtt él a hontalanokkal és kitaszí­tottakkal. Látszólag teljesen igénytelen, de ez egy mélyen sürgető vágyat takar: látva lássák, ismerjék el, tüntessék ki, épí­tsenek neki templomot, mauzóleumot, és soha ne merüljön feledésbe a neve.

Nárciszok háborúja

Mindazonáltal nem a szentek körében számí­thatunk a legnagyobb fogásra, ha hálónkat abban a reményben vetettük ki, hogy narcisztikusokra leljünk. Annál inkább kereshetünk a nagy halak között: a gazdaság és a politika világában, ahol a legtöbb elismeréssel járó helyeket a narcisztikusok úgyszólván egymás között osztják ki.
No nem békésen. Ha nincsenek is tüskéik, attól még a nárciszok háborúznak. Dominic Johnson (Princeton Egyetem, New Jersey) és munkatársai virtuálisjáték-kí­sérletükhöz 200 főt toboroztak. Mindannyian egy kitalált ország vezetői lettek, amely konfliktusban állt a szomszédos országgal egy hatalmas gyémántmező vagy vitatott határ miatt. Kaptak egy virtuális összeget, 100 millió dollárt, amelyet költhettek hadseregükre, az ipari infrastruktúrára vagy akár tartalékolhattak is. A férfiak ötször gyakrabban támadtak, mint a nők. A magasabb tesztoszteronszintű férfiak, szemben a várakozással, nem vezettek több háborút. Ami összefüggött a háborúskodással, az kifejezetten a magas fokú narcizmus volt. Grandiózus vágyak és kicsinyes irigység tökéletes párost alkotnak a narcisztikusok lelkében ahhoz, hogy a békét ne soká tűrjék. A tetejében pedig nem jól mérik fel az erőviszonyokat: szinte mindig biztosak a gyors győzelemben. S az egyenleg? íltalában leforrázó vereség.
Kultúránkban, amely oly nagyra értékeli az önbecsülést és a magabiztosságot, különösen hangzik, hogy e tulajdonságok vissza is üthetnek. Ha egyszer valaki rátermettebb, intelligensebb, életrevalóbb másoknál, miért kellene szerénykednie? így gondolkodnak a narcisztikusok. Akik olyannyira büszkék magukra, hogy még saját narcizmusukkal is elégedettek. Ha megkérdezik tőlük, hogy ők mennyire tartják magukat narcisztikusnak, kivételes őszinteséggel válaszolnak.
Épp ezen alapul egy meglepő kutatási eredmény. 2200 ember vizsgálata alapján kiderült, hogy ez az egyetlen kérdés felér a narcizmus 40 kérdést tartalmazó, régóta érvényes tesztjével! A kettő annyira korrelál egymással, hogy a teszt helyett állí­tólag elegendő, ha megkérdezzük:
Mennyire ért egyet az állí­tással: narcisztikus vagyok (a narcisztikus jelentése: egoista, önközpontú, hiú)?
Ezt kell 1 (egyáltalán nem igaz rám) és 7 (nagyon igaz rám) között bejelölni. A tesztből az is kiderül, hogy az emberek átlagos válasza a 3. Aki a 4-est jelöli be, az narcisztikusabb az emberek 80 százalékánál. Kb. 30 százalék egyáltalán nem tartja magát narcisztikusnak, vagyis 1-est í­r.
A tanulmány egyik szerzője, Brad Bushman (Ohio íllami Egyetem) azt is megválaszolja, szerinte mi a baj a túlzott önbecsüléssel: aki úgy érzi, eleve kiváló, azt semmi nem sarkallja a fejlődésre.
Szerencsére a narcizmus azért nem ennyire egysí­kú. A narcisztikus agy például igen képlékeny abban, ahogy a trendeket követi. Vagy a celebeket, akik közt egyesek végletekig feszí­tik képességeik határait. Ők nem is annyira mai önmagukba szerelmesek, mint inkább abba, akivé egy napon válhatnak.

Cyber-nárcizmus

Látható-e valakinek a Facebook-profiljából narcizmusának foka? Néhány éve egy kutatás azt állí­totta, a profiloknak megvannak a maguk személyiségjegyei. Aki sokat posztol, narcisztikusabb, mint aki keveset. Ugyanez igaz a férfiakra, akik magukról hosszan és elmésen í­rnak, s a nőkre, akik csakis magukról sok fotót töltenek fel.
Csakhogy mindez ma már óvatosan kezelendő. Újabb vizsgálatok szerint a gyakori posztolás, főleg a fiatalabbaknál, természetessé vált, és a fotók száma sem függ össze a narcizmussal. Kivétel a sok szelfi, amely férfiak esetében korrelál a nárcizmussal és a pszichopátiával. Végül, de nem meglepően, a narcisztikusok vonzóbbnak í­télik saját profilképüket, mint mások a magukét.