Ha Oscar-díjat szeretnél nyerni, talán az a legfontosabb, hogy életrajzi filmet készíts.

A legjobb film kategóriájának nyertesei közül a legtöbb legalábbis ebben a zsánerben fogant. Nem is véletlenül, hiszen valóban hálás műfaj filmes szempontból. Egy közismert és valami nagyot alkotó vagy a társadalomra jelentős hatással bíró személy kerül a középpontba, a közönség így máris szívesen veti majd rá tekintetét. Ráadásul az aktuális alanyt alakító színész is tobzódhat, hiszen teljesen át kell alakulnia, utánoznia kell valamilyen egyedi hanghordozást, mimikát vagy mozgást, az Amerikai Filmakadémia pedig már messziről hozzávágja az emberhez a szobrocskát egy ilyen alakítás láttán. Sajnos azonban vannak olyan életrajzi filmek, melyekről messziről lerí, hogy nagyon, de nagyon szeretnék magukévá tenni azt a bizonyos elismerést, és e célért nem átallnak olcsó és pofátlan eszközöket is bevetni. Szerencsére A mindenség elmélete nem ilyen.

Stephen Hawking élete csak úgy ordított a megfilmesítésért, és bár Anthony McCarten forgatókönyvíró régóta fente a fogát a tudós exneje, Jane Hawking memoárjára, filmre viteli engedélyt mégsem kapott az asszonytól. Ám a kitartó filmíró addig nyüstölte a hölgyet, amíg az végül beadta a derekát, ez pedig nem véletlen, mivel őszinte és megható szkript készült a 20. század egyik legnagyobb hatású elméleti fizikusáról, akinél 21 éves kora után motoros neuronbetegséget avagy degeneratív idegrendszeri elváltozást állapítottak meg, minek következtében lassan elsorvadtak a férfi mozgatóidegei. Az orvosok két évet jósoltak neki, ám még most, több évtizeddel betegségének kezdete óta is köztünk van. Ráadásul a tudós szerelmi élete sem volt egyszerű, így több fronton is filmre kívánkozott a sztori.

A mindenség elmélete természetesen meg sem próbálja közönségét fizikai szakszövegeléssel zsibbasztani, és bár bemutatja Hawking szakmai előmenetelét (inkább csak felskicceli), sokkal inkább feleségével, Jane-nel való kapcsolatára, házasságára és szakítására, valamint az évek során lassan végbemenő leépülésére koncentrál. Temérdek ponton adná magát a giccs veszélye, ám szerencsére James Marsh rendező képes valódi könnyeket kifacsarni a nézőkből, és eszközei sem álságosak. A sikerben azonban két rendkívül tehetséges fiatal színészének is hatalmas szerepe van: Eddie Redmayne és Felicity Jones generációjuk ékkövei, sokat fogunk még róluk hallani. Az idei Oscar-díjkiosztón biztosan.