Újra támad az ebola

Bár a jelenlegi nyugat-afrikai ebolajárvány fertőzötteinek száma jelenleg már csökken, í­gy is ez volt a legsúlyosabb fertőzés a ví­rus 1976-os azonosí­tása óta. Szabó Attila cikkében tényekről és tévhitekről és egy lehetséges ebolavakcináról is olvashatunk.

Az ebola nevű betegséget – a közhiedelemmel ellentétben – nem csupán egy ví­rus okozza, hanem valójában négy, melyek ugyanannak a ví­rusnemzetségnek a tagjai. A nemzetség (genus) egy rendszertani egység a faj és a család között. A szóban forgó ví­ruscsoport neve Ebolavirus genus. Ennek a kis csoportnak eddig öt tagját azonosí­tották, melyek mind főemlősöket fertőznek, viszont csak négy képes belőlük betegséget okozni emberben. Ezek a Bundibugyo-ví­rus (BDBV), Szudán-ví­rus (SUDV), Tai Forest-ví­rus (TAFV) és maga az ebolaví­rus (EBOV, vagy ahogy régebben nevezték, zairei Ebola-ví­rus). Ez utóbbi a legveszélyesebb, és egyúttal a nagyobb járványok, köztük a nagy médianyilvánosságot kapott 2014-es járvány fő okozója. A ví­rus terjedése a betegség szimptómáit mutató személy testnedveivel (vér, nyál, vizelet, verejték) való közvetlen érintkezéssel történik, a cseppfertőzés esélyét a szakemberek kizártnak tartják. Bár számos honlapon és blogon hónapok óta terjed a cseppfertőzéses ebolaví­rus-mutációk rémhí­re, ennek szerencsére nincs valóságalapja.

Szeszélyek és szimptómák
Az előbbiekből következik, hogy egy fertőzött területen a legkönnyebben úgy élhetünk túl, ha egyszerűen nem érintkezünk a betegek testével, tárgyaival, illetve elkerüljük a közvetlen környezetüket. Emiatt nagyon fontos a lehető legkorábban karantént létrehozni a betegek elkülöní­tésére. A fertőzést követően az első tünetek megjelenéséig általában 2-21 nap telik el, ez az úgynevezett inkubációs periódus, amely alatt a fertőzött személy – egyelőre – tünetmentes, de már aktí­v ví­rushordozó, tehát fertőzhet. Az újabb és pontosabb statisztikák szerint az inkubációs periódus a nagyobb járványokat okozó, hatékonyabb, virulensebb ví­rusvariációk esetén többnyire inkább csak 4-10 nap. A rövidebb időtartam nem kedvez a járvány kialakulásának, hiszen hamarabb ledönti a lábáról a fertőzötteket, í­gy azok nem képesek a ví­rust észrevétlenül tovább terjeszteni akár nagyobb távolságokra lévő közösségekbe. A múlt század során dokumentált kisebb járványok túlnyomó többsége ezért megállt egy vagy néhány afrikai falu szintjén. Epidemiológiai szempontból sokkal veszélyesebbek azok a ví­rustörzsek, melyek később okoznak tüneteket, tehát hosszú inkubációs idővel rendelkeznek, mivel a fertőzöttek relatí­ve nagy távolságokra képesek elterjeszteni őket. Ez különösen igaz korunkra, amikor a fejlett tengeri és légi közlekedés igencsak bonyolí­thatja a terjedéssel és megelőzéssel foglalkozó orvosok, szakemberek dolgát.
íltalános tévhit, hogy az ebolás betegen egyértelműen látszanak a betegség jelei. Ez csak részben igaz. Sajnos a betegség szeszélyes, sokszí­nű mivoltához hozzátartozik, hogy a tünetek formái és komolysága egy relatí­ve széles spektrumon belül jelentkezik. Az inkubációs periódust követően az első tünetek leggyakrabban influenzára hajaznak. Az olyan országokban, ahol a malária endemikus, szintén könnyen összetéveszthető a két betegség korai fázisa. A korai tünetek lehetnek enyhék, mint pl. fáradtság, gyulladt torok, étvágytalanság, hőemelkedés. Ezeket a tüneteket követhetik néhány napon belül a tipikusan gyomor-bél rendszert érintő szimptómák (hányás, hasmenés, alhasi fájdalom). A beteg ekkorra általában már magas lázzal is küszködik. Az esetek nagyjából felénél jellegzetes, vöröses bőrkiütések is megjelennek egy héttel az első tünetek fellépését követően. Az ebola orvosilag a vérzéses láz betegségcsoportba tartozik, bár szerencsére a tényleges vérzéses láz csak az esetek 40-45 százalékában lép fel. Ez jelenti ugyanis a legnagyobb veszélyt, és járul hozzá leginkább a betegség magas halálozási arányához. A névnek megfelelően az ilyen tüneteket mutató beteg láza magas, véralvadási képessége drasztikusan csökken, nyálkahártyáin spontán vérzéses foltok alakulnak ki. íltalában egy-két héttel a fertőzést követően vért lehet kimutatni a köpetből, hányadékból, székletből. Kötőhártya-gyulladás és a szemfehérje bevérzése is előfordulhat. A vérzések megjelenése nagyon rossz előjel a túlélés szempontjából: a vérzéses lázat nem mutató betegek nagy eséllyel szövődmények nélkül felépülnek; a vérzéses tüneteket produkálók nagyobb része azonban általában 6-16 nappal az első tünetek megjelenése után meghal, aminek fő oka a keringési rendszer összeomlása és a nagymértékű vérvesztés, illetve a következményes idegrendszeri elégtelenség. Az ilyen betegek jelentős része a halála előtt kómába kerül.
A felépülés folyamata és hatékonysága szintén relatí­ve széles skálán belül mozog. A fertőzésen átesettek egy része sajnos soha nem képes teljesen felépülni, előfordulhatnak maradandó idegrendszeri (pl. hallászavar, kognití­v zavarok), mozgásszervi (izomgyengeség) és egyéb (pl. krónikus májgyulladás) szövődmények. A szerencsés gyógyultak vérében megjelennek a ví­rus elleni antitestek, melyek akár 10 évvel később is kimutathatók. Az amerikai járványügyi hivatal, a CDC szakemberei szerint bár a fertőzést túlélők többé nem terjesztik a betegséget, vitatott, hogy kialakulhat-e teljes immunitás. Ezen a ponton kerül a képbe a vakcinák kérdése.

Az ebolavakcina-mizéria
Lehetséges-e ebolaellenes védőoltás? Ha igen, vajon milyen hamar tehetünk szert egy működő vakcinára? A vakcinák fejlesztésekor az idő mindig nagyon kritikus tényező. Ez a legutóbbi, 2014-es nyugat-afrikai járvány esetében, mely a ví­rus 1976-os azonosí­tása óta a legsúlyosabb volt, különösen igaz. Egy terjedőben lévő ví­rus ellen működő vakcinát fejleszteni bizony nagyon nehéz feladat, igazi versenyfutás az idővel.
A fejlesztés első fázisában (nem számí­tva az esetleges sejtkultúrás, ún. “in vitro” kí­sérleteket), a szakemberek először állatokon – többnyire majmokon – tesztelik a ví­rusellenes anyagot, majd következhet az ún. “fázis I.” klinikai vizsgálat, melynek során egészséges önkénteseknek adják az állatkí­sérletes fázison sikeresen átment szert. Ez nagyon fontos, hiszen számos nem kí­vánt immunológiai reakcióra, mellékhatásra fény derülhet í­gy, illetve a kutatók fontos adatokat kapnak a tesztelés alatt álló anyag ví­rusellenes immunválaszt kiváltó hatékonyságáról. A nyugat-afrikai járvány esetében tavaly őszig két vakcinajelöltet fejlesztettek ki, melyek eljutottak az első fázisú humán klinikai vizsgálatokig. Az idén tavasszal további öt lehetséges jelölt kerülhet klinikai tesztelés alá a WHO legújabb riportja alapján. A két első fázisú tesztelés alatt álló vakcinához mesterségesen módosí­tott, ún. rekombináns ví­rusokat (pl. emberi parainfluenza vagy csimpánz-adenoví­rus) használnak fel, melyeken az ebolaví­rus felszí­ni fehérjéit fejlesztik ki. Ezek a felszí­ni mintázatok az oltás beadását követően aktiválják az immunrendszert, amely aztán néhány nap leforgása alatt saját, ví­rusellenes ellenanyagok (antitestek) termelődéséhez vezet.
A második és harmadik fázisú klinikai vizsgálatok, melyek nagyobb populáción tesztelik két vakcina hatékonyságát, a közelmúltban kezdődtek Libériában (2015. február eleje), Guineában és Sierra Leonéban (2015. február vége). Ezek során több ezer – legújabb jelentések szerint 6-27 ezer – emberen vizsgálják majd a vakcinák ebolaví­rus-ellenes hatását. A nagy populációs klinikai tesztek első eredményei idén április-május környékén várhatók.

Ideje komolyan venni
A Sierra Leonéban zajló vizsgálatokba több ezer egészségügyi dolgozót is bevonnak, ahol randomizált tesztek során, placebo nélkül monitorozzák az oltóanyagok hatékonyságát. A libériai és guineai klinikai tesztek során fontos problémaként merül fel, hogy bizonyos egészségügyi dolgozók – akik ví­russal fertőzött betegeket látnak el – placebót kapnának, melyet sokan etikátlannak tartanak.
Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy vakcina kifejlesztése, tesztelése és nagy mennyiségű gyártása komoly összegeket emészt fel. A nagy gyógyszeripari cégek sokáig ódzkodtak attól, hogy kutatási és gyártási kapacitást, illetve anyagi erőforrásokat áldozzanak az ebolaellenes oltás fejlesztésére, hiszen eddig a járvány kis területen, kis populációkat érintett. A nagy gyógyszercégek kutatási erőfeszí­téseit elsősorban nem a járvány lehetséges széles körű elterjedése ösztönzi, hanem az a tény, hogy a ví­rust esetlegesen biológiai fegyver készí­tésére is használhatják terroristák. Az amerikai nagyvállalatok (Johnson and Johnson, GlaxoSmithKline, NewLink Genetics) összesen 200 millió dollárt költenek a fejlesztésekre, melyek párhuzamosan zajlanak már most is az Egyesült íllamokban, Európában és Afrikában. Az első, hatékony oltások kifejlesztése az év végig várható.
Bár a jelenlegi, 2014-es nyugat-afrikai járvány fertőzötteinek száma erősen csökken, és a további fertőzéseket a hamarosan bevetés alá kerülő vakcinák segí­tenek majd megelőzni, a szakemberek és az egészségügy számára fontos tanulság volt, hogy talán “jobb félni, mint megijedni”. Egy kis populációt érintő, és ezért talán a fejlett országok számára veszélytelennek tűnő kórokozó is világméretű problémává nőheti ki magát, ha nem vesszük komolyan: földünk bioszférájában egy nagy család tagjaiként sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint gondolnánk.

Hogyan működik az ebolaví­rus?

Az ebolaví­rus – a legtöbb ví­rushoz hasonlóan – roppant kicsi, a baktériumoknál akár ezerszer kisebb mikroba. Ví­rusként relatí­ve egyszerű szerkezettel rendelkezik, tulajdonképpen egy nukleinsavmagból (mely jelen esetben RNS) és a körülötte szerveződő fehérjeburokból áll. A fehérjeburok hosszúkás, hengeres alakú, átmérője átlag 80, hossza pedig 800-1000 nanométer (a nanométer a milliméter milliomod része). A ví­rus fehérjeburka olyan fontos felszí­ni mintázatokat tartalmaz, melyek egyrészt segí­tik a ví­rus sejtbe való bejutását, másrészt az immunrendszer elemei számára is felismerhetőek. Nem véletlen, hogy a modern vakcinák tervezésekor gyakran az ilyen mintázatokra összpontosí­tanak a kutatók, és ezeket a felszí­ni elemeket, esetleg mesterségesen módosí­tott verzióikat – melyek “még észrevehetőbbek” az immunsejtek számára – használják fel az oltóanyag fő komponenseként.
A kutatók eddig két, a ví­rus bejutása szempontjából kritikus fehérjét azonosí­tottak (NPC1 és TIM-1), melyek az emlőssejtek nagy részének felszí­nén megtalálhatóak. Bejutását követően az ebolaví­rus “átprogramozza” a célsejtet, és arra kényszerí­ti, hogy minden energiáját és készleteit további ví­rusok gyártására fordí­tsa. A megfertőzött sejt membránjáról folyamatos lefűződéssel távoznak a kész ví­rusrészecskék; a folyamat végül a sejt teljes kimerüléséhez és pusztulásához vezet. Egyetlen testi sejtből í­gy fertőzésre képes ví­rusok milliói tudnak felszabadulni.
De hogyan jutnak el a célsejtekhez ezek a ví­rusok? Egyáltalán, milyen sejtek az ebolaví­rus célpontjai? Járványtani és biológiai értelemben az ebolafertőzés úgynevezett zoonózis, azaz több állatfaj is részt vesz egy adott területen a fertőzés terjedésében, illetve emberre való átjutásában. Az eddig azonosí­tott fajok közül a különféle gyümölcsdenevérek és emberszabású majmok a legfontosabbak. A fertőzés a levadászott vagy elhullott állatokkal való közvetlen fizikai kontaktus révén kerül át az emberre. A fentebb már emlí­tett NPC1 és TIM-1 fehérjék segí­tségével a ví­rus gyorsan és könnyen bejut a szervezet számos sejttí­pusába, ahol azonnal szaporodásnak indul. Az eddigi eredmények alapján a ví­rusfertőzésre legfogékonyabbak az erek falát alkotó, ún. endotélsejtek. Nem is csoda, hogy a fertőzés egyik legveszélyesebb és gyakori tünete a vérzéses láz, az egész érpályát érintő, kiterjedt vérzések kialakulása. Ezek az érkatasztrófák sajnos a belső szerveket is érintik (pl. az agyat, a májat, vesék ereit), ami a halálos kimenetelű fertőzések fő oka. A ví­rus az erek és a szervek roncsolásának következtében nagy mennyiségben kimutatható a testfolyadékokban (vér, verejték, vizelet, köpet), ami a ví­rus egyedek közötti továbbjutását jelentősen segí­ti.