Halál a hintaszékben – Az Abraham Lincoln elleni merényletek

150 évvel ezelőtt, 1865. április 14-én az Egyesült íllamok fővárosa megbolygatott méhkaptár benyomását keltette. A zászlókkal feldí­szí­tett Washington utcáin mindenki a négy évig tartó véres polgárháború végét ünnepelte, és azt az embert éltették, akinek az elszántsága nélkül nem lehetett volna megakadályozni a fiatal ország kettészakadását. Senki sem sejtette, hogy Abraham Lincoln elnöknek ezek lesznek az utolsó órái.

Ahogy ellenfelei, úgy a republikánusok jelöltje, Lincoln is a rabszolgaság kérdésére helyezte a hangsúlyt az 1860-as elnökválasztáson. Végül meggyőző fölénnyel nyert ugyan, ám ezzel valóságos lavinát indí­tott el az országban. 1861 februárjában ugyanis 11 rabszolgatartó déli állam bejelentette, hogy kilép az unióból, és Jefferson Davis személyében saját elnököt választottak maguknak. Ezzel a lépéssel azonban az egész Egyesült íllamok létjogosultságát kérdőjelezték meg, í­gy elkerülhetetlenné vált a polgárháború.
Közben Lincolnnak vonatra kellett szállnia, hogy Washingtonba utazzon, és megkezdhesse négyéves elnöki ciklusát. A volt illinois-i ügyvéd az utóbbi hónapokban bosszúért lihegő levelek százait kapta, melyeket olvasás után gondosan elzárt egy “Orgyilkosság” feliratú dobozkába. Az egyik közülük egy lehetséges baltimore-i merényletről tájékoztatott, márpedig a vonatnak a tervek szerint ott is meg kellett állnia egy rövid időre. Ezért magát a hí­res magándetektí­vet, Allan Pinkertont bí­zták meg, hogy göngyölí­tse fel az összeesküvés szálait. Ő egyik emberét küldte el Baltimore-ba, aki a déliek ügynökének kiadva magát, egy kocsmában találkozott egy Cipriano Ferrandini nevű marylandi olasz bevándorlóval. A 38 éves fodrász nem titkolta, hogy az élete árán is hajlandó végezni az elnökkel. Úgy tervezte, hogy amikor a Lincolnt szállí­tó szerelvény befut az állomásra, keresztülfurakszik az őt üdvözlő tömegen, és ledöfi a politikust. Nyomatékul még a vadásztőrét is megmutatta az ügynöknek, aki ezután tájékoztatta főnökét a történtekről.
Egy túlbuzgó tanácsadó erre azt javasolta, hogy Lincolnt fegyverezzék fel. Pinkerton azonban leintette őt, hogy az elnök mégsem érkezhet fegyverrel a kezében a saját fővárosába. Ehelyett azt javasolta, hogy miközben emberei nagy csinnadrattával az eredeti úton haladnak tovább, Lincoln egyetlen testőr kí­séretében, álruhában utazzon tovább Washingtonba egy postakocsival. Ahogy megérkezett a fővárosba, a magándetektí­v elküldte a rejtjeles kódot: “A szilvát biztonságosan kézbesí­tették”. Pinkerton ezután elrendelte Ferrandini letartóztatását, és saját maga vezette a kihallgatását. Ő azonban mindvégig tagadott, í­gy végül bizonyí­tékok hiányában szabadon kellett engedni.
Ahogy azt sejteni lehetett, néhány napon belül kitört a polgárháború, amely több éven keresztül elkeseredetten folyt Észak és Dél között. 1864. július 11-én Lincoln váratlanul meglátogatta a Fort Stevens erődöt, ahol éppen heves harcok dúltak. Az elnök magas termetével kitűnő célpontot nyújtott a mesterlövészeknek, akik nem is hagyták ki a lehetőséget. Hirtelen lövés dördült, és Lincoln cilindere lerepült a fejéről. Egy északi közlegény, aki nem is sejtette, hogy kivel van dolga, még rá is förmedt: “Bukj már le, te idióta!”
Első elnöki ciklusa lejártával Lincoln másodjára is jelöltette magát. Úgy tervezte, hogy a déli államokban is kampányolni fog, de szerencsére sikerült lebeszélni erről az őrültségről. Alabamában egy bizonyos George Washington (!) Gayle nevű fickó a helyi újságban adott fel egy hirdetést, amelyben felajánlotta, hogy egymillió dollárért elteszi láb alól az elnököt. Az is megesett, hogy egy sárgalázzal fertőzött kézitáskát postáztak ki a Fehér Házba. Lincoln nem tulajdoní­tott túl nagy jelentőséget ezeknek a fenyegetéseknek, pedig volt valaki, aki elhatározta, hogy bármi áron végezni fog vele, hogy hozzásegí­tse a délieket a győzelemhez.

“Te is, fiam…?”
John Wilkes Booth 1838-ban, egy Angliából bevándorolt fiatalember tizedik gyermekeként látta meg a napvilágot Marylandben. Szí­nész édesapja viharos sikerei – aki a hangzatos Junius Brutus nevet viselte – visszahúzódóvá tették a legkisebb fiút, aki mindenáron meg akart felelni az elvárásoknak, ám folyton falakba ütközött. Tizennégy évesen az iskolát is otthagyta, és naphosszat csak olyan romantikus kalandregényeket olvasott, mint a Robin Hood vagy az Ivanhoe. Egyszer egy cigány asszony azt jósolta neki, hogy gazdag és hí­res lesz ugyan, de fiatalon fog erőszakos halált halni. Ez meghatározta egész további sorsát.
John követte ugyan apját a szí­nészi pályán Washingtonban, ám kezdetben jóval több kudarcban volt része, mint elismerésben. Amikor azonban a déli államokba indult egy turnéra, végre megkapta azt az elismerést, amelyre mindig is vágyott. Úgy érezte, a romantikus Dél a szí­vébe zárta őt, amiért örökké hálás maradt. Járta a szalonokat, és ahol csak tehette, a rabszolgaság fenntartása mellett kampányolt. Nem szí­vesen tért vissza Washingtonba, de pénzre volt szüksége, ezért elszegődött a Ford Szí­nházba. A polgárháború kitörésekor önként csatlakozott a déliek kém- és csempészszervezetéhez, ahol nagy hasznát vették, ugyanis mint jól ismert szí­nész, könnyen mozoghatott északi politikai körökben. Mindezt annak ellenére, hogy leplezni sem próbálta Lincoln iránti gyűlöletét. 1863 elején rövid időre még letartóztatták, mert valaki hallotta, ahogy a pokolba kí­vánta az egész kormányt. Miután felesküdött az unióra, szabadon engedték, a szí­ve azonban továbbra is a Délért dobogott. Amikor ugyanazon év novemberében Lincoln először látta őt a Ford Szí­nházban a “Márványszí­v” cí­mű előadásban, a szenvedélyes szí­nész arcátlanul az elnöki páholy felé mutatva szónokolt a zsarnokságról. Az államfő egyik barátja szóvá is tette ezt az arcátlanságot, mire Lincoln gúnyos mosollyal az arcán csupán ennyit válaszolt: “Nos, valóban elég szigorúan nézett rám!”
Aztán Booth néhány hónapig a philadelphiai Meadville-ben lépett fel. Abban a házban, ahol megszállt, hónapokkal később a következő feliratot találták az ablakpárkányba vésve: “Abe Lincoln élete méreg által megszakadt 1864. augusztus 13-án.” Ebben az időben történt, hogy két testvérével együtt eljátszotta a Julius Caesar egyik főszerepét. Bár a diktátort meggyilkoló Brutust nem ő alakí­totta, az emlékezetes előadás mindenesetre előrevetí­tette a baljós jövőt.
1865. március 4-én, Lincoln második elnöki beiktatásán egy véletlen folytán meghí­vott vendégként részt vehetett a Fehér Házban. A szí­nész ugyanis titokban eljegyezte John P. Hale szenátor lányát, akit elkí­sérhetett a szertartásra. Egy Alexander Gardner által készí­tett fotón valóban jól kivehető Booth alakja az ünneplő tömegben. Később meg is jegyezte egy barátjának, hogy azon a napon elszalasztott egy kitűnő lehetőséget az elnök lepuffantására. A túlfűtött fiatalember becsvágyát azonban nem elégí­tette ki az ábrándozás, ezért elhatározta, hogy elrabolja az elnököt, és a Konföderáció fővárosába, Richmondba hurcolja.

Egy gyilkosság előkészületei
Ehhez azonban segí­tségre volt szüksége. Meggyőzte hát néhány hasonszőrű cimboráját, a hatalmas termetű, de nehéz felfogású Lewis Paine-t, David Herold gyógyszerészsegédet és a német származású George Atzerodt asztalost, hogy csatlakozzanak hozzá. A fiatalemberekben égett a tettvágy, ezért mindannyian igent mondtak.
Március 15-én a kis csoport Mary Surratt panziójában találkozott, hogy megbeszéljék a részleteket. Itt verődött hozzájuk a fogadósné fia, John is. Tudták, hogy Lincoln két nappal később részt vesz majd egy katonai kórházban tartandó ünnepségen, Washington külvárosában. A terv szerint a ceremónia közben elzárták volna a gázvezetéket, hogy í­gy borí­tsák sötétségbe a helyiséget. Ezt követően gúzsba kötik az elnököt, majd elcipelik a Potomac folyóhoz, ahol Atzerodt már egy bárkán vár rájuk. A “nagyszerű” elképzelés azonban csődöt mondott, mert az államfő halaszthatatlan teendői miatt mégsem tekintette meg a kiszemelt előadást.
Eközben a titkosrendőrség egy jóval komolyabb összeesküvés nyomaira bukkant. A Konföderáció néhány hí­ve levegőbe akarta repí­teni a Fehér Házat a bányákban alkalmazott robbanóanyaggal, de miután április 9-én Thomas Harney kémet elfogták, a terv meghiúsult. A déliek még aznap letették a fegyvert. Azt nem tudni, hogy Booth tudott-e a merénylettervről, de amikor két nappal később az elnök a Fehér Ház előtt összegyűlt tömeg előtt éltette a békét, a dühös szí­nész – aki a helyszí­nen hallgatta végig a szónoklatot – társai előtt kijelentette, hogy ez volt az utolsó beszéde. Úgy gondolta, hogy nemcsak a “zsarnoknak” kell pusztulnia, de Andrew Johnson alelnöknek és William H. Seward külügyminiszternek is, hogy az államgépezet működésében teljes káoszt idézzen elő.
Boothnak még a véletlen is a kezére játszott. íprilis 14-én szabadnapos volt ugyan, de reggel megjelent a Ford Szí­nház portáján, hogy átvegye a postáját. Ekkor tudta meg, hogy az igazgató az aznap esti, “Amerikai unokatestvérünk” cí­mű komédia 1000. dí­szelőadására az elnököt is meghí­vta dí­szvendégként. Meg is tette a szükséges előkészületeket a fogadására. Az emeleten jelölte ki a páholyát, amelynek a korlátját erre az alkalomra a csillagsávos lobogóval dí­szí­tették fel. A dí­szletmunkásokkal hozatott egy hintaszéket az elnök számára, feleségének és vendégeinek pedig két, vörös damaszttal bevont fotelt.
Booth azonnal felismerte a kitűnő lehetőséget a merényletre. Elfutott, hogy megkeresse összeesküvő társait, majd közölte velük, hogy eljött a cselekvés ideje. Amí­g ő Lincolnt likvidálja, a többieknek a két miniszterrel kell végezniük. A támadások időpontját egységesen aznap este 10 órában határozta meg. Ha elvégezték a dolgukat, akkor a marylandi Surattsville-ben újra találkoznak majd. Boothnak azonban még elő kellett készí­tenie a terepet az akcióhoz. Ezért miután magához vett egy 44-es kaliberű Derringer pisztolyt és egy vadászkést, visszament a szí­nházba. Hogy senki ne kapja rajta, a három ott dolgozó dí­szletmunkásnak adott egy kis borravalót, hogy ugorjanak le egy italra a közeli Csillag Szalonba. Aztán a kelléktárból elemelt egy kottatartó állványt, majd felsietett az elnöki páholyhoz, melyet dupla ajtó választott el a folyosótól. A külsőn a zárat úgy bütykölte meg, hogy egy átdugott zsinór segí­tségével kí­vülről is könnyedén ki lehessen nyitni. Ezután elővette a zsebkését, és egy apró lyukat vájt a belső ajtóra, hogy be lehessen kukucskálni rajta. A faforgácsot a zsebébe rejtette, majd a munkások után eredt a kocsmába.

Lopakodó halál
Aznap még a mostoha időjárás sem tudta szétzavarni a véres polgárháború befejezését ünneplő lelkes tömeget Washington utcáin. Az emberek egymás nyakába borultak, ismeretlenek ölelkeztek önfeledten, és mindenütt szeretett elnöküket, Abraham Lincolnt éltették. Délelőtt az államfő tett egy sétát, amelyre csak személyes testőre, William Crook kí­sérte el. Csak neki vallotta be, hogy tart egy lehetséges merénylettől. Minthogy azonban már későre járt, legfőbb ideje volt, hogy hitvesével, Mary Todd-dal elinduljanak a szí­nházba. Útközben csatlakozott hozzájuk Mary barátnője, Clara Harris és annak vőlegénye, Henry R. Rathbone őrnagy. Crook helyett, aki estére eltávozást kapott, egy köztudottan alkoholista rendőr, John Parker kapta a feladatot, hogy vigyázzon az elnök biztonságára. Ennek a felelőtlenségnek később súlyos következményei lettek.
Mindeközben David Herold a megbeszélt időpontban egészen a külügyminiszter házáig vezette a bivalyerős Paine-t, aki miután berontott a hálószobába, késsel támadt rá az ágyban fekvő Sewardra. Megpróbálta elvágni a torkát, ám a politikus egy közlekedési baleset következtében egy acélból készült mereví­tőt viselt a nyakán, ami felfogta a szúrásokat. A támadók a kudarcot látva időben kereket oldottak. Atzerodt még korábban szobát bérelt közvetlenül Andrew Johnson alelnök lakosztálya felett, aki a Kirkwood Hotelben lakott akkoriban. Amikor eljött az idő, magához vette pisztolyát, majd betért a hotel bárjába, hogy néhány whiskyből próbáljon erőt merí­teni az akcióhoz. Végül azonban teljesen lerészegedett, ezért ő is anélkül távozott, hogy elvégezte volna a rá bí­zott feladatot. Nem í­gy a végsőkig elszánt szí­nész.
Lincoln és vendégei fél kilenckor, már az előadás megkezdése után érkeztek a szí­nházhoz. Rövid éljenzést követően elfoglalták a helyüket a dí­szpáholyban, és már folytatódhatott is a műsor. Parker rendőr a folyosón foglalt helyet egy széken, hogy illetéktelen személy ne férhessen Lincoln közelébe. Egy idő után azonban megunta a várakozást, és a harmadik felvonás szünetében leugrott egy italra a közeli kocsmába. Történetesen ugyanabba, ahol Booth várakozott.
Fél tí­zkor aztán a szí­nész úgy gondolta, hogy eljött a megfelelő pillanat a cselekvésre. Visszament a szí­nházba, és felosont a hátsó folyosó lépcsőjén az elnök páholyához. í“vatosan kinyitotta a külső ajtót, majd miután belépett a bokszba, az elemelt kottatartót keresztben a kilincsbe ékelte, hogy kí­vülről ne lehessen kinyitni. Aztán belesett a páholyba azon a lyukon, amelyet délután ő maga fúrt ki. Lincoln elmélyülten figyelte az előadást a hintaszékben, miközben hitvese megfogta a kezét, és a fülébe súgta: “Mit fog gondolni Miss Harris, hogy í­gy csüngök rajtad?” Az elnök szelí­den válaszolta: “Ne félj, semmit rosszra nem fog gondolni.” Ezek voltak az utolsó szavai.
Miközben a nézőtér harsogott a kacagástól, Booth óvatosan kinyitotta a páholy ajtaját, és anélkül, hogy zajt csapott volna, belépett rajta. Lassan előhúzta a Derringert a zsebéből, hidegvérrel megcélozta az elnök tarkóját, és meghúzta a ravaszt. Az áldozat feje a mellkasára hanyatlott, miközben a felesége felsikoltott, ám a nagy hangzavarban a nézők semmit sem vettek észre az egészből.

Férfi a férfival
Rathbone kapcsolt először, és rögtön a merénylőre támadt. Ő azonban az őrnagy felé döfött a vadásztőrével, és sikerült is megsebesí­tenie a karján. Aztán “Sic semper tyrannis!” (így jár minden zsarnok!) – kiáltással átvetette magát a páholy mellvédjén. Csizmájának sarkantyúja azonban beleakadt a karzatot övező zászlóba, és háromméteres zuhanás után, törött szárkapocscsonttal terült el a szí­npadon. Szí­nésztársai elképedve nézték, hogy mi történik, de a döbbenettől szinte megbénultak. Booth erős fájdalmai ellenére valahogyan feltápászkodott, és “Ez a bosszú a Délért!” kiáltozás közepette eltűnt a szí­nfalak mögött. Itt William Withers karmesterbe ütközött, mire a tőrével feléje vágott, de csak a kabátját szakí­totta el. A támadó a hátsó kijáraton át végre kijutott az udvarra, ahol felugrott a lovára és elvágtatott.
A nézőtéren azonnal kitört a pánik, és az emberek fejvesztve menekültek. Közben egy Charles Leale nevű orvos sietett Lincoln segí­tségére, aki rövid vizsgálat után megállapí­totta, hogy az ormótlan lövedék az áldozat bal füle mellett hatolt be a koponyába. (Leale jelentése majd másfél évszázaddal később, 2012-ben került elő a washingtoni Országos Levéltárból.) A tapasztalt felcser ott helyben szí­vmasszázzsal és mesterséges légzéssel igyekezett életet önteni az ájult elnökbe, miközben Mary kétségbeesetten jajveszékelt a háttérben. Később Lincolnt hordágyra fektették, és átszállí­tották a szomszédos Petersen Panzió egyik hálószobájába, de látszott, hogy menthetetlen. Életének utolsó szikrája másnap reggel, negyed nyolckor hunyt ki. A boncolásnál derült ki, hogy a Britannia tí­pusú fémgolyó keresztülhatolt az agyvelőjén, és csontszilánkokat préselve a másik agyfélteke lebenyébe, néhány hüvelyknyire a jobb szemtől akadt meg.
Edwin Stanton hadügyminiszter a merénylet után tüstént lezáratta a Washingtonból kivezető utakat, a hidakat pedig a katonaság szállta meg. Egyet kivéve, amelyen át Booth elhagyta a várost. Marylandban találkozott Herolddal, és együtt menekültek tovább. ím a gyilkosnak rettentően fájt a törött lába, ezért Bryantownban elsősegélyt kért egy Samuel Mudd nevű doktortól, aki sí­nbe tette a végtagot. Néhány napi lábadozás után átkeltek Virginiába, ahol Richard Garrett farmjának dohányszárí­tójában rejtőztek el.
Ekkor azonban a Eugene Conger ezredes vezette üldözőik már a nyomukban voltak, akik április 26-án ütöttek rajtuk. A többszöri felszólí­tás után Herold megadta magát, Booth azonban kikiáltott, hogy a tiszt küzdjön meg vele, mint férfi a férfival. Conger természetesen visszautasí­totta az elképesztő ajánlatot, és elhatározta, ha másképp nem megy, kifüstölik az üldözöttet, ezért felgyújtották a pajtát. Amikor Booth köhögve megjelent az ajtóban, lövés dördült, amely azonnal leterí­tette. Máig vitatott, hogy önmagával végzett-e, vagy a lovas járőr egyik tagja, Boston Corbett őrmester lőtte le. Paine-t, Heroldot, Atzerodtot és Mary Surrattot halálra í­télték, és miután kegyelmi kérvényüket az új elnök, Andrew Johnson elutasí­totta, július 7-én felakasztották őket a washingtoni katonai fegyház udvarán. Dr. Muddot életfogytiglanra í­télték. John Surratt először Kanadába, majd Európába menekült. Később elfogták, és kiadták az Egyesült íllamoknak, ám időközben büntethetősége elévült.