Internetszabályozás – Titkos háborúk

A Kockafejek cí­mű brit ví­gjátéksorozatban az egyik főszereplő, Roy szeretne megnézni egy éppen megszerzett kalóz-DVD-t. Ez sehol sem sikerül neki, végül a legalkalmasabbnak egy kannibál otthona bizonyul. Miután sikeresen megúszta, hogy megegyék, és végre átadná magát az illegálisan letöltött film nézésének a legjobb barátjával és a kannibállal együtt, rájuk tör a rendőrség. Itt jön a csavar. Nem az emberevőt veszik őrizetbe, hanem a két főszereplőt kalózkodás miatt.

Olvasóink, akik az 1990-es évek közepén elsőként találkozhattak a világhálóval, felfedezőnek érezhették magukat. Egy olyan világgal (és hálóval) találkoztak, mely aligha tűnt szabályozottnak. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy felületen szerepeljenek személyes vallomások (blogok formájában) a világpolitikai hí­rekkel, vagy például hogy könyvek, zeneszámok millióit tölthessük le ingyen és alapvetően illegálisan. Úgy tűnt tehát, egy új Kánaán vagy éppen vadnyugat érkezett meg, a felfedezések, szabályok nélküli kalandozások és veszélyek kora. A felszí­nen ez a kép alakult ki, a háttérben azonban más figyelhető meg. Az online tartalom szabályozásának és kontrolljának vágya ugyanis egyidős az internet megjelenésével.
Korábban már részletesen foglalkoztunk az internet korai fázisának, az ARPANET-nek a történetével (IPM, 2013/2.). Az internet hőskorában kiépült a számí­tógépekből és telefonos vezetékekből álló infrastruktúra, nem volt azonban tartalom, mely megtöltse, í­gy az 1960-as évek végétől egészen az 1990-es évekig az internet viszonylag szűk szakmai réteg kommunikációs csatornája maradt. A legnagyobb forgalmat a hálózaton az e-mailezés bonyolí­totta. A linkelést támogató világháló (World Wide Web) létrehozásával Tim Berners-Lee, majd a grafikus böngésző elterjedésével a szoftvercégek milliók számára tették vonzóvá az internetet. Talán kevésbé ismert, de a kezdet is szabályozva volt. Tilos volt ugyanis bármilyen kereskedelmi, szórakoztatóipari célokra használni a világhálót. Kezdetben tehát az egyetemek, kutatóhelyek közti kommunikációt, szakmai együttműködést segí­tette. Ahogy azonban korábban is a kommunikációs csatornákat előbb-vagy utóbb liberalizálták (lásd táví­ró, telefon, rádió vagy éppen a televí­zió), a világháló is megnyí­lt az üzleti és szórakoztatóipari szféra előtt.

Az új vadnyugat megszelí­dí­tése

A világháló története tartalmi szabályozások sorozataként is elmesélhető. Az internetszabályozásnak számos dimenziója van. Ezek közül a legmellbevágóbb a világháló felett gyakorolt politikai kontroll, amelyre jellegzetesen Kí­nát vagy Szí­riát hozhatjuk fel példaként. A szabályozás tárgya lehet morális tiltás is, mely a büntetőjogi kategóriába tartozó (pedofil, rasszista, erőszakos, illegális) tartalmak terjesztését szankcionálja. Hasonlóan hangsúlyosak a biztonsági kérdések is, melyek a személyi adatok védelmétől egészen a terrorizmus elleni küzdelemig tartanak.
A tartalmi szabályozás legegyszerűbb formája a nyí­lt tartalmi cenzúra, amelyet számos, nem csak a két emlí­tett országban alkalmaznak a Távol-Kelettől a Közel-Keletig. Ilyenkor gyakran az internetes keresők együttműködésével bizonyos cí­mszavakra nem jelenik meg találat, vagy a kormányzat a bloggerek, civil újságí­rók megfenyegetésével, ellehetetlení­tésével, végső esetben eliminálásával elhallgattatja a neki nem tetsző hangokat. Sokkal finomabb módja a tartalmi cenzúrának, amikor a médiavállalkozások az interneten is, ahogy a televí­zió és a nyomtatott sajtó környezetében szokás, online portálok működtetésével, bloggerek támogatásával megmondják, miről beszéljenek az olvasók. (A médiatudomány ezt napirendelméletnek nevezi.) Durvább esetben pedig azt is befolyásolják, hogyan gondolkozzanak az adott témákról. Hasonlóképpen beszélhetünk a tartalom legális vagy illegális elérésének szabályozásáról. Az internet és a digitálisan rögzí­tett tartalom lehetővé teszi, hogy könnyen, gyorsan és ingyen másoljunk, letöltsünk, feltöltsünk és terjesszünk fájlokat. A másolás- és a szerzőijog-védelem mindig egy lépéssel az illegális tevékenységek mögött marad, és minden állam eltérő szabályozással próbált élni, hogy kivédje a szellemi tulajdon elbirtoklását.
A sikertelen jogi szabályozás története a 2000-es évek elejéig vezethető vissza. Az addig rendkí­vül kedvelt Metallica zenekar 2000 áprilisában beperelte az első igazán népszerű, egy kollégiumi szobából induló MP3-fájl-cserélő oldalt, a Napstert, három egyetemet: a Yale-t, az Indianát és a Southern Californiát, valamint további 335 000 felhasználót. A vád alapja a szerzői jog megsértése, hamisí­tott termékek előállí­tása és terjesztése volt, hiszen valamennyien fizetés nélkül töltötték le az együttes számait a Napster segí­tségével. Akkor és még most is sok felhasználónak fogalma sem volt, hogy ha valami könnyen elérhető az interneten, akkor annak letöltése mégis lopásnak számí­t. Az eljárás során az együttes ügyvédei egy 60 000 oldalas listát is átadtak a bí­róságnak, mely azok nevét és adatait tartalmazta, akiket a Napsternek el kellett volna tiltani a rendszerétől. Korábban már voltak olyan ügyek, melyekben több ezer felhasználó perelt be egy céget, ilyenkor néhányan jelentek meg a bí­róságon a közösség minden tagját képviselve. Olyan azonban, hogy ennyi felhasználót citáljanak bí­róság elé, még nem történt. A per során természetesen kivitelezhetetlen volt a bizonyí­tékok részletes bemutatása és a vádlottak meghallgatása.

Az I. internetháború

Mindezen szabályozás azonban elszigetelt próbálkozásnak tekinthető ahhoz a titkos internetháborúhoz képest, mely 2011-ben kezdődött az Egyesült íllamokban a 2011-ben elfogadott, majd időközben visszavont SOPA-, illetve az Egyesült íllamok, Ausztrália, Kanada, Japán, Marokkó, Új-Zéland, Szingapúr, Dél-Korea és 22 EU-tagállam (köztük Magyarország) által 2012 januárjában aláí­rt ACTA-törvény-javaslatokkal.
De kik is voltak a hadban álló felek? Egyik oldalról a felhasználók és a közösségi médiavállalatok, mint a Google, a Facebook vagy a Twitter, amelyek egyenesen azt állí­tják, az internet újrafelosztása, gyarmatosí­tása zajlik. A tervezett SOPA-törvény ugyanis példátlan szigort í­gért az internetes tartalmak, látszólag az online kalózkodás elleni fellépésben. A tervezet a korábban bevett joggyakorlattal szemben sokkal szélesebb skálán jelölte meg az üldözendő célpontokat, és rendkí­vül szigorú szankciókat helyez kilátásba. A SOPA ugyanis teljes weboldalakat tiltott volna le abban az esetben, ha azokon bármilyen jogsértő tartalom jelenik meg felhasználói forrásból, akár csak egy link is. A közösségi média egyik sajátja, hogy a felhasználók töltik meg tartalommal. (Ez a tény fontos lesz cikkünk további részében is.) Gondoljunk csak bele, a Wikipedia is, melyet több ezren í­rnak és szerkesztenek, csak egy weblapnak számí­t. Ha valaki ott publikál egy nem jogtiszta fájlra mutató linket, akkor a teljes szabad lexikont lekapcsolhatták volna. Hasonlóan, ha valaki kií­r a facebookos üzenőfalára egy YouTube-ra vezető linket, melynek végén egy szerzői jogokat sértő videó van, és azt a videomegosztó oldal még nem távolí­totta el, akkor mindkét szolgáltatást letiltják. Ha elfogadják a törvényt, akkor rövid idő alatt óriási számú eljárás indulna a közösségi oldalak (Facebook), videomegosztó oldalak (YouTube), képmegosztó oldalak (Pinterest, Instagram), blogoldalak (Twitter, Tumblr), de még a keresőoldalak ellen is (Google), hiszen azok valamennyi tartalmat belinkelnek, függetlenül attól, jogtiszta művekre mutatnak-e a hivatkozások vagy sem. Tartalommal a felhasználók töltik meg ezeket a felületeket. Mostanra tehát már egyértelművé vált, hogy a front túloldalán a nagy, hagyományos médiavállalkozások, filmstúdiók, lap- és zenekiadók álltak, amelyek kimaradtak a világháló megjelenésének előnyeiből, és úgy érezték, a tartalmaikra mutató linkek nem reklámot, hanem bevételkiesést jelentenek.
Szemben az ilyen szigorú szabályozással és a médiavállalkozásokkal, létrejött egy érdekes összefogás a Google, a Facebook, a Yahoo!, az eBay, az Amazon, a legbefolyásosabb blogoldal, a Huffington Post (és más online vállalatok), illetve a felhasználók százmilliói között. Az internetes koalí­cióval szemben felsorakozott médiavállalatok, tartalomgyártók és szórakoztatóipari vállalkozások csoportja évtizedeken át politikai és anyagi tőkét halmozott. Ki kellett derülnie végre, ki képvisel nagyobb erőt. Nehéz lett volna megjósolni, hogy az Egyesült íllamok elnöke, Barack Obama melyik oldalra áll. Bár social media elnökként ismerték meg, jelentős támogatását élvezte a hagyományos tartalomgyártóknak is. A tiltakozás csúcspontja 2012. január 18-a, a Blackout Day (elsötétülés napja) volt. A Blackout Day során a Wikipedián a tiltakozást 162 millió felhasználó olvasta, a Google lassí­totta a keresést és kitakarta a logóját ugyancsak a cenzúrára utalva, a Facebookon pedig az alapí­tó Zuckerberg is felszólalt a törvénytervezet ellen. Összesen 115 000 weblap tette elérhetetlenné saját tartalmát, megmutatva, hogy mi történne, ha elfogadnák a törvényjavaslatot. Végül a felhasználókból és online médiavállalkozásokból álló internetes koalí­ció erősebbnek bizonyult, az amerikai képviselők egymás után hátráltak ki a törvénytervezet mögül, majd a beterjesztő végül vissza is vonta azt.
Európában is háború tört ki az ACTA-törvény-tervezet kapcsán. Ebben a háborúban a törvény felelősségre vonta volna a szolgáltatókat a felhasználók által feltöltött vagy cserélt tartalom miatt. A javaslatnak volt egy, aligha életszerű része is. Ez lehetővé tette volna ugyanis a digitális eszközök (notebookok, telefonok, tabletek, médialejátszók, adathordozók) átvizsgálását a repülőtereken és más nyilvános helyeken. Gondoljunk csak bele, mekkora pluszfeladatot jelentett volna ez a terrorizmus elleni harc mellett a reptéri biztonsági rendszereknek.
Végül mindkét tervezet elbukott. Ezzel tehát véget ért az I. internetháború, de maradtak az elszigetelt harcok a fájlcserét segí­tő torrentoldalak ellen, aminek következtében a legnagyobb oldalt, a Pirate Bayt időnként sikerült lekapcsolni. A cikk leadásának pillanatában azonban újra működik, a megszokott kalózhajós logót egy főnixre, a tűzben újraszülető madárra cserélve, mely az oldal folyamatos újraéledését jelzi.

A II. internetháború

A II. internetháború az előzőnél mélyebb szinten és kevésbé nyilvánosan zajlik, kimenetele azonban nagyban meghatározza majd, hogy milyen tartalmakat fogadnak be vagy hoznak majd létre a jövőben a felhasználók. Ezt a háborút a netsemlegesség fogalom fémjelzi. Egy olyan jelenség, mely kiemelt témája lesz a 2015-ben induló magyar, az internet szabályozási és pénzügyi kérdéseiről szóló konzultációnak is. Érdemes tehát odafigyelni a netsemlegesség kérdésére. De mit is jelent a kifejezés? A netpedia.hu szerint “a netsemlegesség az az elv, amely az interneten zajló forgalom korlátozatlan, ellenőrizetlen működését jelenti. A téma az Egyesült íllamokban verte fel a legnagyobb port, amikor kiderült, hogy az internetszolgáltatók és a telefontársaságok szűrik a forgalom egy részét: például az internetalapú telefonálást vagy torrenteket. Az efféle korlátozás pedig egyértelműen sérti az internet mint demokratikus hálózat működését.” Az Európai Parlament jogi nyelvet használva a következőképpen fogalmaz: “minden internetes forgalomnak azonos elbánás jár, diszkrimináció, korlátozás és interferencia nélkül, függetlenül a küldő, fogadó, tí­pus, tartalom, eszköz, szolgáltatás vagy alkalmazás milyenségétől”. Magyarországon (és Európában) a netsemlegesség nincs törvényileg, egységesen szabályozva, í­gy az internetszolgáltatók szabadon dönthetnek, hogy megszabják-e a felhasználóknak, hogy milyen oldalakat látogathatnak és milyen alkalmazásokat használhatnak. Itthon is gyakran sérül a netsemlegesség elve, egyes szolgáltatók szerződéseiben tiltottként jelölnek meg egyes tevékenységeket, ezen tiltás megszegését extra dí­jak behajtásával vagy szerződésbontással is büntethetik.
De nézzük meg, hogy ebben a világháborúban kik a harcoló felek. Egyik oldalon maradtak a felhasználók és az online médiavállalkozások (Google, Facebook), kiegészülve a mind népszerűbb online videokölcsönzőkkel, melyek egyre nagyobb sávszélességet igényelnek, illetve a felhasználók. A másik oldalon most az internetszolgáltatók vannak.
A háború 2014 végén kezdődött, amikor az Egyesült íllamok Hí­rközlési Hatósága (Federal Communications Commission – FCC) bejelentette, hogy újraszabályozná a hálózati semlegesség kérdését. Vagyis éppen hogy a szolgáltatók és a felhasználók közötti kapcsolatot szabályozatlanul hagyná, és szabad kezet adna a szolgáltatóknak, hogy mely tartalmakat részesí­tik előnyben. A javaslatot számos kritika fogadta, í­gy a hatóság vezetője, Tom Wheeler 2015-ben a CES-en elmondott beszédében már a teljes semlegesség törvénybe iktatása mellett tört lándzsát, és azt javasolta, az internetet is nyilvání­tsák közműnek. Visszatérve az Egyesült íllamok elnökére, Obama még a választási í­géreteiben is hangsúlyozta, hogy támogatja a netfüggetlenséget. Nehéz azonban megjósolni, hogy melyik oldalon áll az amerikai elnök valójában, ugyanis a Hí­rközlési Hatóság elnökének éppen azt a Tom Wheelert nevezte ki, aki korábban a kábelszolgáltatók lobbistája volt.

Internet mint közmű
Hogy megértsük ezen átsorolás fontosságát, először is röviden meg kell ismerkednünk a közmű fogalmával. Az általános definí­ció szerint közmű alatt a lakosság és egyéb fogyasztók folyamatosan vagy időszakonként megjelenő szükségleteit kielégí­tő létesí­tményeket értjük. Léteznek ví­z-, energia-, közlekedési, illetve távközlési közművek. Az utóbbi csoportba tartozik például a telefon. A közműveken pedig mindenki számára egyforma szolgáltatást kell biztosí­tani. Milyen furcsa lenne, ha például valakit nehezebben tudnánk elérni mobiltelefonon csak ezért, mert másik szolgáltatóhoz tartozik. Vagy a tudományos beszélgetések előnyt élveznének a csevegéssel, pletykálással szemben. Ha az internet is közmű lenne, akkor a szolgáltatónak nem lenne joga a hálózati forgalom diszkriminálására annak forrása vagy tartalma alapján. A jelenben ugyanis ez történik.
Számos olyan mobilcsomag van, mely például a Facebook használatát nem számí­tja a letöltési korlátba, vagy Deezer-, esetleg online tévé-előfizetőknek szintén nem számí­t a keretébe a zeneletöltés és a tévézés. A netsemlegesség kérdése akkor jelent meg, amikor a felhasználók mind nagyobb fájlokat kezdtek el letölteni. A YouTube HD-minőségű videóinak nézése nagy sávszélességet igényel, és nagy terjedelmű fájlok letöltését jelenti. Hasonló a torrentezés. (Most ne térjük ki arra, hogy legálisan vagy illegálisan letölthető anyagokról van szó, mert nem minden torrentfájl illegális. Az Országos Széchenyi Könyvtárhoz tartozó Magyar Elektronikus Könyvtár például legális tartalmait torrentoldalakon terjeszti.) Nem meglepő tehát, hogy a szolgáltatók azon felhasználókat szeretik, akik ugyanannyit fizetnek, mint a többiek, csak kisétkűek és keveset fogyasztanak. A nagyfogyasztók miatt ugyanis folyamatosan fejleszteni kell az informatikai infrastruktúrájukat. A legnagyobb online videokölcsönző, a Netflix sávszélességigénye gyorsan felfalta a szolgáltatók kapacitását, ezért azok titkos fegyvert vetettek be. Nem bőví­tették a hálózatot, sokkal inkább lassí­tották a szolgáltatást, és élvezhetetlenné tették a videózást. így sikerült kizsarolni, hogy amellett, hogy az előfizetők egyszer már kifizették az internetelérés dí­ját, a Netflix is fizetett a hálózat használatáért. A szolgáltatók tehát úgy gondolkoznak, hogy szükséges, hogy a legnagyobb sávszélességet igénylő online szolgáltatások működtetői átvállaljanak valamennyi hálózatfejlesztési költséget. Az Afrikában rendkí­vül erős Orange mobilszolgáltató például erről megegyezett a Google-lal, melynek keresőszolgáltatása, illetve a tulajdonában lévő YouTube videói nagyon jelentős forgalmat generálnak a hálózaton. Hosszú távon azonban ez a Google-nak is gyümölcsöző lehet. Afrikában ugyanis kimaradt a személyi számí­tógépes forradalom, helyette most sokkal erősebben jelentkezik az okostelefon-forradalom. És a telefonok többségén épp a Google operációs rendszere, az Android fut.

Aggályok
A probléma ezzel a következő. A felhasználók a tartalomért lépnek fel az internetre. A szolgáltatók csak a tartalom áthaladását biztosí­tották eddig. Senki sem fizetne ugyanis egy futárcégnek, ha az nem szállí­tana neki házhoz termékeket, és csak úgy fuvarozgatna átalánydí­jért cserébe az otthona és a raktár között. A felhasználók tehát fizetnek az internetszolgáltatónak, és fizetnek a tartalomszolgáltatónak is. A felhasználók számára a hálózat önmagában teljesen értéktelen. Azért szerepelt az ‘eddig’ pár mondattal korábban, mert most a szolgáltatók rájöttek, hogy nekik is érdemes tartalmat kí­nálniuk (ez bizonyos méretekben eddig is létezett, gondoljunk csak a Telekom és az Origo kapcsolatára), olyat, melyért fizetnének is a felhasználók. Ilyen a film vagy a zene. És akkor például ezt a tartalmat érdemes gyorsabban elérhetővé tenni, vagy éppen kiemelni a letöltési korlátból. De figyelembe kell venni, hogy a kábelszolgáltatóknak tévéadást is biztosí­taniuk kell egyazon csatornán, mí­g a mobilszolgáltatóknak hanghí­vási és SMS-küldési lehetőséget. (De miért ne tiltanák akkor a saját hangalapú szolgáltatásuknak konkurenciát jelentő VOIP-alapú telefonszolgáltatást, a Skype-ot, vagy az SMS konkurenciáját, a Facebook Messengert?)
Ha ez törvénybe foglaltan valósággá válik, gyakorlatilag rejtett módon, de biztosan vége lesz a Kánaánnak, a felhasználónak gazdasági okok miatt lesz érdemes döntenie egyes tartalmak mellett, csökken a kulturális sokszí­nűség, és csökken az internet szabadsága is. Ha jönnek majd a Skype-ot használókra szánt csomagok, melyek magasabb árért cserébe alacsonyabb késleltetést adnak, akkor komoly csatákra kell készülni, hiszen ezzel más tartalomszolgáltatók hátrányba kerülnek, és sérül a netsemlegesség elve.
Gondoljuk csak végig, a folyamat végéhez érve, hogy ha az internetszolgáltatók szabhatják meg, hogy milyen adatokat engednek fel a hálózataikra, akkor innen újra csak egy lépés a cenzúra.