Kí­sértetjárta elme

Amí­g irányí­tani próbáljuk a képzeteinket, azok halványak, áttetszők, és legszí­vesebben elillannak. Emiatt talán azt hisszük, nincs is túl nagy képzelőerőnk. Egy napon azonban a képzelet kiléphet a korlátai közül, s megmutathatja: sokkal több, mint a jól ismert mozi a fejünkben. Szürreálissá torzí­thatja a világot, benépesí­theti kí­sértetekkel, vagy akár állandó zenei aláfestést is adhat neki. Mikor úgy megerősödik, hogy versenyre kel a valósággal és fütyül az akaratunkra, a neve immár: hallucináció.

Olyan korban, amelyben nem a tudományos világmagyarázat az uralkodó, virágozhatnak a hallucinációk, és mintegy második realitással burkolhatják be az elsőt. Az emberek néha hosszas kirándulásokat tesznek a második valóságba, és úgy beszélnek egymással, mintha az kézzelfoghatóan létezne. E teremtő konszenzusból születnek az angyali seregek, démonok, szellemek, boszorkányok. Minderre aztán a művészet is ráerősí­t e képzelt lények élénk és életszerű ábrázolásával. Az emberek igen természetesen közlekednek a maguk teremtményeivel, miközben mit sem sejtenek elméjük teremtő erejéről – viszont mélyen hisznek a teremtésben.
Egyetemes őrület? Inkább normalitás. Mert teljesen normális, fajunk általános vonása, hogy az ismeretlent benépesí­ti. A végtelen eget és a föld mélyét, az éjszakát és az Északi-sarkot éppúgy, mint az Olümposzt vagy az üveghegyeken túli tájakat. De ez nem elég. A lélek, a maga rejtélyességében, szintén istenek szí­npada. Az egyéni hallucinációk feloldódnak a közös mitológiában vagy hitben. Nem őrületről tanúskodnak, hanem arról, hogy az illető isteni kinyilatkoztatást kapott, vagy éppen az ördöggel cimborált. S mindez messze nem magánügy. Akire rásütik, hogy hallucinációi démoni eredetűek, akár a máglyán is végezheti. S fordí­tva, akiről elhiszik, hogy sugallatait odafentről kapja, kivételes megbecsülésben részesül.
Felvilágosultabb időkben már nem ilyen könnyű rangot kiví­vni holmi hallucinációknak. Próféciákat, angyali üdvözleteket már csak szekták szigetein méltatnak. Azokon kí­vül marad a kreativitás. Lewis Carroll migrénes aurában tapasztalt érzékcsalódásai nélkül Alice Csodaországa sem lenne olyan elbűvölő, vagy talán nem is lenne sehol. í“piumlátomás nélkül szegényebbek lennénk a Kublaj Kánnal és számos más remekművel. Társadalmunk elismert, de sokszor fel nem ismert hallucinálói bizonyosan művészek.

Kizökkent világ

Akik nem azok, attól még lehetnek értékes önmegfigyelők. Mint a hí­res neurológus, Oliver Sacks, aki sok ezer páciens és levélí­ró esete alapján cáfolja, hogy a hallucináció egyet jelentene az elmebajjal. A legtöbb hallucináló hallgat, mert maga is azt hiszi, hogy megbolondult, noha a hallucinációnak számos egyéb oka sokkal valószí­nűbb ennél. Hogy jó példával járjon elöl, Sacks nem titkolja: bizony nála is előfordultak hallucinációk.
New York, 1965, karácsony közeledtével. Az egyetemen, anatómiai gyakorlaton Sacks a soros. Neki kell az igen vékony agymetszeteket elkészí­teni, majd azonosí­tani a különféle struktúrákat és azok elváltozásait. A máskor brillí­rozó diák most alig tud úrrá lenni remegő kezén, s alig jutnak eszébe a latin szavak. A foglalkozás után hamar a szemközti kávézóba siet. Döbbenten látja, hogy a kávé hol lila, hol zöld szí­nű. A kasszánál fizető vendégnek óriási a feje és az orra, mint egy elefántfókának. Pánikba esik, lecsapja a pénzt és kirohan.
Valahogy haza kell keverednie, át a forgalmon, buszra, majd vonatra szállva. Csoda folytán nem éri baleset, noha minden örvényleni látszik, és az épületek ide-oda ugrálnak. A buszon az emberek nyakán sima, fehér fejet lát, csupa gigantikus főtt tojást, összetett szemekkel, melyek folyamatosan ugrálnak. Ekkor jön rá, hogy hallucinál. Hogy ne kezdjen sikoltozni a rovarszerű szörnyek láttán, s veszí­tse el végleg a maga feletti irányí­tást, í­rni kezdi az élményeit a mindig nála lévő jegyzettömbbe, tárgyilagosan, klinikai részletességgel. így már nem lesz a benne lakozó téboly magatehetetlen áldozatává.
íœres lakásba ér haza, de tudja, kit hí­vjon. Carol orvos és régi barát, jól ismeri, hamar átlátja a helyzetet. – Mit szedtél be? – Semmit. – Akkor milyen szert hagytál abba?
Furcsa, de erre nem is gondolt. Hiszen már fél éve jókora adag klorálhidráttal alszik el esténként. Elkalkulálta magát, és kifogytak a készletei. Előző éjjel lidércnyomások gyötörték. A megvonás tüneteit tapasztalja. Delirium tremens. í“riási megkönnyebbülés, hiszen mégsem őrült meg, mint ahogy hitte. Másfelől tisztában van azzal, hogy állapota egyelőre életveszélyes. Bárki mást azonnal elküldene az ügyeletre. Rá azonban egy ideig felügyel Carol, í­gy marad otthon, jegyzetel még 4 napon át, miközben apró állatok milliárdjait látja. Végül mély álomba zuhan.

ítváltozások

Ha fejünkből kiszabadulnak a szellemek, és kiszámí­thatatlan az érkezésük, az gyötrő érzés. De ha saját szellemünket érezzük megszökni a fejünkből úgy, hogy bárhol lehetünk, bármivé válhatunk, az akár izgalmas és játékos tapasztalatnak is tűnhet. Még akkor is, ha e különleges állapot többnyire életveszély vagy kábí­tószerek hatására áll elő.
A pszichológia atyja, az amerikai William James A pszichológia alapelveiben igen tudományos hangot üt meg, de a 19. század végi kordivatnak megfelelően nem fukarkodik a meghökkentő mesékkel sem, szóljanak azok többszörös személyiségekről, spiritizmusról vagy hallucinációkról. James egyik barátját is idézi, aki hasisdelí­riumról számol be a következőképpen.
“Voltak látszólag világos pillanatok, ilyenkor úgy tűnt, mintha magamba látnék, figyelhetném szí­vem dobbanásait. Elmém rendkí­vül érzékeny állapotba került. Gondolhattam bármely helyre, az teljes valójában megjelent. A Staffában lévő í“riások útjára gondoltam, s rögtön ott álltam a Fingal-barlang bejáratán belül. Hatalmas bazaltoszlopok emelkedtek körös-körül, közben a hasadékon óriási hullámok haladtak át, majd elcsendesedtek a sziklás parton. Hirtelen üvöltést, dörgést hallottam, s a barlangban az Ishmaral szó visszhangzott. E meglepő szó elhangzását követően a nagy bazaltoszlopok ruhafogasokká váltak, én pedig hangosan nevettem ezen az abszurditáson.
Ezek után amilyen állatra vagy dologra csak gondoltam, az meg tudta szállni tudatomat. Gondoltam egy rókára, s rögtön ezzé az állattá alakultam át. Képes voltam kifejezetten rókának érezni magam, láttam hosszú füleimet, bozontos farkamat, s egyfajta befelé látással átéreztem, hogy egész anatómiám egy rókáé volt. Majd hirtelen megváltozott a nézőpont. A szemem a szájam hátuljába került, onnan néztem ki megnyí­lt ajkaimon át; láttam a két sor hegyes fogat, majd miután szájamat hirtelen összecsuktam, nem láttam semmit. Ezután gránáttá alakultam át, éreztem, mekkora vagyok, mennyi a súlyom, vastagságom, megtapasztaltam, milyen egy hatalmas ágyúból kilövődni; néztem magam alatt a földet, majd felrobbantam, s visszahulltam repeszzápor formájában. Számtalan egyéb tárggyá váltam még, sok közülük olyan abszurd volt, hogy el nem tudom gondolni, mi sugallhatta. Például kis porcelánbaba voltam egy olí­vaolajos palackban, a következő pillanatban pedig már egy csavart kandiscukor, majd csontváz egy megpörgetett koporsóban, és í­gy tovább a végtelenségig.”

Kí­sértő zenék

Irányí­tott hallucináció? Olyan ellentmondásnak tűnik, mint az éber álom. Kivételesen létezhetnek ugyan, de többnyire minél élénkebb az élmény, annál kevésbé követi az akaratunkat. Ez a helyzet zenei képzeteinkkel is. Legtöbbünknek állandóan játszódik valamiféle zene a fejében, de cseppet sem hangosan és tolakodóan. Belevegyül a többi gondolat és képzet közé. Akkor kezd zavaró lenni, ha egy dallam folytonosan vissza-visszatér: ezt hí­vják dallamtapadásnak. Egyszerű, fülbemászó dalok könnyebben ragadnak meg az elmében. És szinte mindig ezek közül kerülnek ki a hallucinált motí­vumok is.
A téli ünnepekhez közeledve sokan már ott is hallani vélik a karácsonyi dalokat, ahol semmiféle zene nem szól. A jelenséget el is nevezték White Christmas-hatásnak. Karácsonyi énekek gyakran szerepelnek a zenét hallucináló emberek repertoárjában is. Van azonban egy lényeges különbség. A hallucinált dalokban nem annyira a jelen tükröződik, hanem inkább a régmúlt kí­sért. A belső DJ öntörvényű: nem törődik azzal, mi menő, mi modern, sőt, ami rosszabb, az illető í­zlésével sem. Nosztalgikus és primití­v. Gyermekkori slágereket és főcí­mdalokat játszik, méghozzá végtelení­tve. Korábbi nemzedékeknél katonadalokat és hazafias indulókat.
Dwight Mamlok a náci Németországban élte gyermekéveit, mielőtt feleségével, Ursula Mamlok komponistával együtt Amerikába menekültek. Ursula, Schönberg taní­tványaként, elsősorban atonális zenék szerzője. Ebben a közegben Dwight számára is ez lett A zene. Mí­g csak el nem kezdett hallucinálni. A karácsonyi énekeknél és altatódaloknál is nagyobb szenvedést okoztak számára a 30-as évek náci indulói, főként, mert zsidó származású volt.
A zenét hallók nem őrültek, a hallucinált zene azonban kifejezetten őrjí­tő. Mintha egy rémálombeli zenegépből jönne, amelyen egyetlen gomb sem működik: nincs leállí­tás, nincs szünet, nem szabályozható a hangszí­n, a hangerő. Egyformán szól éjjel és nappal. Egyeseknél csak egyetlen dal, majd már csak néhány motí­vum. Végül esetleg nem marad több egyetlen hangnál.
Clara Schumann í­rta naplójában, hogy férje dicsőséges zenét hallott, csodálatosan hangzó hangszerekkel, amilyet még soha senki a földön. Schumannt eleinte inspirálták hallucinációi. Egy időben angyali kórusokat hallott; később ezek démonivá korcsosultak, majd egy borzasztó A hanggá, amely megállás nélkül szólt. Élete utolsó megjelent művének, a Geistervariationennek (Szellemvariációknak) fő motí­vumáról azt állí­totta, hogy Schubert vagy Mendelssohn kí­sértete sugallta neki. Schumann tüneteit többféle súlyos idegrendszeri betegsége okozhatta.
A zenei hallucinációk többségénél azonban nem mutatható ki agyi elváltozás, csupán a hallás romlása. Mint annál a brit hölgynél, aki 3 éve hall folyamatosan zenét a fejében: a brit himnusz mellett beakad neki néha a Happy Birthday és az Auld Lang Syne cí­mű dal is. Hogy mindezt elnyomja, nyugtató-lazí­tó zenéket, madárdal- és bálnafütty-CD-ket hallgat.

iPod a fejben

Sylviának, az amatőr zenész, nyugdí­jas matematikatanárnak pedig az segí­t, ha Bachot játszik. Ő ebben még valamivel szerencsésebb, mint az a Gordon nevű hivatásos zenész, aki hegedűjáték közben is kénytelen elviselni hallucinációit.
Sylvia 2011-ben, 66 éves korában keresett fel egy londoni neurológiai klinikát. Ahogy az orvosoknak mesélte: néhány évvel azelőtt zongoramuzsikára lett figyelmes a háza előtt. De hát nincs is ott zongora! A fantom hangszer azonban egyre hosszabb és hosszabb dallamokat játszott, mint Rahmanyinov második, c-moll zongoraversenyét. Mikorra Sylvia a klinikára érkezett, a zene szinte állandó társává vált.
Mindennek eredete egy 20 évvel korábbi ví­rusfertőzés, amelynek következtében Sylvia hallása megromlott. 11 éve, hirtelen hallásvesztés kapcsán súlyos fülcsengés alakult ki nála. Egy évre rá kezdett hallani két ismétlődő hangot, melyek fokozatosan frázisokká, ezután teljes melódiákká fejlődtek. Sylvia repertoárja nem tipikus: a népszerű dalok mellett előfordulnak klasszikus zenék is. Abban is különleges eset, hogy abszolút hallással rendelkezik, í­gy hallucinációit könnyedén lekottázza. Néhányat közzé is tett az interneten. Ha belehallgatva megborzongunk és sietünk kikapcsolni, jusson eszünkbe, hogy számára ez messze nem ilyen könnyű.
Hogy Bach-zenével szorí­tja vissza a belső zenét, ez adta az ötletet a kutatáshoz, amelyről 2014-ben számoltak be angliai tudósok. Sylvia agyműködését magnetoenkefalográffal (MEG) követték nyomon, miközben egy hosszú ülésen hol csendben ült, hol egy-egy Bach-részletet hallgatott, s hallucinációi, melyek ekkor Gilbert és Sullivan operájának szekvenciái voltak, hol erősödtek, hol gyengültek. Amikor a hallucinációk felhangosodtak, gyorsult a hullámtevékenység a hangok észleléséért és a dallamemlékezetért felelős agyi területeken.
A kutatást vezető Sukhbinder Kumar (Newcastle Egyetem) szerint Sylviánál valószí­nűleg e két agyterület közt alakult ki kóros kommunikáció. Akinek a hallása gyenge, sokszor bizonytalan abban, mit is hall, és a hézagokat az agya tölti ki a már ismert zenei minták alapján. Mivel kí­vülről nem érkezik elegendő jel, hogy e mintákat korrigálja, azok annyira felerősödnek, mintha csak valódi zene szólna.
Mit lehet tenni ez ellen? Annak, aki valamennyire hall, segí­thetnek a jól ismert zenék, mint Sylvia esetében Bach. Magának a hallásnak a javí­tása is enyhí­t a tüneteken, érdemes megtalálni a lehető legjobb eszközt erre.
A kutatók eközben azt keresik, hogyan lehetne leállí­tani az olyan abnormális kommunikációt az agyterületek között, amelyek hallucinációhoz vezetnek. ígéretes lehet az agy elektromos vagy mágneses ingerlése, esetleg olyan gyógyszerek, amelyek csökkentik a kérdéses agyterületek közt közvetí­tő hí­rvivők szintjét. E területek a különféle hallucinációknál mások és mások lehetnek: a látássérültek kaleidoszkópszerű látomásainál a vizuális régiók, a skizofréneknél többek közt a beszédért felelős agyrészek. De kik beszélnek a skizofrének fejében? Kí­sértetek ők is, vagy csak kihangosí­tott gondolatok? Ki szólt íbrahámhoz, ki Jeanne d’Archoz, s lehetséges-e, mint egyes tudósok állí­tják, hogy valaha mindenki hallotta az istenek hangját? A folytatásban ennek eredünk a nyomába.