A szegedi városháza

A magyar épí­tészet történetének két óriására is emlékezünk 2014-ben. Ybl Miklós kétszáz éve született, Lechner Ödön éppen száz éve halott. Ybl egy korai munkájával, az Unger-házzal foglalkozott e rovat az IPM júniusi számában, szenteljük tehát most a figyelmünket Lechner egyik első munkájának.

Elsősorban az épületre, hiszen magáról a Mesterről, a sok akkori ifjú épí­tész-titánnak követendő példát adó, s – kora, í­zlése válogatja – sok tollforgató embernek dicshimnuszokra, vagy éppen fejcsóváló kritikákra témát szolgáltató épí­tész két másik korai munkájáról már esett szó e hasábokon még 2011-ben. Az IPM akkori augusztusi számában a kecskeméti városháza volt a téma, novemberben pedig a MíV Nyugdí­jbiztosí­tó Intézet egykori bérháza az Andrássy úton. (Az utóbbi ház, melyet sokan a Balettintézet volt székhelyeként ismernek, most 2014 nyarán gazdát váltott: portugál tulajdonosai végre el-, avagy továbbadták, s most ismét reménykedhetünk abban, hogy megmenekül a teljes pusztulástól.)
És most Szegedre invitálom a Nyájas Olvasót, ahol a 19. század második felének divatja szerinti (körülbelül) olyan sugárutakból-körutakból álló városszerkezet jött létre, mint Párizsban, Bécsben és Pesten is. Ennek oka, előzménye van.

A nagy árví­z után

A Tisza 1879. március 12-én – Petőfi több mint öven évvel korábban megfogalmazott szavai szerint – “Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!” Szegedet szinte el is nyelte. Ma védett kuriózum az a néhány túlélő, a “nagy ví­z” előtti időkből még ma is álló lakóház. A katasztrófa után öt nappal maga a császár is megtekintette a város maradványait. Nem túlzás semmilyen kifejezés a pusztulást érzékeltetni: 5723 házból csak 265 maradt megtartható állapotban. Mikszáth Kálmán szavait szokás idézni, miszerint Ferenc József ezen a királyi viziten azt mondta, í­gérte a főispánnak: “Biztosí­tom, hogy Szeged lesz, mégpedig szebb lesz, mint volt!”