Milyen lesz a jövő tévéje?

A tévéipar bajban van. A HD-forradalmat csodálatosan sikerült megetetniük a világgal, mindenki rohant lecserélni a régi tévéjét, miután látta, hogy néz ki a focivébé, az olimpia meg a természetfilmek HD felbontásban – és most tartunk ott, hogy ennek vége, a nép örül a nagyképernyős HD tévéjének, és esze ágában sincs lecserélni egy még újabbra. Hacsak az nem mutat legalább olyan látványos fejlődést a mostani tévékhez képest, mint a HD felbontás mutatott az analóg tévék után. Vagy azelőtt a szí­nes tévé a fekete-fehérhez képest.

A tévéipar azért van bajban, mert sehogy sem sikerül olyan technikai újí­tást kitalálniuk, ami olyan vonzó lenne, mint a HD felbontás. A legutóbbi, csúfosan elbukott ötlet a 3D volt. Cikkünkben bemutatjuk, mi lesz a következő, az az utáni és az az utáni.

A tévéipari válság

A statisztikák szerint harmadik éve csökken a világszerte eladott tévékészülékek száma, azzal együtt, hogy a kí­nai tömegpiacra mostanában ért el a HD-forradalom. Még ez a brutálisan növekvő kereslet sem tudja ellensúlyozni a nyugati piacok apátiáját. A felmérések szerint egy átlagos amerikai vagy nyugat-európai 7-10 évente cseréli le a tévéjét, és most éppen abban a fázisban van, amikor köszöni szépen, örül neki, hogy végre van a HD tévéjére elég tartalom, nem akarja lecserélni. Már abban sem nagyon bí­zhatnak a gyártók, hogy az emberek nem elégszenek meg egy készülékkel. Ezen ugyanis a fejlett piacok már rég túl vannak: egy friss felmérés szerint már a magyar otthonok 36%-ában is több mint egy tévé van, a családok közel 20%-ánál legalább három készülék. Amerikában háztartásonként három tévé az átlag. Egy negyedik már ugyan hová kellene? Főleg hogy valójában már megvan a negyedik meg az ötödik is: az okostelefon meg a tablet, amin szintén lehet tévét nézni.
A nagy tévégyártók ennek megfelelően szenvednek. A japánok (Sharp, Panasonic, Sony) milliárdos veszteségeket könyvelnek el, aki csak tud, igyekszik más üzletágakba menekülni: például a Sony a filmes bizniszbe, a zenekiadásba, a játékkonzolokba. A dél-koreaiak (Samsung, LG) hagyományosan több lábon állnak, és a tévés veszteségeket innen, például a virágzó okostelefonos és tabletes piacról kompenzálják. Végül ott vannak a feltörekvő kí­nai gyártók, nálunk jószerivel teljesen ismeretlen nevekkel: Changhong, Haier, HiSense, Konka, Skyworth, TCL, és a többiek. A közös jellemzőjük, hogy nagyon olcsók, a kí­nai piacra nemigen engedik be a külföldieket, és nyugaton is egyre nagyobb sikereket érnek el. Technikailag persze csak másolják a hagyományos nagy márkákat, de elég ügyesen: annyival nem gyengébb a minőségük, mint amennyivel olcsóbbak.
A több irányból is szorongatott nagy tévégyártók tehát a Sonytól az LG-ig, a Samsungtól a Panasonicig minden bizalmukat (és pénzüket!) a kutatás-fejlesztésbe vetik, hogy a mérnökök előálljanak valami olyasmivel, ami meggyőzi a vásárlókat, hogy márpedig nekik ilyen kell, és a kí­naiak lehetőség szerint csak aránylag lassan tudják lemásolni. A mérnökök pedig elő is álltak vagy féltucatnyi trükkel.