A zene csodás hatalma

Egy orvos számára, aki régóta keresi az okát annak, hogy a magyarok miért élnek 7 évvel rövidebb ideig, mint a szomszédos osztrákok és miért mi vagyunk az Európa Unió beteg nemzete, a zeneszerzők hosszabb élettartamának értelmezése jelenti az igazi kihí­vást. A kortárs férfinépesség átlagos élettartama maximum 58 évre becsülhető és ezt 20 évvel haladták meg. Érdemes ezért kicsit jobban elmerülnünk az ének és a zene értelmezésében.

Genetikai szempontból fontos kérdés az éneklés és zene eredete, mivel létrejöttében a veleszületett adottságok szerepe, különösen a botfülűek és a kivételes talentumok esetében, kétségtelen.

Az állatok nem tudnak beszélni, de hangokat képesek kiadni magukból. A madarak dalolnak, a kutyák vonyí­tanak, a szarvasmarhák bőgnek, a többi állat hangadására ki nem térve. Mindezekkel az éneklésnek megfelelő hangadásokkal érzelmeiket (gondolok elsősorban a madarak párzására), fájdalmaikat vagy örömeiket (pl. a kutyák) vagy egyszerűn csak a csorda összetartozását (a szarvasmarhák bőgésének ez az egyik funkciója) fejezik ki.
Jelenlegi tudásunk szerint az előember is képes volt az énekhez hasonló hangot adni és ritmikusan mozogni, ami a közösségteremtésnek fontos feltétele lehetett. Beszélni azonban csak fajunk, a Homo sapiens tanult meg. Mí­g tehát a beszéd már az emberré válás terméke és 150-200 ezer évvel ezelőtt alakult ki, addig az ének és ritmikus mozgás sokmilliós múltra tekinthet vissza. Az ének és ritmus tehát “ősi” jelleg, mí­g a beszéd viszonylag új keletű “emberi” jelleg. Mindez meghatározhatja örökletességüket is, megmagyarázva a kivételes zenei adottságok nagyon korai megnyilvánulását és a kivételes zenei talentumok igazolható családi halmozódását.
Nagyon érdekes az éneklés és zeneszerzői képesség nemek szerinti megnyilvánulása, mivel ezt is befolyásolhatják a genetikai adottságok.