Semmi sem állandó, csak a változás ‒ Bob Dylan

„Nagyon kevés közös van bennem azzal a generációval, amelynek állítólag a hangja vagyok, és még kevesebbet tudok róla" ‒ írja önéletrajzi könyvében. Ügyesen csinálja, mert ez a generáció és a későbbiek is teljesen másként gondolják.


Némi hezitálás után csak átvette a Nobel-díjat. Az irodalmi élet nagy része eléggé ki volt akadva. Miért pont Bob Dylan? Egy zenész? Dalszövegek legfeljebb, ez nem is irodalom! Maga is meglepődött, ezért tétovázott jó néhány hónapot. Végül üzenetét a stockholmi amerikai nagykövet olvasta fel, és az 1975-ben megjelent Horses (Lovak) című albumával világhírűvé vált Patti Smith tartott meglehetősen elfogódottan egy rövid koncertet a nevében. Ő se nagyon szokott díszruhába öltözött királyi családok és akadémikusok előtt zenélni. Bob Dylan Shakespeare-re hivatkozott. Vajon amikor a Hamletet írta, gondolkodott azon, hogy ez irodalom? Nem valószínű. Inkább azon törte a fejét, hogy ki lenne a legjobb a szerepekre. Hogy kellene berendezni a színpadot. Vajon jó döntés, hogy a cselekmény Dániában játszódik? Tetszeni fog a közönségnek? Bob Dylan ‒ és egyébként bármelyik magára valamit is adó művész ‒ hasonlóképpen: kik lennének a legjobb zenészek a stúdióban? Egyáltalán: jó lesz ez a stúdió erre? Érti a hangmérnök a zenei elképzeléseimet? Jó hangnemben van a dal? A svéd akadémikusok valami miatt mégis úgy döntöttek, hogy Bob Dylan szövegei irodalmi alkotások, mégpedig a legnemesebb fajtából.  

Axl Rose és a keserű igazság
Dylan egyik leghíresebb száma a Knocking on Heaven's Door, amely a Pat Garrett and Billy the Kid című film zenéje. Népszerűségét annak is köszönheti, hogy feldolgozta a Guns and Roses. Axl Rose egy koncerten mesélte el, hogy amikor találkozott vele, Dylan megkérdezte tőle: „Mikor veszitek fel stúdióban a Heaven's Doort?" ‒ „Nem tudom még ‒ válaszolta Axl ‒, de nagyon bírjuk, mindenképpen feldolgozzuk majd." ‒ „Rohadtul nem ez érdekel, csak a pénzemet akarom" ‒ közölte rezignáltan Dylan.


DALLAM TÁRSUL HOZZÁ
De vajon miért gondolta a Nobel-díj-bizottság, hogy Bob Dylan méltó a díjra? Indoklásuk szerint az irodalom nagy fordulatai esetében gyakran előfordul, hogy egy egyszerű, a magaskultúra által figyelmen kívül hagyott műfajt valaki a maga képére formál, átalakít. A regény például így keletkezett a levelekből és az anekdotákból. A színpadi dráma így jött létre a szerepjátékból. A régi korokban a költészet egyet jelentett az énekléssel. A szöveget a dal tette emlékezetessé. Prózaibban fogalmazva: könnyebb volt megjegyezni a szöveget, ha dallam társult hozzá. Bob Dylan a popzenével hozta vissza ezt a hagyományt ‒ a romantika óta hiányzott ez a nyugati kultúrából. Hogy valóban ilyen korszakalkotó tettet hajtott-e végre Dylan, azt mindenki döntse el maga, ám ez nem változtat a tényen, hogy a Nobel-bizottság így döntött.
Bob Dylannek mindenesetre jó előképei voltak ebben: a folk- és blueszenészek, akiket gyerekkorában hallgatott. A népdalokban ‒ mint például a bluesban ‒ még természetes egységben van a zene és a szöveg. Dylan Robert Allen Zimmerman néven született 1941 májusában az Egyesült Államok északi részén, a kanadai határ közelében. Kőkemény hideg telek és forró nyarak vidéke ez. Egy Duluth nevű bányászvároskában nőtt fel, Minnesota állam északi részén. Európai bevándorlók laktak itt, a kisváros a vasércbányászatból élt. Nagyszülei Kelet-Európából, a fekete-tengeri Odesszából vándoroltak ki Amerikába. II. Miklós orosz cár hatalma ingadozott, és ahogy ez már a történelemben annyiszor előfordult, ő is a zsidókat vádolta a rossz állapotok miatt. Az antiszemita hisztéria 1905-ben tetőzött Odesszában. Több ezer zsidót lincseltek meg a felheccelt tömegek. Zigman Zimmerman ekkor határozott úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. Duluthban telepedett le. Lengyel, zsidó ‒ és lengyel zsidó ‒, valamint skandináv bevándorlók éltek itt többségben akkoriban. Favágók és bányászok építették a várost, amely sokkal inkább volt európai, mint amerikai. A kis Bob ugyan nem ortodox családban nőtt fel, gyerekkorában sokat forgatta a Bibliát. Ez nagy szerepet játszott később, az 1970-es években abban, hogy a keresztény vallás felé fordult.  

JÓ REGGELT ROCK AND ROLL
A békés gyermekéveknek ‒ ahogy generációja annyi más tagjánál ‒ az 50-es évek, a hidegháború és a rock and roll vetett véget. Addig a rádióból Glenn Miller polírozott szvingzenéje szólt. „A rock and roll veszélyes fegyver. A fény sebességével terjedt. Tökéletesen tükrözte az adott időszakot, az atomkort, főleg az atombombát, amely alig pár évvel előzte meg. Korábban az emberek az idők végezetétől féltek. Most azonban ez realitássá vált: a kommunizmus és a kapitalizmus nagy atomleszámolásáról szólt ez a kor. Felhő alatt éltünk és féltünk, hogy ez radioaktív felhővé változik. Nem volt holnap, minden nap lehetett volna az utolsó" ‒ nyilatkozta erről az időszakról.
A rádióban ekkor már elkezdték a fekete blueselőadók számait játszani. Muddy Waters, John Lee Hooker, Jimmy Reed, és Howlin' Wolf dalait hallgatta éjszakánként. Akkori sztárja azonban Hank Williams volt. A mély délről, Alabamából jövő alkoholista és sokat betegeskedő bluesénekes nagyon távol állt az északi fehér világképtől. Dalai a hűtlen asszonyokról, a fájdalomról, a kilátástalanságról szóltak. Bob ‒ akkor még Zimmerman ‒ ezeket a dalokat próbálta meg leszedegetni. Első felvételei is rock and roll dalok voltak, 1956-ban egy áruházi nyilvános „stúdióban" Carl Perkins- és Little Richard-számokat vettek fel.
Pár évvel később Minneapolisba költözött, és beiratkozott az ottani egyetemre. Ekkor fordult a folkzene felé. 1961-ben New Yorkba utazott, hogy meglátogassa az amerikai folk nagy öregjét, Woody Guthrie-t, aki kórházban feküdt. New Yorkban maradt, és kis klubokban kezdett el fellépni. Ekkor változtatta meg nevét hivatalosan is: Robert Dylanre. 1963-ban jelent meg „hivatalos" első lemeze, The Freewheelin' Bob Dylan (nagyjából: Szabadonfutó Bob Dylan) címmel. Első átütő dala ebből az időszakból a Blowin' in the Wind. Ennek dallama egy régi rabszolgadalból ered (No More Auction Block).

Nem könnyű a Led Zeppelinnel
A Zeppelin menedzsere, Peter Grant igen nehéz eset volt. De a zenekar sem volt sima ügy: botrányok futószalagon, hisztik, törés-zúzás, drog, csajok, s a többi. Dylan egyszer találkozott Peter Granttel, aki bemutatkozott neki: „Hello Bob. Peter Grant vagyok, a Led Zeppelin menedzsere." Kis szünet után Dylan: „nézd, én sem hozom fel neked a problémáimat".


PLÁGIUM?
Itt ki kell térnünk egy Bob Dylannel kapcsolatos nagyon fontos dologra. Pályafutása során gyakran vádolták meg azzal, hogy plagizál. Például a Blowin' in the Wind esetében is, amelynek a szövegét azért ő írta. Az a közeg, ahonnan ő jött, nem ismeri a plágium kifejezést. A folkdalok többnyire tradicionális népdalok voltak. Szabadon lehet meríteni belőlük. De az is teljesen bevett gyakorlat volt, hogy az előadók egymás számait játszották, csak új szöveget írtak hozzá, vagy átírták a régit. A zene valóban mindenkié volt - ahogy ezt Kodály Zoltán olyan szépen megfogalmazta.
Valami pihent agyú irodalmár kibogarászta, hogy Chronicles, Volume One (Krónikák) című önéletrajzi könyvében vagy ezer olyan passzus van, amelyet mástól vett át. Javasoljuk az illetőnek Esterházy Péter és a dekonstruktivista művészetelméletek beható tanulmányozását. Meg hát amúgy is vicces, amikor a popzenészek egymást perlik be, hogy ki kitől lopott. Bach, Mozart és Beethoven ilyen alapon hülyére kereshetné ma magát, mert mindenki más meg tőlük lopott. Meg loptak persze ők is, témákat, dallamokat, hangszerelési megoldásokat. Csak ezt akkor még nem lopásnak hívták, hisz természetes volt, ráadásul értelmesen csinálták, és beépítették a saját zenéjükbe, a maguk képére formálták a kölcsönzött zenei anyagot. Bach például a Lipcse külső részén lévő kocsmákba járt a parasztok dalait hallgatni. Bartók és Kodály népzenéket gyűjtött és dolgozott fel. Lopás lenne ez? Aligha. Ezt a mintát követi Bob Dylan is ‒ merít a hagyományból. Nagy szintetizáló. „A tehetségek másolnak, a zsenik lopnak" ‒ írta Oscar Wilde.  

A FOLK-ROCK-ÁTTÖRÉS
Sokan őt tartják a II. világháború utáni popkultúra legfontosabb alakjának. (Persze ugyanennyi erővel Elvis, a Beatles vagy Mick Jagger mellett is lehetne érvelni.) Hatása, befolyása érzékeltetésére azért álljon itt néhány tény. Megírta a Blowin' in the Windet, amely generációk életérzésére hatott. A 60-as évek fiatalságát újra a költészet felé fordította ‒ megmutatta az utat Rimbaud, Verlaine és Baudelaire felé. Ezzel hozzájárult az amerikai beatköltészet fejlődéséhez ‒ Ginsberg, Corso és Ferlinghetti nem lett volna az, ami, Bob Dylan nélkül. Amikor Martin Luther King elmondta legendás beszédét (Van egy álmom ‒ I have a dream) néhány lépésre állt a tiszteletestől a színpadon. Nem sokkal a beszéd előtt játszotta el néhány dalát. Ő találta ki a folk-rockot. 1965-ben a newporti folkfesztiválon elektromos hangszerekkel kísérve adta elő a számait. Az ortodox folkhívők teljesen kiakadtak. Szentségtörést, árulást kiáltottak. Dylan azonban pontosan tudta, hogy ha nagyobb közönséghez szeretne eljutni, akkor szakítania kell a dogmával, hogy folkdalokat kizárólag akusztikus zenei kísérettel lehet énekelni. Ezzel egyébként kiemelte az amerikai folkzenét a kötött pulcsis, szakállas szűk baloldali elitből. Demokratizálta azt, kinyitotta más rétegek felé is. A folk akkoriban az 50-es évek lecsúszófélben lévő középosztálybeli fiataljainak volt egyfajta menekülési útvonala. Valami „autentikusat" kerestek. A Dylanban mindig is meglévő cinizmus, humor és kívülállás a jelenséget egy idő után nehezen viselte. Ezt egyébként jól szemlélteti, hogy Dylan írta a poptörténelem első anti-szerelmesdalát. Az It Ain't Me, Babe szövegét ma is bármelyik punkzenekar felvállalhatná.  

Nyolc év és tíz perc
Dylan találkozott egyszer Leonard Cohennel. Elmondta neki, hogy mennyire tiszteli a munkáját, és különösen dicsérte a Hallelujah című számot. Cohen köszönetet mondott, és közölte, hogy a dalon nyolc évig dolgozott. Aztán a kölcsönös udvariasság jegyében Cohen fejezte ki tiszteletét Dylan munkássága előtt, kiemelve a korai folkdalokat. „Azokat úgy nagyjából tíz perc alatt írtam" ‒ válaszolt lakonikusan Dylan.


EGÓFÉNYEZÉS HELYETT
Egy másik példa a kívülállásra. Bob Geldof brit rockzenész kezdeményezésére 1985-ben koncertet szerveztek az afrikai éhezők megsegítésére Live Aid címmel. Dylan rámutatott, hogy ez az egész csak a kikopóban lévő rocksztárok egófényezéséről szól. Ha már segélykoncert, akkor sokkal hasznosabb lenne például egy olyat szervezni, amely a jelzáloghiteleik fizetésével kínlódó amerikai farmereket segíti meg. Tető alá is hozták az erről szóló Farm Aidet. Vagy egy további példa. A híres zenészek általában degeszre keresik magukat a karácsonyi lemezekkel. Dylan azonban a Christmas in the Heart című albumának összes jogdíját jótékonysági célra adományozta. Nem csak egyszer, hanem folyamatosan áramlik így a bevétel belőle a rászorulóknak.
Jelentéktelennek tűnő, ám annál nagyobb hatású volt egy másik áttörése is. Elkezdett hosszú számokat lemezre rögzíteni. A „Like a Rolling Stone" című dal több mint 6 perc hosszan jelent meg kislemezen. Korábban a zenészek 3 percnél hosszabb számokat nem vettek fel ‒ így akarták maximalizálni a zenegépek bevételeit. Ez megnyitotta az utat egyrészt a nagylemezek felé, másrészt a hosszabb, akár egy egész lemezoldalt betöltő időtartamú rockkompozíciók felé. Egy másik, talán kevésbé fontos újítása is volt. Ő kezdte el elsőként a mai videoklipekben tömegével látott képsort: a Subterranean Homesick Blues című videóban egy szálloda előtt állva dobálja a dal szövegét tartalmazó papírlapokat.

A Beatles és a fű
A legenda szerint Bob Dylan mutatta meg a Beatles tagjainak először a marihuánát 1964-ben az Egyesült Államokban. Mielőtt mindannyian betéptek volna, Brian Epstein, a britek menedzsere figyelmeztette Dylant, hogy a srácok még semmilyen kábítószert nem próbáltak ki. Dylan teljesen meglepődött. Azt hitte, hogy az I Wanna Hold Your Hand című Beatles-dal „I can't hide" (nem tudom elrejteni) sora helyett azt éneklik, hogy „I get high" (betéptem).



Hozzászólások