Népirtás Német-Délnyugat-Afrikában

A gyarmatosí­tó hatalmak kegyetlensége a bennszülöttekkel szemben ismert tény, a Német Császárság által a hererók ellen elkövetett mészárlás azonban véresebb volt a korábbiaknál.

Németországnak semmi esélye sem volt, hogy európai riválisaihoz, Nagy-Britanniához és Franciaországhoz hasonlóan nagy gyarmatbirodalmat épí­tsen ki. Ezt Otto von Bismarck (1815-1898) jól tudta. Amikor 1871. január 18-án, a francia-porosz háborúban aratott nagy győzelem megkoronázásaként a versailles-i palota tükörtermében saját kezűleg koronázta császárrá I. Vilmost, vetélytársai már megelőzték. A vaskancellár irányí­tása alatt sikerült létrehozni az egységes Német Császárságot, viharos ütemben fejlődött a gazdaság. Bismarck tudta, hogy történelmileg belátható időn belül sem lesz képes Nagy-Britanniáéhoz vagy Franciaországéhoz hasonló hadiflottát épí­ttetni. Bismarck, mint saját szavaival a “legfiatalabb nagyhatalom” tényleges vezetője, elsősorban a belső német egység megerősí­tésén munkálkodott. Azzal tisztában volt, ellentétben utódai jó részével, hogy a Német Császárság ízsiában vagy Afrikában csak nagyon szerény méretekben terjeszkedhet. 1883-ban négy afrikai gyarmat volt csak: Togo, Tanzánia (Német Délkelet-Afrika), Kamerun és Namí­bia (Német Délnyugat-Afrika). Bismarck szervezte meg a berlini Afrika-konferenciát (1884. november 15. – 1885. február 26.), amelynek fő nyertese Belgium, pontosabban II. Lipót belga király volt, aki megkapta az ásványkincsekben, nyersanyagokban rendkí­vül gazdag Kongót, melyet azután könyörtelenül kizsákmányolt, száz- és százezrek lemészárlásától sem visszariadva.

A szövetség
Német Délnyugat-Afrikában 1902-ben mintegy 60-80 000 herero, kb. 60 000 ovambo, 20 000 nama, 2595 német, 1354 afrikáner (holland-búr leszármazott) és 452 brit élt. A terület hivatalosan 1884-től 1920-ig volt német gyarmat. Eleinte itt is, mint más német gyarmatokon, Bismarck a magántőkére bí­zta a terület kiaknázását, és igyekezett az állami támogatást (hivatalnokok, katonák küldése, a helyi infrastruktúra fejlesztése) a minimális mértékre szorí­tani. A koncessziókat (elsősorban a réz- és a gyémántbányászat bizonyult igen jövedelmezőnek) a Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért kezdte elosztani. A közigazgatást Heinrich Ernst Göring szervezte meg. Ő volt a terület első kormányzója (1884-1890), és előjogokat biztosí­tott a német telepeseknek, adminisztratí­v eszközökkel is háttérbe szorí­totta a bennszülötteket. Fia, Hermann Göring, Hitler Nagynémet Birodalma kiépí­tésében talán tudta hasznosí­tani mindazt, amit édesapjától tanult. A gyémánt és a szabad vagy olcsón megszerezhető föld fokozatosan egyre több német telepest vonzott az országba. A sok, viszonylag kis területű földbirtokon gazdálkodó telepes és a félnomád, legeltető, állattenyésztő életmódot folytató bennszülöttek között egyre szaporodtak az összetűzések. Az egymással is viszálykodó, háborúskodó herero törzsek gyakran konfliktusba kerültek a namákkal is. 1885-ben a herero pásztortörzsek azért í­rtak alá együttműködési szerződéseket a németekkel, mert úgy vélték, hogy új uraik meg tudják majd védeni őket a búrok és angolok elől menekülő, bevándorló namáktól. A herero törzsfőnökök közül ekkoriban emelkedett ki Samuel Maharero (1854-1923), aki Németország szövetségeseként igyekezett egyesí­teni a törzseit, persze saját vezetése alatt.
Berlinből Theodor Leutwein (1849-1921) ezredest – aki komoly afrikai harci tapasztalatokkal rendelkezett – nevezték ki 1894-ben kormányzónak. Ő a jól bevált “oszd meg és uralkodj”-elv alapján igyekezett a helyi törzsfőket megnyerni. Önállóságot, hatalmat adott nekik, cserébe azt kérte (parancsolta), hogy területükön tartsanak rendet, biztosí­tsák a nyugalmat. Az ország egész területén szétszórt német telepek biztonságát az alig néhány száz fős véderő természetesen annak ellenére sem tudta biztosí­tani, hogy jelentős tűzerővel, pl. Maxim-géppuskákkal is rendelkezett.

A felkelés és a véres bosszú
Az 1904-es herero és nama felkelés nem előzmények nélkül és súlyos okok miatt tört ki. Egy 1897-es szerződésben a namáknak 120 000 hektárt adtak. Aszályos időszakokban a hererók volt, hogy elűzték földjeikről a namákat, a két törzs között állandósultak a viszályok, összetűzések. A komoly búr fegyveres csapatok a namákat támogatták. Samuel Maharero és Leutwein kormányzó barátsága kezdetben az “ellenségem ellensége a barátom”-elven alapult. Az 1897-es év különösen katasztrofális volt a hererók számra: egyszerre pusztí­tott a marhapestis és a sáskajárás. A marhavész drágává tette a húst, egyre több német telepes kezdett állattenyésztéssel foglalkozni, és az elszegényedett hereróktól újabb és újabb földterületeket vásároltak meg. A még mindig állattenyésztéssel foglalkozó hereróknak í­gy egyre kevesebb terület és ví­z állt rendelkezésükre. Megpróbálkoztak azzal, hogy régi területeiken illegálisan tovább legeltették állataikat, vagy kénytelenek voltak elszegődni a németekhez nyomorúságos bérért.
A hererókat különösen felháborí­totta, hogy a helyi német igazságszolgáltatás kirí­vóan enyhe büntetéseket szabott ki még azokra a német telepesekre is, akik megöltek vagy súlyosan, akár életveszélyesen megsebesí­tettek egy vagy akár több bennszülöttet. Végül 1904. január 20-án Samuel Maharero kiadta a felkelésre szóló felhí­vását. Megtiltotta az angolok, a namák és a búrok elleni támadást, a német férfiak legyilkolására adott parancsot. íllí­tólag azt is megtiltotta, hogy a német nőket és gyerekeket bántalmazzák, ezt néhány kivétellel a lázadók tiszteletben is tartották. A hererók mintegy 7000 fegyveres harcost tudtak csak kiállí­tani, de lázadásuk gyors leverésére a kis helyőrségekben szétszórt 769 német és 132 bennszülött katonának az ország hatalmas, több mint 800 000 négyzetkilométernyi területén (melynek nem jelentéktelen része sivatag) nem volt esélye. A nemzeti büszkeségében megsebzett Német Császárságból csak lassan érkeztek a kiképzetlen, a helyi klimatikus és egészségügyi viszonyokra felkészületlen katonai egységek. Élükre Adrian Dietrich Lothar vont Trotha (1848-1920) vezérezredest állí­tották, akinek II. Vilmos császár azt adta parancsba, hogy minden eszközzel verje le a felkelést. Von Trotha már 1896-ban kétes hí­rnévre tett szert Német Délkelet-Afrikában a wahehe lázadás könyörtelen leverésével. Bizonyosnak tűnik, hogy Trotha már jóval azelőtt eldöntötte, hogy vérfürdőt rendez, mielőtt a harcmezőre megérkezett volna. Vérszomját növelte a telepesek dühe és elkeseredettsége (a hererók 158 társukat, zömmel fehér férfiakat, köztük három nőt öltek meg). Amikor azonban a telepesek látták, hogy Trotha valamennyi herero lemészárlására törekszik, már késő volt: hiába kérték, hogy legalább az értékes bennszülött munkaerőt kí­mélje meg. Trotha hatalmas túlerővel, mintegy 14 000 katonával érkezett, és a 20. században az első világháború előtti legnagyobb német hadműveletet irányí­totta. Közel 1500 embere halt meg, mintegy 50 százalékuk betegségek következtében.
Trotha egyszerűen nem értette meg, hogy nem tudja egyetlen nagy, döntő csatára kényszerí­teni és tönkreverni, feltétel nélküli megadásra kényszerí­teni a lázadókat. Waterberg mellett 1904. augusztus 11-12-én megpróbálta bekerí­teni és megsemmisí­teni a hererókat, de Maharero vezetésével többségüknek sikerült kelet felé, a sivatagba menekülni. Később voltak, akik azzal vádolták Trothát, hogy szándékosan a szomjhalálba hajszolta a hererókat, de ennek ellentmond, hogy közvetlenül a csata előtt azt jelentette Berlinbe, hogy valamennyi egységével egyszerre fogja az ellenséget megtámadni és megsemmisí­teni. Ráadásul 8000 főre tervezett hadifogolytábort létesí­tett, tehát arra számí­tott, hogy valamennyi herero fegyverest sikerül majd fogságba ejtenie. Trotha győzött, Maharero és más törzsfőnökök is megpróbáltak békét kötni. De a korabeli szélsőséges német katonai előí­rások és elvárások szerint győzelme akkor lett volna igazán diadalmas, ha szétveri, nem menekülésre készteti az ellenséges erőket, és sikerül fogságba ejteni a lázadás vezetőit. Mivel ez nem sikerült, a hadjáratot büntető expedí­cióvá alakí­totta.

Megsemmisí­tés
Trotha 1904. október 2-án adta ki hí­rhedt megsemmisí­tési proklamációját: “A herero népnek el kell hagynia ezt az országot. Ha ezt nem teszi, akkor nagy ágyúval kényszerí­tem erre. A német határokon belül minden fegyveres vagy fegyvertelen férfi hereróra, akár állattal vagy anélkül, agyonlövetés vár. Nőket és gyermeket sem fogadok többé vissza, hanem visszaűzöm őket népükhöz vagy agyonlövetem. Ezek a szavaim a herero néphez.” Katonái számára külön magyarázatként hozzáfűzte, hogy elvárja, ettől kezdve ne ejtsenek férfi foglyokat, de ez nem fajulhat a nők és gyermekek elleni atrocitásokig. Szükség is volt a vérszagtól megvadult katonái figyelmeztetésére. A gerilla-hadviselésre felkészületlen katonáit halálosan feldühí­tette, hogy a hererók nem viselkednek szabályos, európai katonához méltó módon. Nem adják meg magukat, ha bekerí­tik őket, sokszor végtelenül primití­v, kézzel gyártott fegyverekkel harcolnak, megölik és rituálisan megcsonkí­tják a kezükre került német katonákat. Bosszúból gyakran a német katonák is megölték a kezükre került herero harcosokat, sőt gyakran előfordult, hogy lemészárolták a nőket és a kisgyerekeket is.
A sivatagba menekülteket Trotha nem engedte visszatérni. Katonái szigorúan őrizték a kutakat, minden ví­zforrást, és egyre beljebb űzték a sivatagba a szomjhaláltól fenyegetett szerencsétleneket. Becslések szerint alig 2000-en élték túl a megpróbáltatásokat és jutottak el a szomszédos Botswanába. Trotha mindent elkövetett, hogy katonai erővel diadalmaskodjon, mielőtt még Berlin megelégeli a vérontást. Októberi népirtó proklamációjáról nem táviratban, hanem a lehető leglassúbb úton adott csak jelentést, és azt nem Bernhard von Bülow kancellárnak (1900-1909), hanem a vezérkari főnöknek küldte el. Csalódnia kellett, mind Bülow, mint Alfred von Schlieffen vezérkari főnök bí­rálta tevékenységét. Bülow humanitárius, gazdasági, politikai és diplomáciai érveket sorakoztatott fel, Schlieffen a megsemmisí­tési politikát pusztán megvalósí­thatatlannak í­télte.

Koncentrációs táborok
Schlieffen és Bülow meggyőzte a császárt, hogy érvénytelení­tse Trotha politikáját, ajánljon a megadásra kész, fegyvertelen és ártatlan herero civileknek amnesztiát. Eközben a namák is fellázadtak, és végül mind a két törzs fegyvereseit és egyszerű tagjait internáló táborokba zárták. Ezeket a táborokat, amikor elsősorban civilek számára szervezték meg, akkoriban “koncentrációs táboroknak” nevezték. Mind Kubában, mind a brit gyarmatokon a spanyolok, illetve az angol katonák, akiket frusztrált, hogy nem tudtak rövid idő alatt, viszonylag csekély veszteségek árán leszámolni a lázadókkal, tömegével zárták ilyen koncentrációs táborokba a polgári lakosságot. A halálozási arány ezekben a táborokban igen magas volt, főleg azért, mert a táborokat megszervező katonák nem értettek ahhoz, és igazán nem is érdekelte őket, hogyan lehet megfelelően ellátni, élelmezni, gyógykezelni nagy tömegű, viszonylag szűk helyre bezárt embert. A német katonai kultúrában a civilek sokkal kevesebbet számí­tottak, mint például az angolban. A hivatásos katonák rasszizmussal és rosszindulatú bosszúvággyal keveredett közönye, intézményesí­tett hozzá nem értése a herero és nama foglyok esetében katasztrofális következményekkel járt. A foglyok őrzésével megbí­zottak meg voltak győződve arról, hogy a bennszülöttek sokkal kevesebb élelmiszerrel is beérik, mint a fehérek, és bármit megesznek, amit eléjük löknek. A táborokban éhí­nség és skorbut pusztí­tott, az egymást sűrűn váltó és tapasztalataikat utódaikkal ritkán megosztó katonák még tejet sem adtak a hereróknak, pedig tudhatták volna, hogy az az egyik fő ételük. Trotha bosszúvágyból szándékosan rendkí­vül alacsonyan szabta meg a foglyok étkezési adagját. Egyötödét kapták annak, amit a búr háború idején a britek a legszigorúbb táboraikban a foglyoknak biztosí­tottak. Még annak a nyomorúságos fejadagnak is csak egyhatodát kapták, amit a német katonáknak biztosí­tottak.
A herero és nama lázadás leverése valóságos népirtás, mészárlás volt. A hererók a lázadás előtti népességük (kb. 60-80 000 fő) mintegy háromnegyedét veszí­tették el, és a 20 000 fős nama törzsek nagyjából fele maradt életben. Hivatalos német katonai források szerint a herero és nama foglyok 45%-a német koncentrációs táborokban halt meg. Mindaz, ami Német Délnyugat-Afrikában történt, nem kivétel, hanem egy általános politika része volt. Nagyon hasonlóan zajlottak az események Német Kelet-Afrikában 1905-1907-ben, amikor a “mindent elpusztí­tani és felégetni”-taktika a maji-maji lázadás idején kb. 200-300 000 halottat eredményezett, egész hatalmas területeket néptelení­tve el.
A németországi bí­rálókat könnyű volt elhallgattatni. A nagy francia forradalmárnak, Mirabeau-nak igaza volt: Poroszország nem hadsereggel rendelkező állam, hanem állammal rendelkező hadsereg volt. A hadsereg Németországban mint a nemzeti egység kiví­vója és legfőbb őre szinte korlátlan tekintélynek örvendett. A szociáldemokratákat internacionalista árulóknak tekintették, a hadsereget vagy a gyarmati politikát bí­ráló interpellációikra oda sem figyeltek. Nagy-Britanniában a legélesebben bí­ráló ellenzékieket sem jutott volna soha senkinek eszébe hazaárulónak, a nemzet ellenségének bélyegezni. Bülow a német katolikus misszionáriusokat is – akik pedig már a népirtás kezdetén megpróbálták őt is, a német közvéleményt is figyelmeztetni, felrázni – azzal intézte el, hogy háborús időben megint bebizonyí­tották, nekik a haza semmit sem jelent.
Külön érdemes szólni Eugen Fischer (1874-1967) orvosról, aki 1908-ban Német Délnyugat-Afrikában végzett antropológiai kutatásokat. Főleg a német és búr férfiak, valamint a bennszülött nők kapcsolatából született gyerekeket vizsgálta. Vizsgálta a hererókat és a namákat, és különböző álorvosi kí­sérleteket is végzett a koncentrációs táborokban. A rasszista és eugenikus (fajnemesí­tő) tanok hí­veként Fischer természetesen arra a következtetésre jutott, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni a vérkeveredést. 1912-ben elérte, hogy a német gyarmatokon hivatalosan is betiltották a vegyes házasságokat. 1927-től igazgatója lett a Vilmos császár nevét viselő Antropológia, Emberi Örökléstan és Eugenika Intézetnek. 1933-ban Hitler, aki nagy tisztelője és brosúráinak lelkes olvasója volt, kinevezte a Frigyes Vilmos (ma Humboldt) Egyetem rektorának. Fischer munkássága a nürnbergi fajvédő törvények tudományos igazolására is szolgált. 1937-1938-ban kollégáival titokban 600 olyan gyereket és fiatalt vizsgált, akik a Ruhr-vidéket 1921-1925 között megszálló francia hadsereg afrikai katonái és német nők kapcsolatából származtak. Valamennyiüket sterilizálták.
2002-ben a herero leszármazottak kétmilliárd dolláros kártérí­tési pert indí­tottak egy amerikai szövetségi bí­róságon Németország ellen. Szakértők szerint kevés esélyük van a per megnyerésére. Hivatalosan Németország többször is mély sajnálatát fejezte ki, a Trotha család 11 tagja pedig 2007-ben elzarándokolt Namí­biába, kérve a bennszülöttek bocsánatát.