Kik azok a szabadkőművesek?

A 18. században a szabadkőművességgel egy felvilágosult, emberbaráti elmélkedések és akciók céljával létrehozott szervezet született meg, amely antik, középkori, reneszánsz neoplatonista és felvilágosodás kori szimbólumokat és szertartásokat használt. Titkos ülésezéseik miatt azonban kezdettől gyanakodva tekintettek rájuk.

A mozgalom elnevezése a középkori angol katedrálisok épí­tőitől származik. Munkahelyük közelében épí­tett ideiglenes szállásukat lodge, lakhely, páholy néven emlegették. Az efféle páholyhoz való tartozás azt jelentette, hogy valaki ismeri a mesterség titkos fortélyait. Az épí­tkezéshez felhasznált termésköveket angolul freestone-nak, szó szerinti fordí­tásban szabadkőnek nevezték, ezért az efféle kövekkel dolgozó, magasabban képzett kőműveseket freemason, szabadkőműves néven emlegették. A kőművesek minden országban a mesteremberek elitjéhez tartoztak, a fejedelmek és főpapok pedig megtiszteltetésnek tekintették, ha egy-egy céh tiszteletbeli tagjává választották őket. Ezután egyes úriemberek maguk hoztak létre titkos társaságokat a középkori céhszervezetek mintájára. A skóciai Edinburgh és Kilwinning városokban állí­tólag már a 16. században voltak efféle szervezetek. A 17. században Skóciában és Angliában az úgynevezett “operatí­v szabadkőművességet”, a középkori katedrálisok épí­tői utódainak szervezetét felváltotta az úgynevezett “spekulatí­v szabadkőművesség”, amelyben már csak a jelképek és szimbólumok emlékeztetnek az egykori mesteremberekre. Egyre több Gentleman Mason, vagyis “úriember kőműves” elmélkedett különböző titkos társaságokban a reneszánsz óta elterjedt neoplatonista filozófia problémáiról, és angol történészek szerint a Royal Society (Királyi Társaság) első tagjai közül is többen tartoztak efféle szervezetekbe.
A modern szabadkőművesség igazi születésnapja azonban 1717. június 24-e, Keresztelő Szent János napja. Ezen a napon négy londoni páholy, amelyek idáig különböző sörözőkben tartották ülésezésüket, összeültek a Goose and Gridiron (Liba és Rostély) nevű sörözőben, és megalapí­tották Anglia Nagypáholyát. Első nagymesterük Anthony Sayer volt, egy egyszerű gentleman, vagyis angol köznemes. 1721-ben azonban Montagu második hercegét választották negyedik nagymesternek, s ezután a szervezet valamennyi vezetője az arisztokraták közül került ki. 1723-ban a skóciai születésű James Anderson A szabadkőművesek alkotmányai (The Constitutions of the Free-Masons) cí­mmel szabályzatukat is elkészí­tette. Ebben felszólí­tották a tagokat, hogy kövessék hazájuk vallását, ismertették a páholyok rendjét, a tagság fokozatait, és a kí­vülállókkal szembeni távolságtartás kötelezettségét. A mozgalom gyorsan divatba jött, 1735-re már 126 páholy működött Londonban, s miután 1737-ben csatlakozott a trónörökös, Frigyes, Wales hercege, mindenki megtiszteltetésnek tekintette, ha a szervezet tagjai közé léphetett.
A szabadkőművesség kiválóan megfelelt a felvilágosult társadalmi rétegek elvárásainak. A páholyok jóval nyitottabbak voltak a szalonoknál vagy tudományos társaságoknál, de mégsem voltak nyilvánosak. Módos polgár és nemes egyaránt beléphetett egy páholyba, ahol a társadalmi különbségek ugyan nem szűntek meg, de mégis valamennyi tag egyenrangú “testvérnek” tekinthette egymást. Az “alantas és mechanikus” foglalkozások képviselőit azonban nem fogadták be. A mozgalom a felvilágosodás, testvériség, tolerancia, deizmus és egyenlőség eszméit terjesztette, de a társadalmi hierarchiát és társadalmi rendet nem kérdőjelezte meg. Ráadásul a titoktartási kötelezettség, a szimbólumok és jelképek használata rendkí­vül vonzónak bizonyult.

A régi rend idején
Az első párizsi páholyt az 1720-as években alapí­tották, s a század folyamán mintegy ezer páholy működött a francia városokban, talán 50 000 ezer taggal. A tagok háromnegyede polgár, negyede nemes és pap volt, nagymesterekké pedig a legelőkelőbb arisztokratákat választották. A tolerancia, a lelkiismereti szabadság értékét hirdették, s vezetőiket demokratikus módon választották meg. De azért kizárólag az azonos társadalmi helyzetű, módos és művelt emberek egyenlőségét fogadták el. A gazdag polgárság a páholyokban egyenlőnek érezhette magát a főnemességgel. A régi társadalmi rendszert azonban ezzel aligha ásták alá. Inkább elfogadták a társadalmi fejlődés egyre erősödő tendenciáját, amely a születés előkelősége helyett a vagyon és a műveltség előkelősége számára biztosí­totta a vezető szerepet a társadalomban. A francia uralkodó rétegek nem tartották veszedelmes mozgalomnak a szabadkőművességet, még a király kifejezetten reakciósnak számí­tó, ifjabbik öccse, Artois grófja, a későbbi X. Károly is csatlakozott a páholyokhoz.
Itáliában és Amerikában 1733-ban, német területen 1736-ban, Bécsben 1742-ben alapí­tották az első páholyt. Ez utóbbi városban 1780-ra tizenhárom páholy működött, mintegy hétszáz taggal. A hagyományos társadalmi rend és vallás miatt aggódó vagy a független társadalmi szerveződésekre gyanakvó fejedelmek ellenszenvvel fogadták a mozgalom terjedését. A pápák kétszer is kiátkozták a szabadkőműveseket (1738, 1751), s ezzel lehetővé tették, hogy egyes katolikus országokban, mint Portugáliában, betiltsák mozgalmukat. Igen sok államban azonban tolerálták a mozgalmat, mert az arisztokrácia nagy számban csatlakozott hozzá. Mária Terézia nem kedvelte a szabadkőműveseket, de miután több minisztere, sőt férje is belépett a szervezetbe, a császárné elfogadta emberbarát tevékenységüket, s prágai árvaházukat még pénzzel is támogatta.
Egyes uralkodók remekül fel tudták használni a mozgalmat kormányzati propagandájuk érdekében. II. Frigyes porosz király még trónörökös korában csatlakozott, majd trónra lépve közreműködött a berlini páholy megalapí­tásában, amelybe személyesen vezette be két öccsét és más arisztokratákat. Majd számtalan gesztust tett, amellyel hangsúlyozta, hogy szí­vvel-lélekkel támogatja a mozgalom felvilágosult céljait. A hálás szabadkőművesek több páholyt neveztek el róla, s hangsúlyozták hűségüket a királyhoz. II. Katalin orosz cárnő az udvari szí­nházak igazgatóját neveztette ki nagymesternek, s több mint tucatnyi páholyt ellenőrzött. Csak a francia forradalom kitörése után, 1790-ben tiltotta be a szentpétervári páholy működését, mert azzal gyanúsí­totta az orosz szabadkőműveseket, hogy külföldi forradalmárokkal tartanak fenn titkos kapcsolatot, s megpróbálják megnyerni Pál cárevics támogatását.

Forradalmárok?
A 18. századi amerikai szabadkőművesek afféle republikánus elitet képeztek, Benjamin Franklinnal és George Washingtonnal az élükön. Csakhogy egyáltalán nem foglaltak egységesen állást korszakuk és hazájuk legfontosabb kérdésében: a függetlenség ügyében. Az amerikai hét tartományi nagymester közül öten a brit kormány hí­vei maradtak. A “bostoni teadélután” végrehajtói abból a Green Dragon Tavernből (Zöld Sárkány Fogadóból) indultak a kikötő felé, amelyben a Szent András-páholy ülésezett, de az akciót a Szabadság Fiai elnevezésű hazafias szervezet tervezte el, nem a páholy. A Függetlenségi Nyilatkozat 55 aláí­rója közül 8 vagy 9 volt bizonyí­thatóan szabadkőműves, az 1787-es, új alkotmány 39 aláí­rója közül pedig mindössze 8 vagy legfeljebb 13 volt vagy lett később tagja a szervezetnek.
A francia szabadkőművesek ugyanolyan képtelennek bizonyultak egységes fellépésre a forradalom során, akár amerikai “testvéreik” az amerikai függetlenségi háborúban. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés (1789-1791) mintegy 1200 képviselője közül 200 sem volt tagja a páholyoknak, s többségük a jobboldalon foglalt helyet. A Nemzeti Konvent (1792-1795) 749 képviselője közül mintegy 80 fő lehetett szabadkőműves, és többségük a mérsékeltek padsoraiban foglalt helyet. Szabadkőművesek akadtak az emigránsok között, a vendée-i parasztháború ellenforradalmár hadvezérei között, az alkotmányos monarchisták, a mérsékelt és a radikális republikánusok között is. Szabadkőművesek voltak a forradalmi tábor olyan hí­rességei, mint Guillotin doktor és Jean-Paul Marat, a terror egyik első követelője, az ellenforradalom táborában pedig olyan hí­rességek, mint a brit Edmund Burke, a leghatásosabb forradalomellenes tanulmány szerzője, III. Gusztáv svéd király, aki hadsereget akart vezetni a forradalom hazája ellen, és Braunschweig hercege, aki ezt meg is tette. A forradalmi tábor olyan hí­rességei viszont, mint Sieyčs, Mirabeau, Danton és Robespierre nem voltak szabadkőművesek.
A forradalom során egyre többen értelmezték át a szabadkőművesek tevékenységéről kialakí­tott véleményüket, és több röpiratí­ró is azzal vádolta meg őket, hogy tudatosan előkészí­tették a régi rend felszámolását. A leghí­resebb ilyen könyvet Barruel abbé í­rta meg Mémoires pour servir Å• l’histoire du Jacobinisme (Emlékiratok a jakobinizmus történetéről, 1797-1798). Szerinte a szabadkőművesek kereszténység-, király- és társadalomellenes tevékenysége okozta a forradalom kirobbanását. Mindazok, akik eddig csak gyanakodtak a szabadkőművesek titkolózására, most elfogadták Barruel értelmezését, és a mozgalmat több államban is üldözni kezdték. Ezután viszont már valóban csak azok csatlakoztak a páholyokhoz, akik a köztársaság hí­vei és a régi rend ellenfelei voltak. Vagyis nem a szabadkőművesek hozták létre a forradalmat, hanem a forradalom radikalizálta a szabadkőműveseket.
Nem tudjuk biztosan, hogy Napóleon szabadkőműves volt-e vagy sem, de családjában szinte mindenki az volt, s ráadásul gyakran szabadkőművesnek nevezték, s ő nem tiltakozott. Csak annyi bizonyos, hogy mindkét tábornok, akikkel Waterloonál szembekerült, a brit Wellington és a porosz Blücher valaha szabadkőműves volt.

Egy táborban?
Mivel az európai országok szabadkőművesei általában támogatták a felvilágosult uralkodónak tekintett francia császár uralmát, Napóleon bukása után mindenhol szigorú intézkedéseket hoztak ellenük. A betiltott és üldözött szervezetek tagjai más mozgalmak felé sodródtak: Itáliában a karbonári mozgalom, Franciaországban a republikánus és szocialista csoportok, Oroszországban a dekabristák, a német államokban a Burschenschaftok felé. Nagy-Britanniában viszont a szabadkőművesek a forradalmi háborúk idején is bebizonyí­tották, hogy hű alattvalók és lojális állampolgárok.
Az Egyesült íllamokban szabadkőműves ünnepségeket rendeztek mind Washington főváros alapkövének letételénél, mind a Capitolium (a törvényhozás épületének) felavatásánál, mind az Erie-csatorna megnyitásánál. Egyesek azt állí­tják, hogy az amerikai főváros térképe szabadkőműves jelképeket sugall: a Capitolium egy körző központja, melynek két szára a Jefferson emlékművéhez vezető Maryland sugárút és a Fehér Házhoz vezető Pennsylvania sugárút. A központi park, a Mall kelet-nyugat irányú tengelye, amely a Capitolium és a Lincoln-emlékmű között húzódik, éppen merőleges a Fehér Ház és a Jefferson-emlékmű észak-dél irányú tengelyével. Csakhogy a város tervezésének idején, a 18. század végén a Potomac folyó sokkal nagyobb területet foglalt el, s még elöntötte mind a Lincoln-, mind a Jefferson-emlékmű mai helyét. Washington csak a következő száz év folyamán nyerte el mai formáját és emlékműveit. Tervezői és épí­tőinek nemzedékei pedig valószí­nűleg egyszerűen az áttekinthető, egyenes irányok megőrzésére és geometriai elvek alkalmazására törekedtek.
Az 1820-as években egy rejtélyes haláleset jó időre befeketí­tette a mozgalmat Amerikában. Egy bizonyos William Morgan azzal próbált pénzt szerezni, hogy meghirdette: közzéteszi a szabadkőművesek titkait. Ezután különböző balesetek után örökre eltűnt. Mivel egyes jelek arra mutattak, hogy a nyomozást a kulcspozí­cióban lévő szabadkőművesek akadályozták meg, nagyszabású mozgalom bontakozott ki ellenük, és az első “harmadik párt” az USA történetében 1828-ban felvette az Anti-Masonic Party, vagyis Szabadkőműves-ellenes Párt nevet. Támogatói az erkölcsi rendet, a protestáns kereszténységet és a demokráciát kí­vánták megvédelmezni egy titkos szervezettel szemben. E párt rendezte meg 1831-ben az első nemzeti konvenciót a kongresszusi választások előtt, s ezt a demokratikus módszert gyorsan átvette a másik két párt is. Mivel a páholyok közül több száz feloszlott, a Szabadkőműves-ellenes Párt 1838-ra beleolvadt a Whig Pártba. Az ország negyvennégy elnöke közül tizennégy volt szabadkőműves, de az egyre demokratikusabb Egyesült íllamokban egy titkos szervezet ezután már sohasem tudott olyan népszerűségre szert tenni, mint a függetlenség első ötven évében.
Semmi nyomát sem találjuk a történelemben annak, hogy a szabadkőművesek a kiélezett politikai helyzetekben egy táborba tömörültek volna. Az osztály-, politikai vagy nemzeti szolidaritás szinte mindig erősebbnek bizonyult a szabadkőművesek szolidaritásánál. Franciaországban 1848-ban szabadkőműves volt a népszerűtlen Guizot miniszter is, és azoknak a felkelőknek a vezetői is, akik a forradalomban megbuktatták. Az 1848-as júniusi munkásfelkelés és az 1871-es párizsi kommün küzdelmei során a barikád mindkét oldalán harcoltak szabadkőművesek. A “testvérek” egymás ellen küzdöttek az észak-amerikai polgárháborúban, akárcsak a latin-amerikai polgárháborúkban.
Az 1880-as évek Franciaországában a republikánusok körében megnövekedett a mozgalom népszerűsége. Mivel szervezett pártok ekkor még nem léteztek, a páholyok rendszere tudta legjobban terjeszteni a republikánus propagandát. Nem csoda, hogy a korábban szabadkőműves szimbólumok (Marianne-szobrok) és jelszavak (szabadság, egyenlőség, testvériség) egy része nemzeti szimbólummá és jelszóvá változott. Egy szabadkőműves, Alfred Naquet fogadtatta el a válás törvényét 1884-ben. A szabadkőművesek csak egyetlen kormányban kerültek többségbe: Léon Bourgeois tizenkét fős kormányának (1895. november – 1896. április) egyesek szerint hat, más szakértők szerint nyolc szabadkőműves minisztere volt. A kormányfő az adórendszert szerette volna megreformálni a nagyobb társadalmi igazságosság jegyében, a progresszí­v jövedelemadó, a társadalombiztosí­tási és munkásvédelmi törvények eszközével. Sem a képviselőház többsége, sem a szenátus nem támogatta, sőt még maguk a szabadkőművesek sem értettek egyet mindenben egymással, s a kormány gyorsan megbukott. A 20. század első éveiben, amikor az új párttörvény lehetővé tette a politikai pártok tömeges szerveződését, a francia páholyok politikai jelentősége csökkenni kezdett.

A 20. század üldözöttjei
A szabadkőművesség elvei ellentétesek voltak a 19-20. század valamennyi nagy hatású politikai filozófiájával és ideológiai irányzatával – kivéve a liberalizmust. A konzervatí­vok úgy tekintettek rájuk, mint a hagyományok és a vallás ellenfeleire. Elzárkózó, elitista tevékenységük miatt a társadalmi egyenlőségre törekvő szocialisták sem kedvelték őket. A nacionalisták szemében a nemzeti egység kerékkötői voltak, gyanús, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, úri társaság. A tudomány tisztelőinek szemében javí­thatatlan misztikusok és ezoterikus tanok követői maradtak. Az antiszemita mozgalom pedig megalkotta a zsidó-szabadkőműves összeesküvés mí­toszát, amely beépült a 20. századi antiszemita és szélsőjobboldali mozgalmak ideológiájába. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve (1903) cí­mű hí­res hamisí­tvány szerint a szabadkőművesség csak a világuralomra törekedő zsidóság álarca.
A 20. század jobboldali és baloldali diktatúrái egyaránt betiltották a szabadkőművességet. A III. Internacionálé (Komintern) 1922-ben elrendelte, hogy minden kommunista lépjen ki a páholyokból. A nácik közel 1800 szabadkőművest pusztí­tottak el. A francia szabadkőművesek iratait a nácik 1940-ben Berlinbe, innen a szovjetek 1945-ben Moszkvába hurcolták, és csak 2000 végén juttatták vissza.
A szabadkőművesség jelenleg megoszlik a vallásos és vallástalan tagokat egyaránt befogadó, “liberális”, latin irányzat és a vallásosságot megkövetelő, “reguláris”, angolszász irányzat között. A 21. század elején a szabadkőművességnek közel hétmillió tagja van világszerte, a legtöbb az USA-ban és Brazí­liában (kb. egymillió), Franciaországban (120 000), Nagy-Britanniában, Indiában, Nigériában, Dél-Afrikában, Chilében, Mexikóban és Ausztráliában. Napjainkban legelterjedtebb a skót rí­tus (szertartásrend), valamint az egyszerűbb francia, amelyet 1786-ban szabályoztak.