Jobb félni, mint megijedni

Itthon vagy külföldön a politikusok vagy éppen az újságí­rók védelmében sokszor biztonsági óvintézkedések között dolgoznak a sajtómunkások. Ezeket a szabályokat illik komolyan venni.

Mindig csodáltam az igazán bátor újságí­rókat. Azokat, akik a szí­riai Rakkában, az Iszlám íllam jelenlegi központjában készí­tenek mobiltelefonnal rejtett felvételeket, és tudják, hogy lebukás esetén a dzsihádisták azonnal megölik őket. Vagy azokat, akik Oroszországban lepleznek le óriási kormányzati korrupciós ügyeket, és úgy teszik a dolgukat, hogy mindig benne van a pakliban, hogy egy leszerelt exkommandós valamilyen soha ki nem derülő megbí­zó kérésére lelövi vagy éppen polóniummal megmérgezi őket. Illetve becsültem mindenki mást, aki veszélyes helyszí­neken, háborúkban, forradalmak közepén végzi a munkáját. Én erre sajnos teljesen alkalmatlan lennék, nem is vagyok háborús tudósí­tó, és nem is végzem veszélyes helyen a munkámat. Ennek ellenére bőven vannak történeteim a megelőzésről, az óvintézkedésekről a biztonságért felelős emberek munkájáról. Legtöbbször persze ők nem miattam dolgoznak, nem engem kell megvédeni, hanem azok miatt a fontos személyek miatt vannak ott, akik éppen nekem nyilatkoznak vagy sajtótájékoztatót tartanak, ünnepélyesen átadnak valamit, vagy még ünnepélyesebben aláí­rnak egy papí­rt. Sajnos a legjobban védett személyekkel, í­gy a pápával vagy az amerikai elnökkel nem sikerült eddig interjút készí­tenem, de az olyan eseményeknek is megvannak a biztonsági protokolljaik, amikor egy magyar miniszter elmegy egy konferenciára, vagy egy másik csenget egyet a tőzsdén.

Háborús zóna
Valódi háborús zónában csak egyszer jártam, 2014 őszén, az Iszlám íllam által körülvett Kurdisztánban. Természetesen nagyon vigyáztak ránk, és mi is betartottuk a biztonsági előí­rásokat, í­gy igazából nem kockáztattunk, de sok érdekes tapasztalatot szereztem. Erbí­l, iraki Kurdisztán fővárosa nem volt éppen turistaparadicsom ekkor. Sőt olyannyira nem, hogy a városban nem is láttam se turistát, se őket kiszolgáló shopot vagy információs irodát, sehol egy képeslapárus, egy ajándék mackó. Még a reptéren nyitva tartó duty free sem fogadott el sem bankkártyát, sem dollárt, és az egyetlen szóba jövő ajándék egy Sri Lanka-i tea volt. Olajmunkások, katonák és diplomaták, Erbí­lben legfeljebb ők jelentették a látogatókat.
Már maga a megérkezés is rettentő izgalmas volt, sőt ha jobban belegondolok utólag, ez volt talán a legizgalmasabb pillanat. Bécsből repültünk az osztrák Tyrolean légitársaság járatával, és már Erbí­l közelében jártunk, amikor a pilóta bemondta, hogy ne ijedjünk meg, de biztonsági okokból csak a végcélunk felett kezdi meg az ereszkedést a gép. A továbbiakat nem részletezte, de gyakorlatilag arról volt szó, hogy a dzsihádisták olyan rakétákat szereztek, ami miatt jobbnak látta, ha magasan repülve közelí­tjük meg a biztonságos erbí­li légteret, és csak ott ereszkedett le 6-7 szép, városnéző körrel a reptérre. Ezek után megnyugtató érzés volt a szárazföld, bár ott éppen amerikai vadászgépek állomásoztak. Egy katonai ügyekben jártas szakember elmesélte nekem, hogy valójában polgári repterekről nem támadhatnak a szövetségesek, de abban már egyáltalán nem voltam biztos, hogy ott és akkor betartják ezt a nemzetközi egyezményt. Később azt is megtapasztalhattuk, hogy a támadások napjain egy drón valahogyan le tudta kapcsolni a mobilhálózatot, és zavarta az internetet, hogy az Iszlám íllam ne tudjon kommunikálni a katonai mozgásokról. Amikor aztán végre visszaállt a hálózat, csak úgy záporoztak az SMS-ek, szegény feleségem már halálra izgulta magát, hogy miért nem lehet fél napja elérni engem.

Testőrökkel
Megérkezésünk után mindenki megkapta a személyes testőrét, és onnantól a biztonsági csapat jókora gépfegyverekkel kí­sért minket mindenhova, még a szálloda ajtaján se léphettünk ki nélkülük. Mindenhová páncélozott autókból álló konvojjal jártunk, elől a két testőr, a lábuknál a Kalasnyikov, hátul pedig minden autóban két-két vendég. Nagyon komoly védelemnek tűnt ez akkor, de aztán amikor összehaverkodtunk a biztonsági szakemberekkel, elmesélték, hogy ez a szint még semmi, ehhez képest még sok-sok fokozat van. Ebben az időben például Irak fővárosában, Bagdadban is sokkal komolyabb elővigyázatosságra volt szükség. Mi ezt akkor kihagyhattuk, de a központi Irak és a regionális kurd kormányzat speciális viszonya miatt a magyar diplomatáknak először Bagdadban is tiszteletüket kellett tenniük. Bagdadban a repülőtérre vezető út igazi halálút, mivel egyetlen, kikerülhetetlen út köti össze a várost és a repteret, és minden fontos ember kénytelen használni, ezért itt rengeteg merénylet történt. Nem tudnám pontosan felidézni a biztonsági fokozatokat, de Bagdadban, sőt az itthonról talán biztonságosabbnak hangzó Pakisztánban is, a konvojok elején és végén a terepjárók platóján állva egy-egy állványos gépágyút kezelő biztonsági ember biztosí­tott. Mí­g az araszolva haladás valami olyasmit jelentett, hogy hermetikusan lezárt biztonsági szakaszokon – azok biztosí­tása után – haladt csak előre a konvoj, az igazán erős védelem esetén az agyonbiztosí­tott autókon kí­vül az utak mellé kiállí­tott titkos és kevésbé tikos rendőrök hada is vigyázta a fontos emberek életét. Ilyen védelem mellett aztán minden pofonegyszerű, minden checkpointnál kedvesen mosolygó biztonságiak integetnek, a kis kurd hegyi falvakban is mindenki azonnal a házába invitálna, testvérévé fogadna. Egyvalamit azonban nem próbálhattunk ki: vajon ugyanez a töretlen lelkesedés fogadott volna minket akkor is, ha nem egy 30 fős, gépfegyveresekkel kí­sért csapatban érkeztünk volna, hanem egyedül?

Helyismeret
A gépfegyveres demonstráción túl a helyi viszonyok ismerete a legfontosabb ilyenkor. Tragikus élményem volt, hogy nem sokkal egy jól sikerült és nyilvánvalóan kicsit csalóka, mert csak a kirakatot mutató kijevi utam után ugyanarról az épületről, az Ukrán Nemzeti Bank székházáról lőttek az orvlövészek, ahol a jegybank elemzési osztályának vezetőjével beszélgethettem. Azt, hogy Ukrajna szegény és elárvult ország, már abból is észlelhettem, hogy a bizonyára az ország legjobb közgazdászai közé tartozó szakember rezzenéstelen arccal arról mesélt, hogy Ukrajnába valójában nem érkezik külföldi működő tőke. A kimutatások szerint igen, de a legtöbb működő tőke Ciprusból érkezett az országba, ami valójában csak az ukrán oligarchák adókí­mélő struktúrája volt. Arról is mesélt, hogy Ukrajnában a teljes inflációs fogyasztói kosár 10 százaléka a burgonya, vagyis az összes ukrán minden jövedelmének 10 százalékát krumplira költi. Nem sokkal az ukrán út után, amikor elkezdődött az előbb Kijevet, majd a Krí­met, később Kelet-Ukrajnát érintő fegyveres konfliktus, döbbenetes történeteket meséltek az Ukrajnában továbbra is dolgozó üzletemberek. Egy nyugat-ukrajnai telephellyel és í­gy nyugat-ukrajnai rendszámú kamionokkal rendelkező vállalkozó elmesélte, hogy amikor ukrán katonákat vagy csak EU-párti tüntetőket kellett kelet felé szállí­tani, a hatóságok elvették a cég kamionjait. Aztán kiderült, hogy az országnak nincsen devizája, égető szükség van a devizát is termelni képes cégekre, a katonák í­gy azonnal visszahozták a kamionokat, és még azt is megkérdezték, hogy mivel segí­thetnék a minél jobb gazdálkodást. Az érintett társaság keletre is szállí­tott, ehhez is elképesztő biztonsági praktikákat kellett alkalmazni. Luganszk, Harkov, Donyeck jó felvevőpiac volt, de a vevőket előbb meg kellett kérni, hogy a városon kí­vüli raktárban vegyék át az árut, mert a városba nem lehetett bejutni nyugat-ukrajnai rendszámmal. Később már egy kicsit bátrabb lett a cég, és bemerészkedett a célvárosokba, de továbbra is sárral tapasztotta be a rendszámot, hogy kevesebb legyen az inzultus, és a városhatárokon kí­vül az ukrán sofőrt orosz származású váltotta, akit kiejtése alapján a szakadárok azonnal boldogan átengedtek.

A cukrosok biztonsága
A biztonsági előí­rásokkal kapcsolatban – legyenek azok látszólag mégoly feleslegesek is – természetesen mindig együttműködő voltam, bár egy-egy fogadás előtt vagy utazás közben néha egészen meglepő helyzetekbe kerültem, nemritkán azért, mert cukorbeteg vagyok. Igazi világbetegség, nincs olyan analfabéta kelet-afrikai vámos, aki ne hallott volna a cukorbajról, magam is vagy 15 nyelven el tudom mondani a kifejezést. Mégis rendre megütköznek a tisztelt hatóságok az inzulinadagoló berendezéseimen. Hegyes a végük, í­gy tudom, hogy azon igazán nem akadhatok fent, hogy mindig fennakadok. A reptereken visszafelé indul a szalag, még egy kicsit nézegetik, kivetetik a táskámból, megszoktam, de jártam már úgy is keleten, hogy hosszasan kellett magyaráznom, hogy miért nincs rá hazai engedélyem. Több “szakember” konzultációja után külön papí­rt, egyfajta engedélyt kellett kitöltenem.
Különösen mókás helyzet volt, amikor egyszer Hollandiából vonatoztam Belgiumba. A határon felugrott egy kommandó, két fegyveres a fülke két végében, szemmel tartottak mindenkit, a kollégáik pedig megkezdték a csomagok módszeres átvizsgálását. Mint utólag megtudtam, a nagyon liberális holland könnyűdrog-használattal szemben Belgiumban minden grammnyi marihuána is súlyos büntetést kiérdemlően tiltott volt, ezért aztán a titkosrendőrök olykor a belga határhoz közeli coffee shopok környékén dekkolva figyelték a belga rendszámú autókat, és leadták a drótot a határra, máskor a vonaton kommandóztak. Nekem a drogok minden fajtája tökéletesen kimaradt az életemből, természetesen a legnagyobb nyugalommal szemléltem az eseményeket. ím a cukorbetegek kellékei nálam voltak, í­gy a vércukorszintméréshez használatos ujjszúró tű, a többféle inzulint is többféle készülékkel adtam be, és volt nálam sok kis zacskó cukor is, hiszen ha leesik a cukrom, akkor gyorsan cukrot kell ennem. Később megtudtam egy szakembertől, hogy vannak olyan drogok, amelyek fogyasztása után erős cukoréhséget érez a delikvens. A lényeg az, hogy ezekkel a kellékekkel nagyon gyanús lettem, tele voltam tűvel és cukorral, talán az is számí­tott, hogy magyar vagyok, se franciául, se flamandul nem tudtam megszólalni. Olyan ellenőrzést kaptam, hogy a határtól Brüsszelig végig velem foglalkozott két rendőr, mélyen elmerültek a koszos fehérneműim rejtelmeiben, kipakolták a pénztárcámat, meg kellett mutatnom, hogy a dezodor kifújható, sőt még a fogkrémemből is ki kellett nyomnom egy kicsit a pasztát. Legalább nem unatkoztam, gyorsan eltelt az idő.
Vannak bosszantó elemek, amikor a miniszterelnökök közelébe jutottam egy eseményen, akkor végig kellett mutogatnom a nálam levő eszközöket használat közben, a fényképezőgéppel kattintani kellett, az inzulinadagolót kicsit megnyomni. Ezt még elfogadtam, de ennél is bosszantóbb élményem volt, amikor Kí­nában egy biztonsági ponton gyanús tárgyat találtak nálam a kí­nai biztonságiak. A teát, kávét ekkor még édesen ittam, sok helyen nem volt szacharin vagy más cukorpótló, í­gy mindig volt a zsebemben egy kis tasak ilyen édeske. A kí­nai securitys azt mondta, hogy nem vihetem be, csak ha egy szemet megeszek. Ez egyrészt fel is bosszantott, másrészt önmagában borzalmas í­ze van az ilyen sűrí­tett í­zfokozónak, eszem ágában sem volt bemutatót tartani. Kisebb polémia után aztán -kóstolás nélkül – átjutottam.

Saját óvintézkedések
Saját magam eddig nem sokat tettem a biztonságomért, és mivel nem is történt semmi emlí­tésre méltó, azt gondolom, hogy ez nem felelőtlenség volt, inkább realitásérzék. Természetesen vannak olyan necces ügyek, amelyek jelentős érdekeket sértenek. Ha egy csalárd piramisjáték-szervezést bemutatunk, akkor a szervezők, de a játékosok is úgy érezhetik, hogy én vettem el az aranytojást tojó tyúkjaikat. A pénzügyi csalásoknál is visszatérő élményem, hogy bár összességében nagyon hasznos a gazemberek leleplezése, adott pillanatban könnyen egyedül maradhatok. A csaló természetesen utál, ha lebuktatom, de a rászedettek sem szeretik mindig a transzparens cikkeket, úgy érzik, hogy amennyiben még szabadon manőverezhetett volna a csaló, akkor talán lett volna idejük a károkat enyhí­teni, és sajnos olykor azon hatóságok sem örülnek a cikkeknek, amelyeknek dolga lenne a leleplezés, hiszen azt mondják, hogy még nem tartottak ott, még jogilag nem volt kellően körülbástyázva. Találkoztam nagyon veszélyesnek tűnő pszichopatákkal, az ő esetükben már egy kicsit attól is megijedtem, hogy nem sorol-e az illető engem is az ellenségei közé például akkor, ha nem í­rok az általa felvetett, de nagyon nem témánkba vágó konfliktusról. Vannak, akik hazudnak rólunk, mások el is hiszik egy idő után, amit hazudnak. Telefonálnak, káromkodnak, perelnek vagy számunkra teljesen ellenőrizhetetlenül rémhí­reket terjesztenek rólunk, amelyeket aztán néha visszahall az ember. A pszichopaták kiszámí­thatatlanok, szerencse, ha az ember nem botlik beléjük, de mivel a személyes ügyeik számukra nagyon lényegesek, és úgy érzik, hogy azokkal senki nem foglalkozik, óhatatlanul eljutnak azokhoz az újságí­rókhoz, akik í­rnak néha rázósabb témákról. Valahogy őket is kezelni kell, sajnos néha nem úszható meg a konfliktus. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy emiatt máshogy kellene dolgoznunk, szeretek nyí­ltan leveleket í­rni, feljegyzéseket készí­teni a számí­tógépemre, soha nem én mondom, hogy a témáról ne telefonon beszéljünk. Nagy néha annyit megteszek, hogy jelzem a kollégáimnak, hogy hova megyek, mit tudok arról a rejtélyes helyszí­nről, találkozóról, ahová hí­vtak, és megkérem őket, hogy amennyiben 3 óra múlva nem lennék itt, csörögjenek rám. Soha, semmit nem kellett lépniük, de amikor csak annyit hallok, hogy életbevágóan fontos, hogy találkozzunk, de az illető nem mondja meg a nevét a telefonban, vagy egy olyan cég hí­v el randevúra váratlanul, amelyikkel korábban éles konfliktusom volt, néha ehhez a módszerhez folyamodom. Legtöbbször aztán kiderül, hogy a “sétáljunk egyet az erdőben!”-meghí­vások még véletlenül sem veszélyesek, csak egy olyan banki középvezető keres meg információkkal, aki retteg attól, hogy a belvárosi kávézók körül meglátnak minket a kollégái.

Vezetni Kurdisztánban
Ne az Iszlám íllamtól féljen, hanem a kurd sofőröktől – viccelt egy biztonsági szakember Kurdisztánban. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem is annyira vicc. Aki járt már Rómában, Isztambulban vagy Kairóban, biztosan sok vad közlekedési helyzetet látott, de Erbí­l még ezekhez képest is egészen más. Pár év alatt váltott az addig teljesen elszigetelt, mélyszegény országrész a szamarakról a hatalmas terepjárókra. “Az olajnak hála, hamar mindenki Schumachernek érezhette magát, csak egy baj van, hogy a sofőrjeink nem azok” – mesélte egy kí­sérőnk, aki szerint minden balesetben van legalább egy taxis – vélhetően a klisék pár ezer kilométerre is ugyanazok. Tapasztalataim szerint azonban a kurd közlekedés valóban extra, gyakorlatilag semmi nem számí­t, menetirány, sávok, lámpák sem, rendszeresen az osztott pályás autópályán is szembejöttek autók. A kint dolgozó magyarok (a Molnak van kint sok munkatársa) nem is utazhatnak hivatásos sofőr nélkül, csak egy egészen szűk körzetben a munkahelyük és a lakásuk között. A tiltás részben a veszélyek, részben a sajátos kárrendezés miatt alakult ki. Kurdisztánban nincsenek biztosí­tók, egészen más a gyakorlat a baleseteknél. Kijön a rendőr, és a két sofőr családjából is megjelenik úgy 30-30 ember. Ha meg tudnak abban egyezni, hogy ki, kit és mennyivel kártalaní­t, akkor egymás kezébe csapnak, és hazamennek. Ha nem, akkor a rendőr letartóztatja azt, akit vétkesnek gondol, és csak akkor engedik ki, ha a két család megállapodott. A rokonok nemcsak az erődemonstráció miatt érkeznek meg, hanem ha nagyobb kár, esetleg maradandó személyi sérülés történik, akkor ők is rendesen a zsebükbe nyúlnak. Ezt a mechanizmust “gazdag” és í­gy jól megpumpolható nyugatiként valóban jobb elkerülni, praktikusabb a helyi sofőr.

Ez Amerika
2002-ben, pár hónappal a World Trade Center lerombolása után egy ösztöndí­jnak hála, európai újságí­rók és politikusok csapatában amerikai körutazáson vettem részt. A szörnyű tragédia után egészen megváltozott az addig laza amerikai belső légi járatok ellenőrzése, ráadásul mivel mi körbementünk, minden relációban one-way ticketünk, vagyis egyirányú jegyünk volt csak, különösen gyanúsak lehettünk. “Véletlenül” minden alkalommal kiválasztott minket a rendszer egy alaposabb átvizsgálásra. Előtte megtaní­tottak minket, hogy a biztonsági procedúra alatt nem szabad viccelni, és bizonyos szavakat még véletlenül sem szabad kimondani (bomb, terror), mert ez automatikus ok lehet akár a letartóztatásra is. Igen ám, de húsz, hetek óta összezárt és már mindenen röhögő fiatalnak ezt nehéz volt megmagyarázni. Sok morbid jelenet adódott a vizsgálatokból, volt, aki a cipőjének már korábban meglevő repedéséért szeretett volna kártérí­tést a cipőátvizsgáló személyzettől, a dán parlament alelnöke pedig azzal érvelve nem akarta átengedni a szigorú személyzetnek a körömvágó ollóját, hogy ez számára egy nagyon kedves ajándék, egy jó barátjától kapta Afganisztánból. Szerencsére Afganisztán nem volt a tiltott szavak listáján. Mivel a cukorbetegeknek érzékeny pontjuk a lábuk, nekem is fémmereví­tős, testre szabott cipőim vannak. Ezek minden fémkapunál beriasztanak, egy idő után már magamtól levettem őket, tudtam, hogy nem úszom meg a vizsgálatot. Egyszer azonban úgy is fennakadtam, hogy a cipőmet már levettem, és már minden fémeset kiürí­tettem a zsebeimből. Mégis állandóan beriasztott a rendszer. Kiderült, hogy az egyik amerikai egyetemen megkaptuk az egyetem kitűzőjét ajándékba. A kis tűt betettem a zakóm belső zsebébe, ahol aztán önálló életre kelt, valami kis lyukon átfúrta magát, és mélyen beette magát az anyagba. Sokáig nem értettem, hogy mi csipog, aztán már legalább kitapogattuk, de még innen is több ember munkája volt, hogy a zakóm további sanyargatása nélkül megszerezzük a gyilkos fegyvert. Akkor ez a nagy biztonság teljesen új volt a reptereken, mára már megszoktuk. Magamban jót nevettem, amikor a hathetes ösztöndí­j végén a román kolléganő azt rótta fel a szervezőknek, hogy miért nem tájékoztatták őt arról, hogy ennyi ellenőrzés várható, mert akkor nem két, hanem három órával előbb kiment volna a reptérre. Méretes ostobaságnak tartottam ezt, hiszen í­gy sem késtünk le egyetlen gépet sem, minek nyújtottuk volna tovább az unalmas várakozást.