A nagy víz partján

Fesztiválokkal kezdődik nálunk a nyár, Miskolcon operafesztivál, Pécsett POSzT, éves színházi találkozó, a Városmajorban színházi szemle, és az ember mégsem megy sehova. Mert minek menne? A hőség óriási, és ilyenkor a legjobb valami víz partján félájultan ejtőzni.

Szóval: a Rajna kincse a Müpában. Nem először, és remélhetőleg nem utoljára. Amit mindig el szokás mondani: ilyenkor Pesten van Bayreuth, a nemzetközi énekes gárda ott is jónak számítana, a karmester, Fischer Ádám pedig szintén megjárta már Wagner városát, tudja, milyennek kell lennie a hamisítatlan Wagner-hangzásnak. Fischer Ádám azonban, többek között a kompromisszumok embere is, így aztán némi döbbenettel hallgatom a kürtök súlyos bizonytalankodásait a darab elején. Ezt is meg kell tanulni, hallgatóként is: három óra múlva nemcsak ugyanez a darab, de ugyanez a felvonás megy, és nincs már se fenntartás, se döbbenet, csak az a hihetetlen húzás, ami Wagner egyik varázsa, vihar van a zenében, dörög az ég, elszabadulnak az elemek, aztán megjelenik a szivárvány, és az istenek bevonulnak a Walhallába. 
Őrület? Lehet. Különös, hogy a kiöltözött közönség egy szép mesének tud örülni, de ilyenkor szokás a zenére hivatkozni. Wagner indulatszavakban gazdag szövegét el kell viselni, ha a zenéjét élvezni akarjuk. Persze, ez épp ellentéte az ő színházi eszméinek, amelyben együtt kellene a szövegnek, a látványnak és a hangoknak hatni, de nincs soha tökéletes egyenlőség. Ami az előadás színházi részét illeti: természetesen nem friss a rendezés, évek óta készen van, sok eleme ma már idejét múlta. Amikor a bemutató zajlott, a Művészetek Palotája még viszonylag új épület volt, így amikor A Rajna kincse alap konfliktusát ábrázolni kellett, még jogosnak tűnt, hogy az épület maga a díszlet, az istenek magát a Müpát veszik birtokba, és nem akarózik nekik kifizetni az építőket. Azóta tudjuk, hogy nem csak az istenek költöztek be, hanem nagyon is halandó muzsikusok, meg a még emberibb közönség, amelyik néha elalszik a hangversenyeken, néha meg percekig ordibál gyönyörűségében az előadók tiszteletére. 
Most éppen ez a helyzet, a kezdeti enyhe bizonytalanságok után kiderül, hogy nagyon jól összerakott előadást látunk, és ez nem csak a részletekre vonatkozik, de a zenei folyamat egészére is, megállás nélkül emelkedik a játék intenzitása, ami egy 180 perces, szünet nélküli zeneműnél alapvetően fontos: egy pillanatra sem fáraszt, egy másodpercre sem vágyik ki az ember, sodorja magával a darab. A rendezésről lekopott szinte minden, ami valaha is fölöslegesnek látszott, és kiderül, amit azért lehetett sejteni: Wagner zeneszerző. Minden más körülmény mellékes, ha jól szól a darab. Mire vége az előadásnak, kezdhetjük vágni a centit. Még egy évet kell várni a következő Wagner Fesztiválig.  
Wagner: A Rajna kincse
Művészetek Palotája


Hozzászólások