Miért kellett bujdosnia Jókai Mórnak?

A közismert történet szerint Jókai Mór a Habsburgok megtorló haragja elől az isten háta mögötti Tardonára menekült, ahol valamivel több mint négy hónapot töltött állandó rettegésben, gyakori öngyilkossági gondolatoktól kí­sértve. A legenda szerint a Bükk rengetegére néző ablakában mindig ott lógott egy kötél, amely azt a célt a szolgálta, hogy veszély esetén gyorsan el tudjon tűnni üldözői elől.

Jókai félelme első pillantásra teljesen indokoltnak tűnhet, hiszen mint márciusi ifjú, Petőfi barátja és harcostársa, a 12 pont szövegezője, a forradalmi kormány mellett az utolsó, szegedi állomásáig hűségesen kitartó újságí­ró joggal számí­thatott a hatalom megtorló bosszújára. Jókai hosszú élete során sokszor és sokféle formában (naplóban, regényben, önéletrajzban) megí­rta mind a forradalom bukásának, benne saját szerepének, mind pedig bujdosásának történetét. Csakhogy emlékezéseit semmiféleképpen sem tekinthetjük hitelesnek, amit már az a tény is mutat, hogy a különféle időpontokban megí­rt és regényesí­tett történetek nem minden tekintetben fedik egymást.
Először is Jókait senki sem üldözte, vagyis nem szerepelt a neve semmiféle körözési listán. Ugyan Mikszáth a Jókai-életrajzában (történetesen Jókai nyomán) emlí­ti, hogy 32 í­ró volt a halálraí­téltek listáján Jókaival együtt, csakhogy egy Kossalkó János nevű közvádló azzal az indokkal, hogy az í­rók csak a forradalmi hangulat áldozatai voltak, megszüntette a nyomozást ellenük. így többek között Jókai is elkerülte a megtorlást. Ennek azonban semmiféle hiteles nyoma sincs. Jókairól tudjuk, hogy szerette az üldöztetését, bujdosását – mint minden mást – mitikus magaslatokba emelni, ami természetesen mindennek az eltúlzásával is járt. Életének ezt az időszakát, ahogyan azt Porkoláb Tibor irodalomtörténész kimutatta, leginkább valamiféle pokoljárásként és újjászületésként, az í­rói hivatásra való felkészülés mitikus eseményeként szerette tálalni és láttatni.
Jókai az Esti Lapok szerkesztőjeként és Nyáry Pál pártfogoltjaként mindig is (legalább is a trónfosztásig) a mérsékelt “békepárt” mellett állt. Lapja robbantotta ki többek közt a radikális rendőrminiszternek, Madarász Lászlónak a Zichy-gyémántok eltulajdoní­tásával kapcsolatos botrányát. A másik oldalról viszont az is kétségtelen tény, hogy több cikkében is gúnyosan és tiszteletlenül beszélt a Habsburg-házról, í­gy magáról Ferenc Józsefről is, de leginkább a magyarok valódi ellenségének tartott Zsófia főhercegasszonyról. Többek között született egy Pán Jellasics cí­mű (részben azóta is publikálatlan) szatirikus költeménye, amelyben amellett, hogy Jellasicsot, a magyarokra törő horvát bánt állí­totta pellengérre, ugyancsak gúnyosan beszél a Habsburgokról. Egyszóval lehetett félnivalója bőségesen.