Oltani vagy nem oltani?

Aki ma a kötelező és ajánlott oltások kérdésében tudni véli a helyes választ, az valószínűleg alultájékozott, vagy elkötelezett híve az oltáspárti, esetleg az oltásellenes nézeteknek. Igazság szerint már csak azért sem lehetne egységes álláspont, mert minden oltás más kérdéseket vet fel.

Az oltás ügyében kialakult kiélezett helyzet higgadt megvitatását ellehetetleníti az oltáspártiak erőfölénye: mögöttük ott áll a hatalom, amely akár törvényi eszközökkel is kikényszerítheti a kötelező oltás beadását. Természetesen bármit kötelezővé lehet tenni. Az oltások története azt bizonyítja, hogy ennek sok ártatlan áldozata volt és van. Egy kötelező vagy ajánlott oltás bevezetésekor mindig közegészségügyi érdekekre hivatkoznak, ám egy ilyen döntés komoly oltóanyag-ipari érdekeket is jelent. Persze nem azzal van baj, hogy az oltóanyag előállítása üzlet, hanem azzal, ha a profit kezdi irányítani a közegészségügyet. Az ipar és az egészségpolitika összefonódása időnként túlságosan is nyilvánvaló, máskor csak sejthető, de a tudományos máz és a közjóra való hivatkozás leggyakrabban elfedi az érdekkapcsolatokat.
Fertőző betegségek mindig is voltak, a ma élő természeti népek körében is ismertek. Ám lényeges különbség, hogy a trópusokon a fertőzések elsődleges forrása nem az ember, hanem az állatok. Tíz súlyos betegségből nyolcat rovarok terjesztenek, míg a földművelés kialakulásával, majd a sűrűn lakott településekkel az ember olyan környezetet teremtett magának, amely melegágya lett a ciklikusan jelentkező pusztító járványoknak, amelyek olykor egy-egy terület, de akár Európa lakosságának harmadát-felét kipusztították.


Felmerülő aggályok

A pusztító járványok okozta állandó fenyegetettség hatására vett az orvostudomány fejlődése olyan irányt, amely végül elvezetett a kórokozó elmélethez, illetve a különféle immunizálási eljárások kifejlesztéséhez. A 18-19. században a fertőző betegségek voltak a halálozás legfőbb okai. Mára a fertőző betegségek visszaszorultak, ezt azonban sokféleképpen lehet magyarázni. Amióta orvostudomány létezik, képviselőit mindig is jellemezte egyfajta öntömjénező szemlélet, ennek a narcisztikus önképnek a talaján születtek meg azok a túlzó állítások, melyek szerint az orvoslás vetett véget a járványoknak, s hosszabbította meg az emberek életét.
Thomas McKeown akkoriban kezdett publikálni, amikor az orvostudomány végképp el volt szállva magától, hisz első tanulmánya idején, 1955-ben már felfedezték az antibiotikumokat, a szteroidokat, a gyógyszeripar rohamos fejlődésnek indult, és már javában elkezdődtek az egyes fertőző betegségek elleni oltási kampányok. McKeown 1835-től az angliai halálozási és megbetegedési statisztikákat tanulmányozta, és kimutatta, hogy nem az orvoslás fejlődése, hanem a szociális és gazdasági fejlődés (az emberek javuló lakhatási helyzete, a jobb táplálkozás) szorította vissza a járványos betegségeket. Mint kritikusai a szemére vetették, McKeown némileg alábecsülte a közegészségügyi állapotok javulásának (csatornázás, tiszta ivóvíz, szemételszállítás), a járványügyi intézkedéseknek a hatását. A tiszta ivóvíz és a csatornázás Norvégiában 1870-1970 között 75%-kal csökkentette a halálozást. Ebből csak a bélrendszeri fertőzések csökkenése 12%-os javulást eredményezett. Az újabb elemzések is azt bizonyítják, hogy a tbc miatti halálozás csökkenését nem az 1950-től bevezetett BCG-oltás, hanem sokkal inkább a szociális körülmények korábbi folyamatos javulása idézte elő. A háborúk idején megnövekedett tbc okozta halálozást a szociális körülmények romlása magyarázta.


(Forrás: Griffiths és Brock, 2003)

Nemcsak a tuberkulózis-, de a tüdőgyulladás-, diftéria-, kanyaró- és tífuszeredetű halálozás visszaszorulásában is jelentéktelen szerepet játszottak a különféle orvosi eszközök (oltás, antitoxin, szulfonamidok, antibiotikumok). Pl. a kanyaróhalálozás az USA-ban 1900-tól az oltás bevezetéséig 98%-kal csökkent, s hasonlóképpen a szamárköhögésből eredő halálozás 90%-kal.




A grafikonon jól látható, hogy mire a védőoltásokat bevezették, a fertőző betegségekből fakadó halálozás minimálisra csökkent. A skarláthalálozás visszaszorulása jól példázza azt, hogy védőoltás nélkül is visszaszorulnak a fertőző betegségek. A kötelező oltást ellenzők szemében ez a folyamat fontos érv. Ha ugyanis egy betegség már nem halálos, kérdés, hogy az oltások mellékhatásai és szövődményei nem jelentenek-e nagyobb kockázatot az esetleges fertőzéssel szemben? A járványok megfelelő kezelésére jó példa az ebola, amely ellen jelenleg nincs megfelelő védőoltás, a nyugati világban mégsem tudott elterjedni, mert a karantén és a megfelelő védőruha gátat vetett ennek. Hasonló példa lehet a HIV kordában tartása, vagy a nemi betegségek visszaszorítása.
Az oltáspártiak viszont azzal érvelnek, hogy az oltások nem is a halálozás, hanem a megbetegedések visszaszorítására szolgálnak. Az érvelés azonban kicsit a gombhoz szabott kabát esete, hiszen ha már a védőoltások nélkül is minimálisra csökkent a halálozás, akkor nem is lehetne a kötelező oltások mellett mással érvelni. Ráadásul az oltáspártiak a hepatitis B-, a HPV- vagy az influenzaoltás esetében az oltáspropagandában nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a védőoltással a végzetes kimenet elkerülhető. Valójában tehát arról van szó, hogy az oltások mellett mindig azzal kardoskodnak, ami a propaganda szempontjából éppen hathatósabb érvnek tűnik.
A kötelező oltásokkal szemben számos aggály felmerül.

Az egyik, hogy a természetes fertőzések tartósabb, a védőoltások viszont idővel gyengülő védettséget idéznek elő, így sok, gyermekkorban veszélytelen gyermekbetegség súlyosabb kimenetelű felnőttkori betegség képében jelenhet meg. Például az oltás okozta immunitás gyengülése miatt a diftériával szemben a felnőtt népesség 50%-a már védtelen, ez Oroszországban 1993-ban 190 ezer megbetegedéshez és 4000 halálhoz vezetett. A rózsahimlővel szembeni védettség hasonló problémát vet fel: hiába oltják be a gyerekeket, éppen felnőttkorra gyengül a védettség, amikor a terhesség alatt kialakult rózsahimlő komoly kockázatot jelent a magzatra nézve. Amíg nem volt rózsahimlő elleni védőoltás, addig az ismételt fertőzések révén a népesség 90%-a védett volt. A rémisztő gyermekparalízist okozó poliovírus a 19. században alig okozott megbetegedést, holott szinte a teljes népesség fertőzött volt. Az anyák polióval szembeni antitestjei annyi védettséget jelentettek a gyerekeknek, hogy a betegség tünetmentes vagy enyhe lefolyású volt. Ahogy javultak a közegészségügyi állapotok, s egyre kevesebb embernél alakult ki védettség, járványok alakulhattak ki, s a betegség súlyossá, gyakran halálossá vált. Így változott egy korábban ártalmatlan vírus a 20. századra rettegett betegséggé.
A másik, hogy a védőoltások nem veszélytelenek, súlyos egészségkárosodást, de akár halált is okozhatnak. Míg a közegészségügy szemében az oltások áldozatai a népesség immunizálásának érdekében elszenvedett járulékos veszteségek, addig az egyén szempontjából az oltási károsodás egészséges gyerekek feláldozását jelenti mások megbetegedésének elkerüléséért.
Hogy ezek a veszélyek nem puszta oltásellenes riogatások csupán, álljon itt néhány kirívó történet az oltások múltbeli és jelenkori történetéből.

Tévedések és tragédiák az oltások történetében

Szándékosan nem idézek a vakcináció hőskorából eseteket. Tanulságosabbak a modernebb korból származók. Mindegyikben közös, hogy az oltóanyagba fel nem ismert vírusok kerültek, ami vagy közvetlen járványt, vagy későbbi megbetegedéseket okozott.
1942-ben az amerikai hadseregben sárgaláz ellen oltottak, melynek következtében 51 ezer ember hepatitisben fertőződött meg, 150-en meghaltak, s sokaknál évekkel később alakult ki cirrózis vagy májrák.
A Jonas Salk által kifejlesztett inaktivált poliovírust tartalmazó oltóanyaggal 1955 és 1963 között 10 millió embert immunizáltak. 1955-ben, amikor még csak tesztelték az oltóanyagot, az oltást követően poliojárvány alakult ki. Kiderült, hogy a Cutter nevű oltóanyaggyártó vakcinájába élő vírus került. Ekkor 460 gyermek betegedett meg. Az oltóanyagba később az előállítási technológia révén belekerült egy SV40 nevű majomvírus, amely embernél agy-, tüdő- csont- és egyéb rákot idézhet elő. Manapság a becslések szerint évente 2000-en halnak meg az SV40 okozta rákban. Az is kiderült, hogy a vírus generációról generációra átadódhat. Az ügy jól szemlélteti a közegészségügyi hozzáállást: már 1960-ban fény derült a rákkockázatra, de az eredmény publikálását megtiltották, a kutatót az oltóanyag további vizsgálatától eltiltották, és az oltáson nem módosítottak.
Az 1963-tól majd kétmillió adagban beadott, elölt kanyaróvírust tartalmazó oltásról kiderült, hogy egy év után nem nyújtott védettséget, sőt egy atipikus kanyaróra hajlamosította az oltott gyerekeket. 1998-ban Jordániában a kanyaróoltás miatt 122 gyermeket kellett kórházban kezelni. A WHO tömeghisztériának minősítette ezt, hasonlóképpen a 2002-ben Kínában bekövetkezett hasonló esetet is, ahol enkefalitisz elleni oltástól 900 gyerek került kórházba.
A gyermekbénulás elleni oltás 2000 óta 9 ízben okozott járványt, mivel az oltásban használt élővírus mutálódott, és vadvírussá változott. 2006-ban Nigériában 70 gyermek megbénulásáról tudnak. Mivel az élővírussal történő vakcináció olcsóbb, a WHO ezt alkalmazza, ez viszont újra és újra járványt robbant ki. 2006-ban az oltóanyagtól 1600 indiai gyermek betegedett meg gyermekbénulásban.
Sajnos ezek az esetek csupán a jéghegy csúcsát képezik, a legtöbb ilyen rendellenes esemény nem kap nyilvánosságot, ugyanis a nemzeti és nemzetközi hatóságok az oltás negatív hatásainak eltussolásában érdekeltek.
A közegészségügy bizalmat kér, de nem szolgál rá a közbizalomra. Pedig a növekvő oltásellenesség és a múltbeli tanulságok arra kellene hogy figyelmeztessék a közegészségügyet, hogy ha közérdekről van szó, fontos a transzparencia, és nem kerülhető meg a nyílt vita sem.

A H1N1 tanulságai

Elég csak a közelmúlt H1N1-„világjárványára" gondolnunk. Az Európa Tanács, majd több nemzeti közegészségügyi intézmény vizsgálódása nyomán napvilágra került tények azt bizonyították, hogy a WHO titkos bizottságában, amely a 2009/2010-es influenzajárványt világjárványnak minősítette, az ipar által szponzorált tudósok ültek. Ez a „világjárvány" 7 milliárd dolláros piacot teremtett az oltóanyagiparnak és az antivirális szereket gyártóknak. A legtöbb kormány óriási készleteket vásárolt fel vakcinából is, antivirális szerekből is. A magyar közegészségügy nagy nyomás alatt tartotta a magyar lakosságot, véleményformáló személyeket béreltek fel a lakosság megfélemlítésére, s az egészségügyi miniszter még feljelentést is tett rémhírterjesztés címén azok ellen, akik bírálták a hivatalos oltáspolitikát. Időközben aztán kiderült, hogy a „világjárványba" feleannyian haltak bele, mint a szokásos, évenként jelentkező szezonális influenzába, az oltások hatástalannak bizonyultak a vírussal szemben, és a keringő vírus rezisztens volt a nagy mennyiségben felvásárolt antivirális szerekkel szemben is. Korábbi vizsgálatok már igazolták, hogy a legveszélyeztetettebb időseknél az influenzaoltások a gyenge immunválasz miatt eleve hatástalanok, de egészséges felnőtteknél és gyermekeknél sem volt igazolható, hogy az influenza elleni oltások bármit is érnének. A gerjesztett pánik hatására nagyon sokan beoltatták magukat, kitéve szervezetüket a ritka, de súlyos szövődményeknek. Emlékezetes, hogy 1976-ban már volt egy ilyen vaklárma az USA-ban, s a tömeges oltást azért kellett felfüggeszteni, mert a bénulást és akár halált is okozó Guillain-Barré-szindróma az oltottak körében az átlagnépességhez képest hússzor gyakoribbá vált. A kiküszöbölt veszélyek helyett azonban jelentkeznek újak. A 2009-es H1N1-vírus ellen kifejlesztett, Nyugat-Európában alkalmazott Pandremix nevű oltóanyagtól legalább 800-an narkolepsziát kaptak, ami egy gyógyíthatatlan, a normál életvitelt lehetetlenné tevő autoimmun betegség. Ez utóbbi eset azt jelzi, hogy némely állam (francia, norvég) közegészségügyi hatóságai komolyan veszik az oltások kockázatait.
A mesterségesen, üzleti okokból gerjesztett influenzapánik során a közegészségügy tekintélye komolyan lejáratódott, s joggal lehet attól tartani, hogy ha egy nap valóban súlyos ügyben kell riadóztatni a lakosságot, már senki nem fog hinni a hatóságoknak.

HPV

A HPV-oltás értelmetlenségéről és veszélyeiről már írtam (IPM 2010. október), itt ismétlésként csak annyit, hogy túl az oltási kockázatokon, problémás, hogy az oltás mindössze két vírustól véd meg, s marad még kb. 13 nagy kockázattal rákot okozó HPV vírus. Az oltás klinikai vizsgálata nem igazolta a komoly védelmet, azt sem tudni, mennyi ideig véd. Ráadásul az oltott nők kevésbé lesznek ezentúl motiválva a rendszeres szűrésre, akár növekedhet is a méhnyakrákos esetek száma. Így a gyártókon kívül valószínűleg senki nem nyer, inkább csak veszít ezen az oltáson.

Aluminium adjuváns, hepatitis B-oltás

Sajnos a még oly gondosan előállított oltás is okozhat súlyos károsodást, ami viszont a vakcináció mai technológiáját kérdőjelezi meg. Alumíniumvegyületet évtizedek óta adnak az oltásokhoz, hogy fokozzák az oltásra adott immunválaszt. Sokáig az alumíniumot „semleges" elemnek tekintették, mára azonban kiderült, hogy az alumínium a szervezetben, különösen az idegrendszerben felhalmozódik és idegméregként hat.
Elsősorban az alumínium adjuvánsnak, illetve szilikonnak tulajdonítják azt az új autoimmun betegségcsoportot, amelyet ASIA (Autoimmune Inflammatory Syndrome Induced by Adjuvants) mozaikszóval neveztek el. Az ASIA körébe tartoznak az oltás kiváltotta klasszikus autoimmun betegségek (lupus, rheumatoid arthritisz, sclerosis multiplex, 1-es típusú cukorbetegség), mozgászavarral vagy bénulással járó degeneratív neurológiai betegségek (pl. Guillain-Barré-szindróma), alvászavar, memóriazavar, krónikus fáradtság, de felmerült az autizmus is mint lehetséges következmény. Mivel a kötelező oltásokban gyakran fordul elő alumínium adjuváns, már kisgyermekkortól megkezdődik az alumínium felhalmozódása a szervezetben és az idegrendszerben.
A legmarkánsabb, bár közvetett bizonyítékai az ASIA-szindróma létezésének a tömeges francia, hepatitis B elleni oltáskampány adataiból nyert tapasztalatok. 1992 és 1998 között több mint 20 millió embert oltottak be hepatitis B ellen, majd, amikor felmerült, hogy sclerosis multiplexet okozhat az oltás, a kampányt leállították. Dominique Le Houézec az adatokat elemezve kimutatta, hogy régiónként 65-100%-kal nőtt az oltást követő években az SM-betegek száma.




A szerző azt is kimutatta, hogy az oltást követően az évek során nem csökkent az új SM-betegek száma, hanem folyamatos lassú emelkedést mutat, ami az oltások elhúzódó hatásának tulajdonítható.




Az ASIA-szindróma felállítása azonban csak az első lépés afelé, hogy az orvoslásban polgárjogot nyerjen az oltásokat követő mellékhatások alapos vizsgálata, amit a hivatalos szervek folyamatos tagadása, az orvosok teljes tájékozatlansága és a mellékhatás jelentésének önkéntes jellege rendkívül megnehezít. Aki ma panaszkodni mer az oltás okozta megbetegedésre, az könnyen megkapja a hipochonder vagy az oltásellenes címkét.

Oltsunk vagy ne oltsunk?

Valójában nem ez az igazi kérdés. A védőoltások bevezetése népességi szinten olyan új immunológiai helyzetet teremtett, amelyből már nehéz lenne kihátrálni. Másfelől a vakcinációt az orvostudomány diadalának tekintik, s a kötelező oltások a közegészségügy szent teheneivé váltak. Az oltások hatásosságába és veszélytelenségébe vetett hit ma ideológiai kérdés. Pedig a védőoltások nem nyújtanak életre szóló védettséget, és a kórokozók sem tűntek el a népességből. Az időnként kirobbanó járványok nem feltétlen az oltási fegyelem lazulásával, hanem az oltások évekkel csökkenő védőhatásával és a kórokozók permanens jelenlétével is összefüggenek.
Oltásügyben az igazi kérdés az, hogy vajon elég biztonságosak-e az oltóanyagok, és ha nem, lehet-e ezen javítani. Az is kérdés, valóban szükség van-e mindazon oltásra, amit az oltóipar és a közegészségügy oly buzgón szorgalmaz. Amikor az állam oltáspárti, az oltóanyagipar ellustul. Védettséget élvez, az oltások mellékhatásaiért nem terheli felelősség, az oltások okozta mellékhatásoknak és károsodásoknak aktív figyelése és követése nincs, mert eleve az a feltételezés, hogy az oltások veszélytelenek. Ezért elég reménytelen bizonyítani a kapcsolatot egy oltás és egy évekkel később fellépő károsodás között. Természetesen bizonyos problémák elkerülhetetlenül szemet szúrnak, de ezek esetében jobb stratégia évtizedekig vehemensen védelmezni valamit, majd sutyiban kiiktatni a problémás oltásösszetevőt. Így tűnt el az oltások legtöbbjéből a higany, miközben évekig azt hallottuk, hogy nincs is vele semmi probléma. Valójában csecsemőknek higanytartalmú oltást beadva a higany toxikus szintet ért el (Link, 2005), és majomkölykökkel végzett higanyos oltásvizsgálat igazolta az idegrendszeri károsodást. A közlemény története is árulkodó: a Neuro Toxicology szaklap először befogadta közlésre (elektronikus formában meg is jelentették), majd megtagadták a közlést, és végül csak egy másik lap közölte le a tanulmányt. Később humán vizsgálatok is felvetették, hogy a tartósítószerként alkalmazott higanyvegyület fejlődési visszamaradást és autizmust is okozhat gyerekeknél.
Az oltásokkal kapcsolatos aggodalmakat egyre kevésbé lehet szőnyeg alá söpörni. Nem kétséges, hogy némely oltásra a jövőben is szükség lesz. De nem mindegy, milyen áron.



Hozzászólások