Álom – luxemburgi kivitelben

Kalandozó hajlamú honfitársaink sokadalma eljut ugyan Frankfurtba, Párizsba vagy Brüsszelbe, de viszonylag kevesebben ugranak tovább a pöttöm szomszédvárba, Luxemburgba. Pedig volt idő, amikor ezt tekintették a leendő európai egység központjának. Ma már inkább csak irigylésre méltó gazdagságával, egységes építészeti stílusával vagy éppen kontinentális intézményeivel csábítja az ide igyekvőket. 


Mifelénk kinek-kinek inkább a Luxemburg grófja című Lehár-operettecske lehet emelkedett élménye, másoknak a magyar focistáknak kijáró lesújtó vagy kellemetlen mellékíze marad meg az országról.

És ha nem is nyúlunk vissza Ádámig és Éváig, közös múltunk egyik kuriózuma, hogy a „mi" ‒ hercegi birtokukról elnevezett, német eredetű ‒ Luxemburgi Zsigmondunk (1387‒1437) „másodállásban" német és cseh király is volt, mellesleg pápai koronázása után német-római császárként is uralkodott, egyidejűleg ennek a nyugati zugnak is ura volt. Márpedig a piciny nagyhercegség máig nagyobb figyelmet érdemel. Helyszíni riportunk ide enged bepillantást.  


Történelmi labirintus - dióhéjban

„Azok akarunk maradni, akik vagyunk" - mindmáig olvasható ez a gót betűs felirat Luxemburg hasonnevű fővárosában, az egyik 15. századi patinás ház portáján. Nem volt könnyű. 1839-ben egy nemzetközi egyezmény kimondta ugyan a luxemburgi nagyhercegség függetlenségét, ám Belgium javára menten lecsippentett egy nyugati darabot amúgy is apró területéből. A szomszéd délkeleti tartománya azóta is ugyanezt a nevet viseli.

Aztán alig négy évtized múltán újabb nagyhatalmi szerződés hirdette ki az „eredeti" Luxemburg, a minibirodalom semlegességét, egyben elrendelte az akkor még ellenállhatatlannak és félelmetesnek vélt erődítményeinek lebontását. Ez csak részben valósult meg, így a fővárosban ma is ott büszkélkednek a magas kőfalak, a régi dacos dicsőség emlékei - az UNESCO világörökség büszke helyi bástyái. Az első világégés után, az addig a mezőgazdaságra - kivált szőlészetére és borászatára - oly büszke gazdaságban a romok eltakarítását követően teljes erővel, vasakarattal és acélos lendülettel beindult az ország vaskohászata és acéltermelése. (Korántsem mellesleg megjegyzendő, hogy a globalizáció mellékhatásaként a hírneves ArcelorMittal ma indiai tulajdonban olvaszt és olvadozik.)

1940-ben a németek (ismét) megszállták, és végül csak iszonyú áldozatok árán sikerült kifüstölni őket. A világégést követő világméretű átrendeződés jegyében Franklin Delano Roosevelt akkori amerikai elnöknek tulajdonítják kedvenc szállóigéjüket, miszerint Luxemburgot „vissza kell helyezni a térképekre". A helyiek máig büszkén híresztelik, hogy a Fehér Ház néhai urának személyes motivációja lehetett eme gondolat megpendítésére, elvégre maga is rendelkezett idevalósi felmenőkkel, akik az Óperencián túlra hajóztak szerencsét próbálni.

S lőn: a „térképre visszakerült" egykori ütközőövezet körül hirtelenjében megváltozott a légkör. Luxemburg ekkor felhagyott fogadott semlegességével, és elindult az euroatlanti szövetségi rendszerek felé. Előbb csatlakozott a NATO-hoz, igaz, a katonai tömbben játszott szerepe fölöttébb jelképes, hiszen jószerivel hadserege sincs. A mundérba bújtatottak funkciója szinte kimerül kackiás katonazenekarukban és a nagyhercegi palota előtt végrehajtott ünnepélyes őrségváltás főhőseiben. Ez a kisebb magyar megyényi állam később a térkép, pontosabban az európai politikai pódium közepére penderült, amikor alapító tagként részt vett a mába érő integráció előfutárának létrehozásában. Mert ami kontinentális politikai helykeresését illeti, Luxemburg jelképes „grófjainak" az újabb darabokban kitüntetett szerep jutott.  

Odafönt: Luxemburg grófjai

Kevesen tudják, hogy már a nagy européerek egyike, Robert Schuman is éppen itt látta meg a napvilágot. A nagyhatalmak malmai között őrlődő országocska szülötte a történelem sodrásában így aztán volt német állampolgár Elzász-Lotaringiában, majd később francia parlamenti képviselő. A második világháborút követő kormányokban a párizsi diplomáciát irányította (fél évig még kormányfő is volt), hogy 1950-re szó szerint alapvető dolgozatával, a Schuman-tervvel megalapozza a későbbi Európai Uniót.

Elképzelései alapján kezdetben a Közös Piac alapító tagállamainak (Franciaország, NSZK, Olaszország és a Benelux államok) csupán a szénbányászatát és acéliparát kezdték összeolvasztani az úgynevezett Montánunióban. Később ezen a biztos alapon emelkedett mind magasabbra az európai integráció folyvást terebélyesedő szervezete, amelynek szíve Luxemburgban dobogott. Utóbb rosszabb idők jártak a miniállamra, miután a néhai egyesülés székházát, a „kis Európa" központját - Luxemburg feje fölött és akarata ellenére - Brüsszelbe helyezték át.


Az ekkor már az itteni Kirchbergben épülő 23 emeletes toronyház új integrációk szívévé lényegült át. Azóta egész negyeddé terebélyesedett. Kárpótlásul (?) itt kapott helyet az Európai Beruházási Bank, az Európai Bíróság, a közös statisztikai hivatal, az Eurostat, és megannyi más integrációs intézmény. Sőt, évente háromszor az Európai Parlament is ide költözik át Strasbourgból. Az európai egységesedés folyamatában Luxemburg és kiemelkedő politikusai a későbbiekben is kulcsszerepet játszottak. Közvetítésben, a nyelvi hídépítésben épületes munkát végeztek. Könnyű belátni, hogy miért. Már az is árulkodó helyi sajátosság, hogy itt mindmáig gyakori a francia keresztnév és a német(es) vezetéknév kombinációja. Legismertebb politikusaik, így Gaston Thorn, Jacques Santer vagy éppen Jean-Claude Juncker jól példázza ezt. Sőt az is közös bennük, hogy mielőtt mindannyian az Európai Bizottság csúcsára kerültek, évekig álltak hazájuk kormányának élén.

Juncker például még a hatvanadik születésnapját sem ünnepelhette, amikor Brüsszelben már „nagy öregként" tartották számon. Ekkorra már megdöntötte az uniós rekordokat: csaknem két évtizeden át volt a miniállam miniszterelnöke. Kulcsszerepet játszott a maastrichti szerződés tető alá hozásában, és 2005-ös megalapítása óta folyamatosan ő volt az eurózóna pénzügyi főkoordinátora, majd a válságkezelő Stabilitási Mechanizmus vezetője.

Elismertségén kívül óriási előnyt jelentett számára is a sokoldalú nyelvtudás. Helmut Kohl és francia partnerei, akár François Mitterrand, akár Jacques Chirac négyszemközti egyeztetésein gyakran előfordult, hogy riadtan keresték Junckert ‒ hol van Jean-Claude? Ő pedig jött, látott, meggyőzte őket ‒ tolmácsolt, netán közvetített.

Ám öt évvel ezelőtt Juncker megbukott a luxemburgi választásokon. Bár pártja ismét elsőként végzett a választási versengésben, a mögötte befutó ellenzéki pártok fegyelmezett összefogása meghozta számukra a várva várt eredményt: széles koalícióban megszabadultak tőle. Az akkor hatalomra jutott liberális-szocdem-zöld pártszövetség most októberben egy hajszállal ismét nyert, majd hosszas alkudozás után decemberre ismét programot hirdetett. Ebben emeli az eddig is irigylésre méltó minimálbért, új szabadnapokat vezet be, és legalizálja a marihuánát. (Ennek adóbevételei a drogmegelőzési programot szolgálnák.) Emellett külön figyelmet fordít az állandósuló csúcsforgalomtól fuldokló, 110 ezres fővárosra. Ide naponta még jó kétszer ennyien futnak be vidékről és a közeli határokon túlról. Ezen könnyítene a kormány azzal, hogy a világon elsőként, legkésőbb 2020-ra ingyenessé teszi a városi tömegközlekedést.

Öt esztendeje még főleg fő ellenfelüktől, attól az olykor nagyképűnek vagy cinikusnak mondott világfitól igyekeztek megszabadulni, akinek ekkor talán már szorongatóan karcsúvá vált a nagyhercegség pódiuma. Ám a tekintélyes Junckernek ott volt Brüsszel, egérútként. Egy periódus után most viszont saját elhatározásából - és betegségére hivatkozva, ritka józan döntéssel ‒ Európa éléről is távozik.

Még a legutóbbi állásváltásakor arról faggattam: hogyan tovább? A tőle megszokott humorral csak annyit dörmögött az orra alá: „Elmennék tévériporternek, mondjuk, Budapestre, hogy végre szabadon készíthessek közszolgálati tévéinterjúkat miniszterelnökökkel!" Ha nem viccelt volna, segítenék neki, hol ne kutakodjon ilyen intézmény után. De akadt, aki épp az ellenkező utat járta végig.


Idelent: Borisz, a magyar

Jól emlékszem, amikor annak előtte a Luxembourg városában föllelhető honfitársaink után tudakozódtam, minden út az egy szem közismertségnek „örvendő" hazánkfiához vezetett - a főpályaudvar főbejáratához.

Itt volt a székhelye Borisznak, a koldusnak. Hangsúlyoznom kell: „a" koldusnak. Elvégre, aki csak ismerte, mindenki megesküdött rá, hogy a nagyhercegségben egyedül ő él ebből a „szakmából". Mindenki csak Boriszként emlegette, így volt egyszerűbb megjegyezniük a néhai kelet-európai menekült nevét. Pedig Boross volt a becsületes neve - mesélte első találkozásunkkor kuncogva és vígan beletörődve. Hazánk szülötte volt, aki valaha még illegálisan helyezte át székhelyét az eldugott nagyhercegségbe.

A komoly műszaki ember gyorsan beilleszkedett új környezetébe. Ám keserű elmondása szerint kezdeti biztos egzisztenciájából ‒ és otthonából ‒ átmenetileg erre kalandozó ukrán lakásüzérek billentették ki. Így lett „hontalan" az új hazájában. Kezdetben a főpályaudvar előtt, majd egy forgalmas „mammon templom", egy bevásárlóközpont előtt rendezte be kéretlen „lakhelyét" és kéregető munkahelyét.

Sosem panaszkodott, kivéve, amikor nagy ritkán sorsa rosszra fordulását idézte. Pedig aztán annyira megszerettette magát, hogy a környék jómódú lakóinak jóvoltából szinte semmiben sem szenvedett hiányt. Ami társasági életét illeti, nagy tekintélye volt a közeli iskolák diákjai körében: némi apanázsért hajnalonta bármikor megoldotta helyettük a matek-fizika házi feladatokat. Zajlott körülötte az élet. Legföljebb egykori honfitársai hiányoztak neki. Ha voltak is tán, kerülték.

A kedvünkért rá is zendített egy szövegében csípős tartalmú magyar nótára. Szép hangja volt, szalonképtelen magyar szótárral. Koldusopera volt ez a javából - luxemburgi módra. Csak mellesleg jegyzem meg, ő már jó ideje örökre elhagyta „régi sikerei színterét". És ma már szép számmal akadnak kéregetők a belváros turisták elözönlötte utcáin-terein. Első blikkre tőlünk délről érkeztek. Elég sokan vannak. Így alamizsnáik is apadnak. Sok keleti „Borisz" - a vadnyugaton.

Fényár Bábel fölött

Fejedelmi földrajzi fekvéséből adódóan itt szinte minden tősgyökeres helyi azonos szinten beszél németül és franciául. Ha ehhez hozzávesszük a „lüceburgist", a szintúgy hivatalos nyelvként szereplő helyi furcsaságot, amely valahol a német és a holland-flamand közötti mezsgyén kavarog, újabb nyelvet tudhatnak igazán magukénak. Ki is kérik maguknak, ha ezt valaki „elfajzott germán dialektusnak" nevezi. Márpedig az elemi oktatás kezdetén ez a tanítás nyelve, majd németre váltanak, felső tagozatban mindent franciául oktatnak, és csak ezután jöhet az angol vagy egy választható idegen nyelv.

És még egy - ezzel szorosan összefüggő, felemás jótétemény: ebben az országban 2003-ig nem létezett egyetem! Mentek is az okulni vágyó, feltörekvő deákjaik francia, belga, német vagy svájci egyetemekre, netán az Óperencián túlra. Nem egyszerűen szerencsét próbálni - a szerencséjük adott volt. Hazájuknak nem kellett az „agyelszívástól" tartania. Kiemelkedő jólétüknek köszönhetően a jól felkészített, „hét nyelven beszélő" diplomásaik jó része megtért az óhazába. Egy közelmúltbeli statisztika kimutatta, hogy az itt élők 99 százaléka beszél franciául, több mint négyötödük „luxemburgiul" és németül, de csaknem háromnegyedük angolul is!

És ha már soknyelvűség ‒ még nem beszéltünk a rengeteg itt élő külföldiről, a nemzetközi szervezetek alkalmazottjainak kavalkádjáról, a 600 ezres népesség másik feléről, a vendégmunkásokról, a vegyes házasságokról. Luxemburgot bízvást nevezhetnénk ily módon egyfajta Bábelnek. Erről bárki már az első helyszíni benyomásai során meggyőződhet.

Akárhányszor taxiba szálltam, hamar szót értettem a sofőrrel - portugálul. Furcsállták. Ők minden helyi dialektusban elboldogulnak, de népes közösségükön kívül kevesen beszélik a nyelvüket. „Szerintem a taxisok legalább 80 százaléka tőlünk érkezett" - húzza ki magát büszkén Antonio (bemutatkozás gyanánt beérte a keresztnevével), de a teljes népességen belül is vagy minden ötödik ember portugál - mondta némi patrióta túlzással. Való igaz, ők képviselik a legnagyobb idegen ajkú kisebbséget, és bár a portugál nem szerepel negyedik hivatalos nyelvként, számos fontos információ ezen a nyelven is elérhető. A recepción is Portóból elszármazott polgár segített, a buszokon tán még gyakoribb volt a szlávos hangzású luzitán szó. A jómódú őshonosok nyilván ritkán élnek az egyébként pontos tömegközlekedési eszközökkel.

A menetútkijelzőn még a következő megállóknál is gyakrabban tűnnek fel az üzleti reklámok. És amerre a szem ellát, mindenütt villognak a „winter lights" csalogató hirdetései. Amikor a belvárosba kanyarodva áthaladunk az „égig érő" hídon, estébe hajlón csillog-villog a központ az ünnepi fényekben. 

A jómód jó, rossz és rútabb arca

A dimbes-dombos területre jellemző, hogy csak a fővárosban vagy száz híddal büszkélkedhetnek. Akad köztük olyan, amelyik 80 méteres magasságból néz le a Pfaffenthal alatta eltörpülő villáira. Roosevelt itt mindmáig akkora becsben áll, hogy a Sarolta nagyhercegnő nevét viselő híd lábánál róla elnevezett körút vezet az Alkotmány térre és a katedrálishoz. A későgót nagytemplom alapkövét még 1613-ban helyezték el. Az egykori jezsuita szentély mindmáig a katolikus többségű miniország egyetlen katedrálisa, egyik leglátogatottabb vonzereje.

Mögötte a fővárosi főpolgármesteri hivatal egyemeletes patinás épülete. Itt, a belvárosban sosem volt divatja a toronyházaknak. Igaz, a közelben párszintes üvegpalotává tunningolt majdani szupermarkethez képest bízvást eltörpül a közigazgatási központ. A szomszédban a kis téren elkerített karácsonyi-újévi műjégpálya - persze díszkivilágításban. Megengedhetik maguknak. Miből a jólét? A minap Juncker közvetlen pénzügyminiszter utódját, Pierre Gramegnát a brexit hatásairól faggattuk. Angolul, franciául, németül (balhéból még olaszul is) huncutul hezitált: a britek távozása senkinek sem jó. De Londonban is tudják: ha fizikailag nem lesznek jelen az unióban, kihullanak erről a pénzpiacról. Majd némi gyógyírként büszkén hozzátette: sőt, máris sokan kelnek át a csatornán, hogy fiókokat nyissanak itt, Luxemburgban.

Mert ez az ékszerdoboz ma már a bankok városa, ahol több tucat nemzetközi pénzintézet székel. Ha nem jóval több! A helyiek 150 körülire becsülik az itt tanyázó hasonnemű cégek számát. Némelyik több pénzzel ga(rá)zdálkodik, mint maga a „szállásadó" ország. Így ez a liliputi állam gyakran keveredik az adóparadicsomok óriásainak hírébe. Annak idején még a Brüsszelbe igyekvő volt kormányfőt, Junckert is piszkálták a pénzmosások elmosásával, ám az önironikus ravasz róka - hanyagságára vagy a részletek ismeretének hiányára hivatkozva - ügyesen kibújt a csapdából. A veterán politikus amúgy nemcsak kormánya élén állt, és pénzügyminiszterként kezelte a kasszát, hanem az eurócsoport vezetőjeként is ördöngösen cselezett. És ha már trükközés: helyi ügyletei miatt nemrég még a kitűnő helyzetfelismeréséről híres futballsztárnak, Cristiano Ronaldónak is meggyűlt a baja az adóhatóságokkal.

Sőt, még karácsony előtt is kínos információk röppentek fel Párizsból. Eszerint most éppen egy elhunyt francia milliárdost (bizonyos Pierre Papillaud-t) gyanúsítják azzal, hogy jövedelmének, biztosítási és adókötelezettségeinek színe-javát luxemburgi számlákon tüntette el. A palackozott vizek koronázatlan királya - illetve most már az özvegy királyné - újabb keserű kortyokkal szembesül. Az ügyészség kezdetben 1,2 millió, majd a Panama Papers kiszivárogtatása nyomán újabb 7-8 millió euró Luxemburgba síbolása okán kutakodik. A vizsgálat folytatódik, ne felejtse el!

De ne legyünk ünneprontók. A nagyhercegség fejedelmi módon él. Pénzügyei pezsegnek, gazdasága virágzik. Luxembourg karácsonyi-szilveszteri díszkivilágítása nem a trezorok árnyoldalainak elhomályosítását szolgálta. Hanem a tisztes jólét és a nemes hagyományok szolgálatát. Mert az üzleti élet mindenben elébe ment az ünnepségsorozatnak. Az autóbuszok például januárba nyúlón hétvégente is ingyen szállították az utasokat, amíg a centrumban a boltok nyitva tartanak. Ja kérem, itt abból élnek, hogy az üzlet - Európa tatarozása alatt is - zavartalanul üzemel!


Hozzászólások