Azt gondolhatnánk, hogy a másolásvédett műsorhordozók a digitális korszakkal együtt jelentek meg, a valóságban azonban először VHS-szalagokon alkalmaztak ilyen technikát.

Az otthoni videózás hőskorában, az 1980-as években viszonylag egyszerű eszközökkel lehetett felvételt készíteni, a szalagok másolásához sem volt szükség másra, mint két videómagnóra. A Macrovision nevű cég azonban 1985-ben ötletes megoldást dolgozott ki a gyári videókazetták másolásvédelmére. Azt használták ki, hogy az analóg képet szállító jelfolyamban olyan szinkronjelek is találhatók, amelyek nem magához a képhez tartoznak, mégis elengedhetetlenek ahhoz, hogy a tévékészülékeken megfelelő ütemben jelenjenek meg a film kockái. Volt azonban a jelnek egy komponense, amely a megjelenítés szempontjából érdektelennek számított, szalagra való rögzítéskor azonban fontos volt a képkockák szinkronizálásához. Nos, ide illesztett be egy nem szabványos, ha úgy tetszik, szándékosan hibás jelet a műsoros kazettáknál a Macrovision. Így a másolatokon túl sötét vagy túl világos volt a kép, ráadásul fentről lefelé futott a képernyőn. Érdekesség, hogy a korszak legolcsóbb videómagnói olyan egyszerű felépítésűek voltak, hogy a tévékészülékekhez hasonlóan érzéketlenek voltak erre a jelre, így ezekkel mégis át lehetett másolni a védett kazettákat.