Kémek, kémelhárítók a II. világháborúban 1. rész

Mi a hírszerzés szerepe egy háborúban? Hogyan dolgoznak a kémek? Önmagában elegendő-e az, ha pontos és hiteles információkat továbbítanak? A sorozat első részében ezen kérdésekről olvashatunk, továbbá megismerkedhetünk Cicero, Sorge vagy éppen Dóra történetével.


Pierre Boulle Híd a Kwai folyón című regényének egyik hőse, Green ezredes rossz véleménnyel volt az Intelligence Service-ről. Szerinte a brit titkosszolgálat „saját lényegét tisztára spirituálisnak vélve, rendszeresen elutasította az együttműködést a végrehajtó hatalommal. Elefántcsonttoronyba zárkózott, és legértékesebb dokumentumait - azzal az ürüggyel, hogy túlságosan bizalmasak - senki olyannak meg nem mutatta, aki képes lett volna hasznot húzni belőlük, hanem gondosan bezárta egy páncélszekrénybe. Itt évekig porosodtak, amíg csak használhatatlanná nem váltak, vagy pontosabban, amíg hosszú idővel a háború befejezése után valamelyik nagyfőnök szükségét nem érezte, hogy halála előtt megírja az emlékiratait, hogy felfedje magát az utókor előtt, és kinyilatkoztassa az elkápráztatott nemzetnek, hogy ekkor meg ekkor, ilyen meg ilyen helyzetben a titkosszolgálat milyen agyafúrtan kifürkészte az ellenség teljes tervét, és milyen nagy körültekintéssel jó előre megállapította a helyet és az időpontot, hol és mikor akar az lecsapni. Ezek a jóslatok szigorúan pontosnak bizonyultak, mert a szóban forgó ellenség csakugyan akkor és ott csapott le és olyan sikerrel, ahogy azt előre jelezték". A cinikusnak tűnő megállapításnak van alapja. A második világháború idején is voltak esetek, amikor egyes katonai vagy politikai vezetők különféle okokból fontosabbnak tartották információforrásuk, kódfejtő módszerük védelmét, mint az ellenség tervezett akciójának meghiúsítását.

Katonatiszt, diplomata vagy inas?

Ideális esetben az ellenség legfelső katonai, politikai vezető köreibe beépített titkos ügynök lehetőleg magas rangú katonatiszt vagy diplomata, hozzáfér akár a legtikosabb tervekhez, tervrajzokhoz, kódkönyvekhez, és a megszerzett információt gyorsan továbbítja haza. Ott pedig megfelelően értékelik ezeket, és megteszik a szükséges előkészületeket az ellenség terveinek meghiúsítására. A beépített vagy önként átálló magas rangú kém helyett olykor megteszi egy egyszerű inas is, mint az ankarai brit követé, akinek a németek a „Cicero" fedőnevet adták. Elyesa Bazna nem volt náci, csak szerette a nagyon sok pénzt, a német hírszerzőktől sok angol fontot kért és kapott a remek minőségű fényképeiért, amelyeket a brit követ páncélszekrényében talált dokumentumokról készített. „Cicero" olyan könnyen tudott a legbizalmasabb iratokhoz is hozzájutni, hogy Berlinben arra gyanakodtak, az angolok hamis információkkal tömik őket, és semmit sem használtak fel mindabból, amit „Cicero" a kezükre játszott. Ez „Cicero" fényképező tevékenysége első hónapjaiban nem volt igaz, de ezt Berlinben nem tudhatták biztosan. Az amerikaiaknak volt egy emberük a brit követségen, aki rájött, hogy valaki ott a németeknek dolgozik. Figyelmeztették a brit elhárítókat, akik megnyugtatták őket, hogy már ők is tudják, és megtették a szükséges intézkedéseket.

A II. világháborúval foglalkozó népszerű könyvekben, kémregényekben és filmekben gyakran találkozunk olyan megfogalmazásokkal, hogy ez vagy az a szuperkém, persze önzetlen segítőivel, eldöntötte a világháború vagy legalább egy, persze sorsdöntő csata sorsát. Mások úgy vélik, hogy a kémek nem sokkal járultak hozzá az Antifasiszta Szövetségesek győzelméhez. Önmagában persze az, hogy a hírszerzők pontos, megbízható információkat továbbítanak megbízóiknak, nem sokat jelent. Az angolszász hadvezetés tudta 1941 tavaszán, hogy a Balkánon a Wehrmacht hol, mikor, milyen erőkkel fog támadni. Ám Churchill kalandor döntésének következményeit, hogy túl későn, túl kevés csapatot vezényelt Görögországba, már nem tudták semmissé tenni. Ha nincs elég katona, fegyver, nem biztos az utánpótlás a terepen, hiába tudják a tábornokok, hogy mit tervez az ellenség, tehetetlenek.

A bizalmatlanság csapdája

A hírszerző főnökök és parancsnokaik két fő hibát követhetnek el. Lenézik, lebecsülik az ellenfelet, vagy túlértékelik őt. A második világháború elején az angol és francia vezérkar lebecsülte a Nagynémet Birodalom katonai erejét. Az első világháborús tapasztalataikból indultak ki, és Wilhelm Canarisnak, a német katonai hírszerzés, az Abwehr vezetőjének ezért is volt viszonylag könnyű dolga, amikor megpróbálta elhitetni, hogy a Wehrmacht az 1914-ben egyszer már kudarcot vallott Schlieffen-tervet akarja megismételni. Ahhoz persze nem kellettek Canaris megtévesztő információi, hogy a viszonylag idős francia és angol tábornokok azt higgyék, hogy a tankokat továbbra is csak komoly gyalogsági védelemmel, egyenként, szétszórva lehet alkalmazni. Ha elolvassák, amit többek között Basil Liddell Hart, a Times első (majd később második) világháborús katonai szakírója már az 1920-as és 1930-as években több tanulmányában leírt a modern páncélos hadviselésről, jobban jártak volna. Liddell Hart munkáit viszont lefordították németre, és Erich von Manstein, Erwin Rommel, Heinz Guderian és bajtársaik, a páncélos hadviselés későbbi rettegett német tábornokai nagy figyelemmel tanulmányozták ezeket. A francia és angol vezérkari kollégáik azt is „tudták", hogy az Ardenneken a páncélosok nem tudnak áthatolni. Liddell Hart évekkel a II. világháború előtt bejárta Belgium, Luxemburg határvidékeit, és kétségbeesetten próbálta figyelmeztetni a francia és brit vezérkari ismerőseit, hogy a lánctalpas páncélos járművek leküzdhetik az Ardennek hegyes-dombos terepviszonyait. Senki sem hallgatott rá.

Bár Canarist 1944. július 20., a Hitler elleni sikertelen merénylet után mint náciellenes összeesküvőt végezték ki, ő valójában nem volt a legnagyszerűbb, legsikeresebb titkos ellenálló. Azok szeretnék Canarist a szövetségesek legfőbb titkos ügynökének beállítani, akik szerint a német hadsereg megnyerhette volna a második világháborút, ha a „belső árulók" nem döfik hátba a hősiesen küzdő nácikat. A valóságban Canaris lusta is volt, hanyag is, nem értett a modern hadviseléshez, a kémelhárításhoz és a hírszerzéshez. Az Abwehrnek a híre nagyobb volt, mint a tényleges hatékonysága. Az igaz, hogy Hans-Bernd Gisevius német diplomatát, aki 1939-től az Abwehrnek dolgozott, Canaris küldte Zürichbe. Gisevius antináci volt, már 1941 januárjában értékes információkat adott át lengyel és brit hírszerzőknek a Luftwaffe repülőgép állományáról, és azt is közölte, hogy Berlinben letettek a Nagy-Britannia elleni invázióról. A megbízhatóságába vetett hitet gyengítette, hogy 1941. március 28-án közölte, hogy a német csapatok a közeljövőben nem fognak Észak-Afrikában támadni, ám pár nappal később Rommel újabb nagy támadást indított.

A nyugat-európai „villámháborús" diadal (1940. május-június) után Hitler dönthetett volna úgy is, hogy - esetleg Sztálinnal katonai szövetségben - megpróbálja Nagy-Britanniát térdre kényszeríteni. Az antikommunista és antiszemita német diktátor viszont, nem utolsósorban a csatorna feletti légi fölényért vívott csata elvesztése miatt is úgy döntött, hogy először a „judeobolsevisták" által irányított Szovjetunióval végez. Tudjuk, hogy a Vörös Hadsereget és személy szerint Sztálint felkészületlenül érte 1941. június 22-én a Wehrmacht és szövetségeseinek támadása. Nehéz megérteni, miért. NKVD-ügynökök már 1940 júliusától küldtek jelentéseket a németek által megszállt lengyel területekről, csapatmozgásokról, barakképítésekről. 1940 szeptemberében már masszív csapat-előrevonásokról érkeztek hírek Moszkvába, ahol azt is tudták, hogy újabb és újabb épületeket emelnek a szovjet-német határ mentén a német katonák számára. 1940 novemberében Sztálint tájékoztatták, hogy Hitler 85 hadosztályt vont össze a szovjet-német határ mentén. Berlinben ezt azzal próbálták megindokolni, hogy csak ki akarták vonni a csapataikat az angol bombázók hatósugarából. Sztálin gyűlölte Nagy-Britanniát, nem bízott Churchillben, és tudta, hogy az 1937-1939 közötti „Nagy Terror" idején kivégzett kb. 40 000 tisztet, köztük 5000 törzstisztet, Mihail Tuhacsevszkijt és sok ezer kiválóan képzett főtisztet, tábornokot nem tudta pótolni. Azt akarta elhitetni magával, hogy Hitler nem fogja megismételni az I. világháborús hibát, nem kezd kétfrontos háborúba, nem fogja a Szovjetuniót megtámadni, amíg nem végez a brit oroszlánnal. Azt hitte, hogy meg tudja vásárolni Hitler jóindulatát, ezért szállított gabonát, kőolajat, stratégiai nyersanyagokat Németországnak 1939-1941 között. Amikor 1940 tavaszán a francia és a brit haderő fejvesztetten menekült a német tankhadosztályok elől, fontos szövetséges vezérkari iratok kerültek a Wehrmacht szakértőinek kezébe. Ezekből kiderült, hogy a szovjet-finn háború idején (1939. november 30. ? 1940. március 13.) a brit és francia vezérkarban komolyan tervezték a bakui olajmezők bombázását. Sztálin sem értette, miért gyengítette meg 1941 elején Churchill az észak-afrikai haderejét, miért küldött 58 000 katonát március 7-én Görögországba. Jogosan tartott attól is a szovjet diktátor, hogy Hitlernek esetleg nemcsak Jugoszláviát és Görögországot sikerül elfoglalni, hanem bevonhatja az addig semleges Törökországot is a tengelyhatalmak táborába. A törökök viszont okosan politizáltak, nemcsak ragaszkodtak a világháború idején a semlegességükhöz, hanem 1941 januárjától elkezdték tájékoztatni a szovjeteket a romániai német csapatmozgásokról. Az információk számos forrásból özönlöttek Moszkvába a német támadás előkészületeiről. Hitler 1940. december 18-án írta alá 21. számú parancsát a Szovjetunió megtámadásáról. A Barbarossa hadműveletről szóló parancs tartalmáról már december 29-én a berlini szovjet katonai attasé jelentést küldött Moszkvába. A Vörös Hadsereg hírszerzésének, a GRU-nak a parancsnoka, Filipp Golikov tábornok még 1941. március 20-án is Sztálin vágyálmának megfelelően úgy értékelte a küszöbön álló német támadásról szóló információkat, hogy ezek többsége angol és amerikai forrásokból származik, tehát a céljuk a német-szovjet kapcsolatok megrontása. Vilhelm Assarasson moszkvai svéd követ hiába volt jól tájékozott a németek terveivel kapcsolatban, a tőle származó információkat nem vették figyelembe, mert tudták, hogy többek között Stafford Cripps brit diplomata volt a hírforrása.

Fedőneve Dóra

Svájcban a magyar származású földrajztudós, Radó Sándor (fedőneve „Dóra") volt a legeredményesebben dolgozó szovjet hírszerző. Az Abwehr-ügynökök tudták, hogy átlagban naponta öt jelentést küldött Genfből Moszkvába, de ezeket nem tudták megfejteni. Hiába próbálták rávenni a svájci illetékeseket Radó letartóztatására, vagy legalább az országból való kiutasítására, azok a fülük botját sem mozdították, „Dóra" nyugodtan dolgozhatott. Mivel a GRU levéltárában még ma sem lehet kutatni, nem tudjuk, hogy „Dóra" mikor, mit jelentett. Csak néhány üzenete került eddig napvilágra. 1941. február 21-én jelentette, hogy a németek május végén fogják a Szovjetuniót megtámadni. Május végén egy francia diplomatára hivatkozva a pontos napot, június 22-ét jelölte meg a támadás időpontjaként.

Tokióból a német-orosz származású újságíró és szovjet kém, Richard Sorge már a második világháború előtt hosszú évekkel pontos információkat küldött a japán hadiipari kapacitásról, a Kína területén folytatott hadműveleteikről. Sorgéban megbíztak a németek, és hosszú évekig a japán elhárítók sem gyanakodtak rá. Első világháborús veterán volt, súlyosan megsebesült, megkapta a Vaskeresztet. Azt is elnézték neki, hogy 1919 után rövid ideig a Német Kommunista Párt tagja volt, és nem tudták, hogy 1924-ben a Szovjetunióba emigrált, ahol a GRU beszervezte. 1929-ben Kínába küldték, ott évekig sikeres felderítő, hírszerző munkát végzett. A náci hatalomátvétel (1933. január 30.) után Németországba küldték, ott sikerült magát ázsiai kérdésekben szakértőnek „eladni", és az egyik újság Japánba küldte tudósítóként. Még ajánlólevelet is kapott Eugen Otthoz, a tokiói német követség katonai attaséjához. Ekkor már a náci párt tagja volt, de senki sem gyanakodott rá, mert egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy kém. Nagy társasági életet élt, keményen ivott, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők omlottak boldogan a karjaiba. Sorge nem mutatta magát lelkes nácinak, gyakran tett gúnyos kritikai megjegyzéseket német párt- és állami vezetőkről, de ez is csak azt a benyomást erősítette, hogy egy playboy újságíróról van szó, aki nem lehet kém. 1934 októberében Ott-tal körutat tettek Mandzsúriában. Sorge írt egy útijelentést a tapasztalataikról, azt Ott Berlinbe továbbította, ahol igen nagyra értékelték az abban foglalt információkat, elemzéseket. Herbert von Dirksen tokiói német követ is nagyra becsülte Sorge szakértelmét, gyakran kérte ki a tanácsait. Sorgénak két fő segítőtársa volt, Branko Vukelić jugoszláv kommunista, aki hivatalosan egy francia újság tokiói tudósítója volt, és a titkos dokumentumokat mikrofilmre vette Sorge számára. A rádióadásokat Max Clausen német kommunista irányította. Ő egy bonyolult kódot használt, melyet csak a gyakran változtatott megfejtési kulcs segítségével lehetett megfejteni. A japánok hosszú évekig még azt sem tudták felderíteni, honnan sugároz a rádió. Sorge fő hírforrása Ozaki Hocumi baloldali újságíró volt, akinek igen jó politikai kapcsolatai voltak. Ozaki egyik barátja Konoe Fumimaro miniszterelnök kabinetfőnöke volt. Konoe később tanácsadóként foglalkoztatta Ozakit, akinek így bejárása lett a miniszterelnök irodájába, hozzájutott a titkos előterjesztésekhez, kormánydöntések háttéranyagaihoz. Sorge és a német katonai attasé szoros baráti és munkakapcsolatát az sem zavarta meg, hogy Ott megtudta, hogy a felesége (is) Sorge egyik szeretője. Csak legyintett, bízva abban, hogy a felesége nem fogja sokáig tűrni, hogy Sorge őt is megcsalja. 1936 tavaszán Sorge mindenki másnál előbb informálta Moszkvát a titkos japán-német tárgyalásokról, amelyek eredménye az Antikomintern Paktum megkötése (1936. november 25.) lett. Ettől kezdve Sztálin még jobban tartott egy kétfrontos háborútól, attól, hogy Németország és Japán egyszerre fogja a Szovjetuniót megtámadni. 1938-ban Ott lett a tokiói német követ, és Sorge az egyik legbizalmasabb szakértője. Nemcsak a követ, hanem a követség munkatársai is gyakran kikérték a véleményét. Josef Meisinger rendőr attasé volt a tokiói német követségen. Szerinte az egyes német attasék jelentéseit is megkapta Sorge, aki a Berlinbe küldött összefoglaló jelentéseket ezek alapján fogalmazta meg, Ott követ ezeket csak aláírta.

Sorge és a Molotov-Ribbentrop-paktum

Sorge tájékoztatta Moszkvát többek között arról is, hogy a japánok komolyan törekszenek egy német-japán katonai szövetség megkötésére. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Sztálin megkösse a szovjet-német megnemtámadási szerződést (1939. augusztus 23.), más néven a Molotov-Ribbentrop-paktumot. Az 1939 tavaszi-nyári tárgyalások során a szovjet fél a németek tudomására hozta, hogy a szerződés aláírásának egyik feltétele az, hogy Berlin ne kössön katonai szövetséget Tokióval. Sorge figyelmeztette Moszkvát, hogy Japán terjeszkedési terveiben előkelő helyen áll Francia Indokína, vagyis Vietnam, Laosz és Kambodzsa. Pontos információkat küldött 1941 első hónapjaiban a németek támadó terveiről is. Május 30-án azt jelentette, hogy június második felében várható a német támadás. Egyik jelentésére Sztálin ráírta: „Hazudik, szar alak."

1941. június 22. előtt Sztálin nem tudta elhinni, hogy Hitler képes lemondani az egyetlen világhatalom, Nagy-Britannia elleni offenzíváról. Sikeresen hitette el magával, hogy a német támadásról szóló hírek, információk egy világméretű szovjetellenes megtévesztő kampány részei. Ráadásul azt sem tudta elképzelni, hogy Hitler és tábornokai olyan optimisták legyenek, hogy téli felszerelés nélkül indítsák meg a Wehrmachtot. Márpedig a GRU kapott olyan jelentéseket is, amelyek szerint két-három hónapos hadjáratra készültek csak Berlinben. A Barbarossa hadművelet kezdeti sikerei annak a legjobb bizonyítékai, hogy akár a legpontosabb hírszerzési információk sem érnek semmit, ha az illetékesek, ebben az esetben egy diktátor nem hajlandó ezeknek hitelt adni.

A német támadás utáni első hetekben-hónapokban Sztálin főleg attól félt, hogy a japánok megragadják az alkalmat, és megtámadják a Szovjetuniót. Sorge június végén és júliusban is jelentette, hogy a japán hadsereg csak akkor indul meg, ha egészen biztos, hogy a Vörös Hadsereg már összeomlott. Amikor 1941 júliusában és augusztusában a japán seregek megszállták Francia Indokínát, majd kezdtek újabb csapatokat küldeni Mandzsúriába, a szovjet határ mentére, Sorge létfontosságú információt továbbított Moszkvába. Előbb azt jelentette, hogy a Császári Haditanácsban megvitatták a Szovjetunió elleni háború kérdését, és úgy döntöttek, hogy 1941-ben nem támadják meg a Szovjetuniót. Szeptember 14-én Sorge megtudta, hogy Ottnak nem sikerült rábírni a japánokat a Szovjetunió megtámadására. Most már Sztálin hitt a tokiói emberének. Szibériából 15 gyalogos hadosztályt, 3 lovas hadosztályt, 1700 tankot és 1500 repülőgépet vezényelt át Moszkva alá. Ezekkel az erőkkel tudta december 6-án megindítani az ellentámadást, és védekezésre, nehéz téli háborúra kényszeríteni a Wehrmachtot.

Sorgét 1941. október 18-án tartóztatták le. Mivel bízott abban, hogy ki fogják cserélni egy vagy több japán hadifogolyra, együttműködött a japán elhárítókkal, csak azt kérte, hogy japán barátnőjét ne tartóztassák le, amit nemcsak megígértek neki, de tartották is a szavukat. Moszkvából viszont azt üzenték Tokióba, hogy nem tudják, ki az a Richard Sorge. Lehet, hogy Sztálin nem akart még egy olyan embert Moszkvában látni, aki tudta, hogy mennyire vak és süket volt, amikor figyelmeztetni akarták a német támadásra. Sorgét 1944. november 7-én akasztották fel Tokióban. Ma nevét utca viseli Moszkvában, posztumusz kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel. Ian Fleming csodálója volt Sorgénak, és valószínű, hogy James Bondot róla mintázta.


Hozzászólások