A burka burkában: Muszlim nők viselt dolgai – a csadortól a nikábig

Akad, ahol tiltják a fátylat, illetve van, ahol kötelező „erkölcsös szerénységgel" elfedni a csábos külsőt. De vajon hányféle kötelező fejfedőt (netán tetőtől talpig érő leplet) parancsolnak lányok-asszonyok százmillióira ott, ahol korántsem divatdiktátorok diktálják a korparancsokat?

„Próféta! Mondd meg a Te feleségeidnek, leányaidnak és az igazhitűek asszonyainak, hogy borítsák orcájukra köntösük egy részét! Így érhető el leginkább, hogy tiszteletreméltóként elismertessenek és ne zaklattassanak."
Imígyen szól a Korán 33. szúrájának megfelelő passzusa. S lőn.

Minek tagadnánk, egy az igazság, és ezer az ő arca. A klasszikusokat is számtalan módon magyarázzák vagy igazítják mindenkori hatalmasok a maguk képére. Vagy képtelenségeire. Az igaz szó értelmezése még az „igazhitűek" között is számos kételyt ébreszt. A hagyományőrzők szerint az erkölcsiség fokmérője, mennyire fedik el külsejüket asszonyaik a kihívó idegen férfiszemek elől. A takaros takarózást általában pubertáskortól kötelezőnek írják elő a lányok számára. Sőt (fedett) fejükbe sulykolják, hogy arra a provokatív, barbár kérdésre, miszerint „nincs-e meleged" ebben a rekkenő hőségben, szemrebbenés nélkül vágják csak rá: a pokolban még perzselőbb volna a hőség!

A poklok poklával dacoló fölvilágosultabbak fölfogása szerint a sokféle értelemben is fojtogató kendők viselete súlyosan sérti a nemek egyenlőségét. Kevéssé véd meg a zaklatástól, ám annál zaklatóbb lelki gondokat okozhat. És vajon ki kérdezte meg az érintetteket? Maguk döntöttek-e külsejükről, vagy kényszerítette őket erre a „korszellem"? Bigott ellenlábasaik válasza lehetne automatikus: de miért is kellene erről megkérdezni őket?

Ha lajstromba vesszük aziszlám nőknek szánt előírásokat a nagyvilágban, szembeötlenek az olykor radikális különbségek.Vegyük hát átnehézségi sorrendben az elfedendő feddhetetlenség eseteit.


Miniszoknyás merénylet

A legszigorúbb kontrollt alighanem a teljes fátyol jelenti. A koromfekete egyenlebernyegből még a szem sem sejlik föl az ottani áttetsző réteg alatt. Ezt a lefordított zsákszerű hacukát a szélsőséges szalafita és vahhábita nők szenvedik. Allah háta mögötti falvakban, ókonzervatív körökben dívik, Jementől Szaúd-Arábiáig. Aligha véletlen, hogy Donald Trump első hivatalos külföldi útja előtt, amely éppen Rijádba vezetett, minden megfigyelő azt leste, mennyire lesz tapintatos az egykori modellből előlépett first lady vagy az elnök szintén reprezentatív küllemű tanácsadó-leánya. A két hölgy - csakúgy, mint például korábban AngelaMerkel német kancellár - „a maga formájára" alakította-lazította az udvari etikett ottani bigott előírásait.

Ám amikor egy, a csökönyös korlátozások ellen tiltakozó szaúdi lányt nemrégegy sikátorbanfedetlen fővel és - minő szégyen! - miniszoknyában filmeztek le, ez közfelháborodást, sőt azonnali rendőri beavatkozást váltott ki. A kirívó esetet a hivatalos propagandában egyszerűbbnek látták egy migráns jemeni modell galád „merényletének" titulálni. A rend helyreállt.

Árnyalatnyira eltér ettől a burka. Ezt az egész testet elfedő fátylat főleg Afganisztánban, Pakisztán törzsi területein és elmaradott vidékein szenvedik vagy szokták meg a lányok-asszonyok. Ennek a ruhaneműnek az a sajátossága, hogy a szem előttegy sűrűn szőtt fonalráccsal látják el - a láthatatlan asszonyok csekély örömére. Világoskék vagy barna, olykor fehér színben illendő (el)viselni. A jelenlegi rendszerben nem kötelező, ám a vidéki területeken, a különböző hadurak hűbérbirodalmában jaj annak, aki idegen szemek előtt kibújik alóla.

A csador vagy csadri- ugyanez, rács nélkül. Főleg Iránban hordják. Az elöl nyitott, lengedező lebernyeget arcuk előtt kézzel fogják össze, de ha a mancs foglalt, foggal is zárható! Persze nem volt ez mindig így. A modernizáló perzsa sah a múlt század derekán betiltotta ezt a holmit. Sőt, volt idő, amikor a rendőrség letartóztatta azokat az asszonyokat, akik makacsul lefátyolozták magukat. Védőik persze arra hivatkoztak, hogy a hagyományhű hölgyek enélkül mezítelennek érezték volna magukat. Sokan, félve a sah rendőrségétől, inkább ki sem léptek otthonukból. Nem kijárni, ezzel férjüknek is sikerült kedvében járni.

Aztán fordult a kocka. Jött a császármetsző iszlám forradalom. A sah ment, az ajatollahok jöttek. És menten változott az öltözködési kódex, nyomában egy merőben más erkölcsrendészet.Vissza a fátylakkal, vissza az időben. Homeini ajatollah ízlésvilágának a koromfekete szín felelt meg a leginkább. Máig ez a legelterjedtebb, bár egyes renegátok olykor már szívesebben öltenek magukra világosabb, vidámabb, pláne mintás darabokat. A törvény szigora pulzál: a lányok - főleg a nagyvárosokban - igyekeznek többet láttatni magukból. A kendők hátrébb csúsznak hajkoronájukon, a „mellé rendelt" felöltők is mintha jobban simulnának a hölgyek alakjához.

A bigott etiketthez a külföldieknek is illik tartani magukat. Hölgyekre minimum egy fejkendő dukál. Jártam Teheránban olyan európai partin, ahol sorra-rendre toppantak be az „álcázott" hölgyvendégek, hogy szinte már a küszöbön lehajítsák magukról a fölösnek ítélt fejfödőt és hosszú felsőruházatot, hogy aztán látszólag ledéren elvegyüljenek a férfitársaságban. Búcsúzáskor mindez visszafelé zajlik, akár egy nemzetközi repülőgép Teheránba vagy Kabulba érkezése előtt. Alighogy ereszkedni kezdene a gépmadár, a kézipoggyászokból sietve előkerülnek a hazától messze, lazán mellőzött obligát ruhadarabok.  

Nem búvárruha - burkini!



A külföldre merészkedő muszlim hölgyek módiérdekességeként robbant be a nyugati strandok világába 2004-től egy új fogalom: a „burkini". Mintegy a burka és a bikini hibridjeként becsobbanó fürdőviselet. Ebből a kapucnis úszódresszből csak a nők arca, kéz- és lábfeje lógott ki. Az amúgy a teljes testet takaró sportcucc ausztrál tervezője így akarta lehetővé tenni a muszlim nők sportolását. Ám ezzel sem voltak kint a vizekből, pontosabban hosszas viták után rövid úton kitiltották ezt a fürdőruhát például a francia és német strandokról, mondván: ne fosszák meg a hölgyeket attól, hogy jól érezzék magukat nyilvános helyeken, hogy élvezzék a tengert és a tengernyi fedetlen fürdőzőt. Hozzáteszem: a tilalmat biztonsági-azonosítási érvekkel igyekeztek aládúcolni.

A viták hullámai többször is magasba csaptak. És ha már biztonság: hasonló okok miatt számos nyugati országban betiltották a burka viseletét. Franciaországtól Belgiumon át Bulgáriáiga nyilvánosság előtt a tilalom általános - kivéve a karneválokat! Német földön kezdetben részleges a tiltás: az állami hivatalnokoknakés katonáknak arcukat kell adniuk a feladatok ellátásához - munkaidőben. A berlini törvény egyben azt is előírta, hogy mindenki köteles fölfedni az arcát olyan helyzetekben, ahol az a személyazonosságuk megállapítása érdekében szükséges. „Egy nyílt társadalomban ez az együttélés alapja" - jelentette ki kendőzetlen őszinteséggel a belügyminiszter, aki további dresszúrát helyezett kilátásba. Szerinte az arc elfedését nem szabadna megengedni a bölcsődékben, iskolákban, a közszolgálati intézményekben, sőt autóvezetés közben sem. De gördüljünk tovább az arc-harc rögös terepén.

A tökfekete teljes fátyoltól csupán annyiban különbözik a nikáb, hogylegalább a szemet keskeny résnyire szabadon hagyja. Ennek is van rövidebb és hosszabb változata, a jobbára földig érő fekete leplet az öbölmenti országok asszonyainak írja elő a korparancs.Ezeknél a bigott „borítóknál" lazább holmi járja a Távol-Keleten - a hidzsáb. Jobbára ezt hordják a világ legnépesebb iszlám államában, Indonéziában vagy épp a szintúgy moszlim többségű Malajziában. Méghozzá a megfelelő színharmóniában: amilyen a divatos viseletük, olyan színű, nyak köré ívelt nagykendővel leplezik magukat. Ez a „csupán" hajat, nyakat eltakaró tarka fejfedő Marokkótól Európán át Malajziáig a „félfelvilágosultság" divatholmija.

A mifelénk tán történelmi okokból is legismertebb viselet a başörtüsü - a szekulárisabb török női változat, az áll alatt megkötött kendő, akár kiszabadult hajtincsekkel.Nem mintha nem ismernénk akár divatlapból kimetszett, szupermodern hölgyeket Isztambulból vagy a „Vadnyugat" bármelyik csücskéből. Ugyanakkor ki ne látott volna akár Nyugat-Európa nagyvárosaiban sétáló török családot libasorban. Elöl a férfiember, a családfő, mögötte fiúgyermeke, majd a lányok, a sor végén asszonya, a kötelező fejkendőben.

A világi állam kikiáltásának maholnap századik évfordulóját ünneplő Törökhonban mintha visszafelé kanyarodnának a történelem kifürkészhetetlen útjai.Az iszlám felé kacsintgató Erdoğan elnök felesége például soha nem jelenik meg a nyilvánosság előtt fejkendő nélkül. Mintha a hatalmát bebetonozni készülő régi-új államfő hátat fordítana annak a Kemal Atatürknek, aki ellenkező irányban indította el az oszmán birodalom romjain újjáépülő világi Török Köztársaságot, és felesége - példát mutatva - az elsők között vetette le a fátylat.

A lányok-asszonyok hagyományos helye számos országban a közélet helyett a magánszférában keresendő. Választásokon láthatjuk a végeláthatatlan sorokat, persze külön a két nem képviselői. Már ahol férj-uruk nagyvonalúan hozzájárul ahhoz, hogy belefolyjanak a közügyekbe. Ne legyen kétségünk afelől, hogy végső döntésüket „uruk és parancsolójuk" bölcs megfontolása tereli. Magát a voksolást pedig a szokásjog. Külön urnához járulnak, fejfedőiket - ha kell, akár szavazatuk leadásakor, akár egy dokumentum ellenőrzésekor - kizárólag „hölgyhatóság" jelenlétében lebbenthetik föl.

Ahány ház, annyi szokás. Megannyi államban (akár választott!) vezető pozíciókat töltenek be, míg akad, ahol autót sem vezethetnek. Egy sor ország egyetemein már többségben vannak a diáklányok, másutt meg inkább lerombolják elemi iskoláikat is. Ezért végül tartsanak velem abba az országba, ahol a legeslegújabb korban a legtöbbet fordult a történelem kereke.  

„Középkori" esettanulmány Kabulból

Afganisztánban a pillanatnyi politikai helyzet diktálja a módit. Nem mintha a nők divatlapokból olvasnák a „korparancsot". 90 százalékuk ugyanis írni-olvasni sem tud. Nem divat! A parancsokat megférfiak hirdetik: királyok, feudális hadurak, kurta ideig kommunista kényszermodernizálók, tébolyult tálibok, háborodott háborúskodók - majd negyven esztendeje. Hát lássuk, mit láthatnak ők.

Volt idő, amikor az afgán nők ezrei merészelték levetni a burkát, a szemérmes fátylat, ám a hithű hagyomány errefelé mégis csak nagy úr maradt. Az éppen kiszáradt Kabulfolyó partján lévő bazárban ezen morfondírozom. Csinosan kisminkelt lányokat (persze kissé hátracsúszott fejkendőben) éppúgy látni itt, mint tetőtől talpig „elfedett" asszonyokat, amint férjük után baktatnak a zsibvásár sűrűjében. Épp egy ilyen „hagyományőrző" úr, egy büszke férfiú jön velem szembe. Pár lépéssel mögötte asszonyai követik. Ahogy illik. Rendnek kell lenni. Megpróbálom szóra bírni őket, persze a burkába burkolózó hölgyeket is.

- Nem, nem. Szó sem lehet róla! Ők nem beszélhetnek idegenekkel - áll közénk a családfő. - Semmi szín alatt. - De miért? - akadékoskodom, mintha a demokratát várnám kibújni a fátyol alól.- Hogy miért? Mert nem szabad nekik. Mert a hangjukat is a csador alá parancsoltam! - vágja rá ellentmondást nem tűrően, majd int, és a „karaván" halad tovább.

Menten eltökélem, hogy ha furcsállni fogják is, én bizony bekukkantok egy ilyen nőiruhanemű-boltba, itt a bazárban. Nem kell sokat kutyagolnom, hogy egy effajta divatáruboltba botoljak.

A bejáratnál a kereskedő látja, hogy messziről jöttem. Vagy a vendégszeretet, vagy a vele született kíváncsiság hajtja, amikor széles mosollyal beterel. Alig hiszem, hogy üzletet szimatolna bennem! A viszonylag világos üzlethelyiségben - viszonylag, mondom, amikor percek múltán a szemem alkalmazkodik a pisla alkonyi fényhez - egymásra tornyozva ezernyi ruhadarab. „Ilyet kell az asszonyoknak hazavinnie!" - győzköd sandána kalmár, és leemel egyet a keresztbe vetett rúdról. Sűrűn rakott, seszínű ruhadarab. Amikor közelebbről vizslatom, látom, hogy a tetejénél valamiféle más színű folt éktelenkedik. A fény felé tartom. Sűrű hálón át látom az utcai forgatagot. De hisz ez maga a burka! Vagy ahogy a helyiek mondják: csador, netán csadri. Ezen a szűk rácson át látják a fényt, a külvilágot a férfiszemek elől eltakart lányok, asszonyok. Magam is meggyőződhetek arról, amit úgyis tudtam. Ez az évszázadok óta rájuk parancsolt „divatáru" szó szerint és átvitt értelemben is rettentőn rontja a látási viszonyaikat.

A jó ideig itt élt norvég írónő, Ĺsne Seierstad maga is kipróbálta, és „A kabuli könyvárus" című riportregényében összegzi benyomásait. „Azért is viseltem a burkát, hogy fölfedezzem, milyen érzés lehet afgán nőnek lenni. Milyen érzés lehet összepréselődve utazni a nők számára fenntartott zsúfolt hátsó sorokban, amikor a busz maradék utastere félig üres. Milyen érzés a taxi csomagtartójában szorongva utazni, mert a teljes hátsó ülést épp egy férfi foglalja el. Istenem, idővel mennyire megutáltam! Mennyire szorítja a fejet, és milyen fejfájást okoz, mennyire nehéz bármit is látni a rácsos kémlelőnyíláson keresztül! Milyen zárt, milyen kevés levegő jut be alá. És milyen fölszabadító érzés odahaza kibújni belőle!"

Leemelem a szemem elől a kínált cuccot. Körülnézek. Már élesen látok. A falakat körös-körül gyönyörűen vasalt, földig érő fátylak takarják - több színben és minden méretben. A vevők szinte egymásnak adják a kilincset. A csador tehát kelendő maradt. Pedig már korábban is, több „világiasabb" vezető próbált hadat üzenni ennek a gyerekkortól (pontosabban a letűnt koroktól) nőkre parancsolt ódon ruhadarabnak.  

„Vegyél burkát a sajátjaidnak!"


Amanullah-t, a nagy afgán reformer-királyt például annak idején, 1929-ben a törzsi konzervatívok elégedetlensége űzte el. Tíz évig volt hatalmon. De amikor hadat üzent a puha fátyolnak, kemény fába vágta a fejszéjét. Abba bukott bele, hogy harcba szállt a középkorral. El akarta törölni a burka viselését. Aztán mi lett az egészből?

A kalmár érti a célzást. Rám mosolyog. „Testvérem, aztán Daudherceg isezzel kísérletezett, amikor az ötvenes években csöndben engedélyezte a fátyol elhagyását. És mégis, látja? Állandóan tódulnak az újabb és újabb vevők. Persze csak férfiak. De miért? Méghogy maga az asszony próbálná föl? Hogyisne! Hiszen akkor idegenek előtt kellene fölvillantani az arcát!" Így körös-körül férfivevők mustrálgatják az árut.Az eladó meg csak mondja: „A városban láthat farmernadrágos, modernebb szellemű nőket. De ki kockáztatja meg vidéken, hogy kibújjon a fátyol alól?"

Az üzlettulajdonos világlátott embernek látszik. Nagyon jómódú, ehhez nem fér kétség. Sejtheti, hogy rajtam ugyan aligha nyer egy petákot is. Talán csak beszélgetni szottyant kedve. Vagy van valami eladnivalója, de fél a többiek jelenlétében előrukkolni vele. Lassan búcsúzom, de nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, ha már ekkora a választék, a felesége hord-e fátylat. Mosoly a válasz. „De még mennyire! Mind a négy!"

„Vigyen maga is a sajátjainak!" - huncutkodik a kalmár. - Nekem mindig csak egy nejem van - szabadkozom, de végül csak rávesz, és veszek egyet, persze hosszú alkudozás után. Elvégre enélkül nem üzlet az üzlet. Végül egymás kezébe csapunk, jatt a jattban. „Viselje kedvére az asszonya!" - búcsúzik tőlem emberünk, csalfa mosollyal a bajsza alatt.

Otthon „egyszer használatosnak" bizonyul. Hitvesem fölpróbálja, és kitér a hitéből. Jelmezbálba nem járunk. A burka azóta csak akkor kerül elő, ha hitetlenkedőhölgyvendégeink óhajtják szemrevételezni. Aztán a pillanatnyi próba, szinte szempillantás alatt, mély és igaz szolidaritást vált ki belőlük a „kényszerzubbony" alá parancsoltigazhitű nők iránt.


Hozzászólások