A nagy bankrablás

Az 1942 szeptemberében a fővárost sújtó orosz bombázás hatására a budapestiek elkezdték értékeik menekítését. Az induló sorozat első részében a különböző bankok titkos páncéltermeiben elhelyezett kincsek sorsát ismerhetjük meg.

1942 szeptemberében Magyarország már több mint egy éve hadban állt, de Budapestenebből kevés volt érzékelhető. Az üzletek kínálata ugyan szerényebb lett, és az üzemanyaghiány miatt kevesebb autó közlekedett, viszont a nagyszabású városfejlesztési munkálatok töretlenül folytatódtak. Háborús eseményekkel csak a sajtóban vagy a mozik filmhíradóiban találkozott a lakosság - azt azonban kevesek tudták, hogy a magyar katonák akciódús harci jeleneteinek meghatározó részét a közeli Örkényben létrehozott kamuflázsfronton vették fel. Nem csoda, ha a szeptember 4-én megszólaló szirénaszót sokan próbariadónak gondolták, pedig orosz repülők érkeztek, és néhány bombát dobtak a fővárosra. Öt nappal később megismétlődött a támadás, de a nagy felhajtáshoz képest ez ugyanolyan csekély kárt okozott, mint az előző. A budapestiek többsége nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek, orosz erőfitogtatásnak tartották. Számosan voltak azonban, akik „égi jelként" értelmezték a történteket, és becses értékeiket dobozba, kofferbe, ládába csomagolva zárt letétként helyezték el bankok földalatti páncéltermeiben. Ahogy a front közeledett az országhatár, majd Budapest felé, a széfek iránti kereslet is növekedett. Az élet és vagyonbiztonság illúziójának az angolszász légierő 1944. április elején kezdődő budapesti bombázásai vetettek véget, de ekkorra már több bank trezorja annyira megtelt, hogy új letétet nem tudtak befogadni. A számos pénzintézet közül csak a Magyar Általános Hitelbank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, valamint a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank több mint háromezer letétet tartott számon, melyekben több tízezer tárgy, festmény vagy egyéb műalkotás lehetett. Pontos számot lehetetlen meghatározni, mivel a letét zárt jellegéből fakadóan a banknak nem volt tudomása sem a tételben lévő dolgok darabszámáról, sem annak tartalmáról. Bár a tulajdonosnak a szerződéskötéskor meg kellett adnia, hogy mi van a csomagban, de annak valódiságát senki nem ellenőrizte. Mivel a háború előtti időszak jelentősebb magángyűjteményei a fővárosra koncentrálódtak, a budapesti bankok őrizetére bízott műkincsek komoly értéket képviseltek.


Change money

A főváros pesti oldalán 1945. január 18-án véget értek a harcok. A bankok épületei jelentős károsodás nélkül vészelték át a bombázásokat és utcai harcokat. A széfekbe helyezett letéteket a nyilas kormány rendelkezése értelmében az előző év őszén a tulajdonos vagy megbízottja jelenlétében ugyan kinyitották és átvizsgálták, minden nemesfémet, készpénzt és részvényt kiemeltek, de a műtárgyakat érintetlenül hagyva zárták vissza azokat. Budán még javában dörögtek a fegyverek, amikor a pesti bankoknál a Vörös Hadsereg speciális alakulatai jelentek meg. Az úgynevezett gazdasági tiszti bizottság tagjai főleg banki szakemberek voltak. Feladatuk elsősorban az ország gazdasági életének kézbevételére irányult. Tevékenységi körükbebőven belefért a bankokban található értékpapír, valuta és arany begyűjtése. A Magyar Nemzeti Bank Hold utcai székházában már január 16-án megjelent egy magas rangú szovjet küldöttség, és közölték a bank páncéltermében tartózkodó Panovszky vezérigazgatóval, hogy hoztak egy kis pénzt! Úgy háromszázmillió pengőt tízezres címletekben, melyet fel kéne váltani. A „change money" üzlettel csak az volt a bibi, hogy a bankjegyek Moszkvában készült hamisítványok voltak. A fegyverekkel nyomatékosított kérésnek persze nem lehetett ellenállni, a katonák el is vitték a bankban található kisebb címleteket. Más pénzintézeteknél már nemigen trükköztek, simán kirabolták azokat. Ha sikerült előkeríteni az alkalmazottakat, velük nyittatták ki a páncéltermet, ha nem, akkor jött a jó öreg dinamit. Talán meglepődtek a zárt letétekben talált műtárgyak láttán, de nem jöttek zavarba, elvittek mindent. A témában jártas Konsztantyin Akinsa orosz művészettörténész szerint a szovjetek Magyarországra nem küldtek művészettörténészekből álló brigádokat, mint például Nyugat-Lengyelországba és Németországba, akik előre megírt műalkotások listájával felszerelkezve fosztogatták a múzeumokat és műgyűjteményeket. A budapesti múzeumok tekintetében különben sem jutottak volna túl sokra. A legjelentősebb hazai közgyűjtemények anyagát, valamint a zsidók záralá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére létrehozott kormánybizottság által begyűjtött zsidó tulajdonú műtárgyak értékesebb részét már korábban vonatra pakolták és útnak indították Németország felé. A szerelvények később a nyugati szövetségesek fogságába estek. A műalkotások a háborút követően, ugyan nem hiánytalanul, de visszatértek Magyarországra, az úgynevezett arany- és ezüstvonat rakományaként. Mindenestre elég egyértelmű, hogy a műtárgyakra szakosodott szovjet alakulatok hiánya nem befolyásolta a magyarországi műkincsek sorsát, a lopást helyettük elvégezte más. A budapesti bankok kifosztása nemcsak a magyar történelem legnagyobb bankrablása volt, de a hazai magántulajdonú műtárgyvagyonban okozott legnagyobb veszteség.

A rablás

Az alábbi jegyzőkönyv részlete alapján némi képet kaphatunk az oroszok „banklátogató" tevékenységéről, melyben ugyan nincs szó sem vandál rombolásról, sem nők megerőszakolásáról, pedig ezek gyakori kísérői voltak a felszabadítók háborús fosztogatásainak.

„Jegyzőkönyv

felvétetett Budapesten, 1945. évi február 20. napjának délelőtt 10 órakor a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank főintézetének (Budapest, V. Gróf Tisza István utca 2.) safe-deposit termében összeült Bizottság által, melynek tagjai:
dr. Raisz György ügyvezető igazgató
Vidoni Antal aligazgató
dr. Mártony József ügyész
vitéz Hidassy Elemér osztályvezető és
Puky Sarolta tisztviselő

Az ülés megnyitása után a Bizottság Vidoni Antal aligazgató úr előadása, valamint más bizottsági tagok személyes tapasztalatai alapján megállapítja, hogy a megszálló orosz katonai hatóságok által kiküldött katonai bizottság folyó évi január hó végén megjelent az intézetben és felnyittatta az ügyfelek által bérelt páncélrekeszek, valamint az u.n. zárt letétek elhelyezésére szolgáló safe termet. Ezt követően az említett orosz katonai bizottság erőművi úton - feszítővasakkal - felnyittatta elenyésző csekély kivétellel az összes páncélrekeszt, valamint zárt letéteket tartalmazó csomagot, ládákat és egyéb tartályokat. Az orosz katonai bizottság a fenti, napokig tartó munka befejeztével az általa a páncélrekeszekben, csomagokban, ládákban és egyéb tartályokban talált összes értéket - ugyancsak elenyésző csekély kivétellel - elszállíttatta, minden más általa értékesnek nem ítélt holmit (iratokat, könyveket) a páncélrekeszekből, csomagokból és egyéb tartályokból szétszórva,visszahagyta. Miután az így megmaradt tárgyak rendezése szükségessé vált avégből, hogy azok jogos tulajdonosaiknak rendelkezésére bocsáthatók legyenek, a Bizottság utasította Vidoni Antal aligazgató urat, hogy az anyag nagy mennyisége és teljesen szétszórt és összekuszált voltára való tekintettel, a rendezésnek nagy munkáját megfelelő tisztviselők gondos kiválogatásával és munkába állításával saját hatáskörében, személyes felügyelete és ellenőrzése mellett, dr. Mártony József ügyész úr bevonásával, haladéktalanul indítsa meg és sürgősen fejezze be." (Magyar Országos Levéltár Z36, 298. csomó, 113. tétel.)

Többé-kevésbé így zajlott le az akció Budapest többi bankjában is, ahol a rendrakást követően megkezdődhetett azok értesítése, akik az intézménynél széfrekeszt béreltek vagy zárt letétet helyeztek el. Ők hasonló tartalmú értesítést kaptak, mint a Magyar Általános Hitelbank itt idézet levelének részlete, melyet egyik ügyfelének küldött: „Az 1945. február havában intézetünknél megjelent orosz tiszti gazdasági bizottság az intézetünknél lévő összes - így a fennemlített safe-rekeszt is erőműi uton felnyitotta és annak tartalmát elszállította, ugyhogy a szóbanlévő safe-rekesz ezidőszerint semmit sem tartalmaz." (Magyar Országos Levéltár XIX-I-12-258/1947.) A bankokból összeszedett zsákmányt az oroszok Budapesten felállított gyűjtőbázisokra szállították. Ilyen működött a Magyar Pénzverde, a Pénzintézeti Központ, az Orosz városparancsnokság és a Magyar Általános Hitelbank épületében, valamint az Üllői úti laktanyában. Ez utóbbit látogatta meg dr. Szentmihályi János minisztériumi tisztviselő 1945. augusztus 4-én, a Vörös Hadsereg által elhurcolt műkincsek utáni nyomozása során. Jelentésében az alábbi olvasható:
„A mai napon kint jártam a volt Ferenc József gyalogsági - jelenleg Kiss János - laktanyában. Megállapítottam, hogy a Vörös Hadsereg által őrizetbe vett műkincsek és műtárgyak a laktanya két raktárában voltak elhelyezve, onnan a Vörös Hadsereg azokat ez év július hó folyamán szállíttatta el. Ládákat és koffereket udvaron égettek el, ezeknek a máglyáknak közelében még rengeteg porcelán és fajansz cserép van. Az ottani közegek értesülése szerint a raktárban elhelyezett holmikat, amelyeket az ő tudomásuk szerint a Kereskedelmi Bank és Hitelbank épületéből szállítottak oda, az említett időpontban teherautókra rakták, és meg nem állapítható rendeltetési helyekre szállították. Az ott talált anyag teljesen értéktelen, mert apró cserépdarabokból áll, mégis a tulajdonos agnoszkálás szempontjából és esetleg még megtalálható nagyobb értékek biztonságba helyezése céljából javasolnám, hogy a törmeléket egy helyre gyűjtsék, és azt kellő biztonságba helyezzék."(Magyar Országos Levéltár XIX-I-13-149/1946.)
A kutatások szerint 1945 augusztusa és 1947 vége között - tehát már a párizsi békeszerződés megkötése után - hagyták el Magyarországot a műkincsekkel megrakott vagonok. Nem minden elhurcolt műalkotás került fel a Moszkvába tartó vonatokra. Közvetlenül a háború után Budapesten virágzott a műtárgyak feketepiaca, amiből a szovjet katonatisztek sem akartak kimaradni. Ők főleg a kínálati oldalt erősítették, persze volt honnan meríteni. Ilyen módon számos ellopott alkotás került be a hazai műkereskedelembe. Még az is előfordult, hogy banki letétből eltűnt műtárgyat egykori tulajdonosának sikerült visszavásárolnia.

Jogosan merül fel a kérdés, ha a letétekben szereplő műtárgyakról a bankoknak nem volt listájuk, honnan tudjuk, hogy onnan mik kerültek az oroszok birtokába? A teljes veszteséget még ma sem tudjuk felmérni, de némi fogódzót adnak a levéltárakban és más intézmények irattárában őrzött dokumentumok. Első lépésként a letevők személyével kell tisztában lennünk, mivel a háború előtti időszak kiállítási katalógusaiból, a sajtóban megjelent írásokból számos gyűjtő neve és az általuk birtokolt műtárgyak egy része is megismerhető. A bankok pontosan dokumentálták a széfrekeszek és a zárt letétek sorsát, de jelenleg csak a Hazai Első Takarékpénztár és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank letevőinek névsora érhető el. Más pénzintézetek erre vonatkozó anyagát részben vagy egészben leselejtezték az elmúlt évtizedek alatt - a mikor és miért kérdését ne feszegessük, sőt az állítás valódiságát sem. A meglévő névsorral is csínján kell bánnunk. A hazai műgyűjtők túlnyomó többsége zsidó származású volt, kiknek jogait a háború előtt megjelenő törvények fokozatosan korlátozták, melyek kiterjedtek a tulajdonukat képező műtárgyakra is. Ezért nem meglepő, hogy voltak, akik ismerőseik neve alatt bízták értékeiket a bankokra. (Jó példa erre a korábbi részben tárgyalt Hatvany-gyűjtemény számos műtárgya, melyek Horváth János és Veszely Károly nevén kerültek letétbe.) A banki papíroknál sokkal lényegesebb információ található a Köz- és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Alkotások és a Veszélyeztetett Magángyűjtemények néven létrehozott miniszteri biztosságok iratanyagaiban. A két szervezet 1946-ban kezdte meg a működését, az előző vezetőjévé Jeszenszky Sándor művészettörténészt nevezték ki, az utóbbi élére előbb Domanovszky György, majd Fügedi Erik került. E két biztosság levéltári dokumentumai között találhatók azon magánszemélyek bejelentései, akiknek tulajdonából a háború alatt műalkotás tűnt el.Jeszenszky a Magyar Művészet 1948/2. számában hosszabb cikket írt a háborús műkincsveszteségünkről. Nagyon tanulságos olvasmány, melyből most csak egy mondat kívánkozik ide: „Eddig több mint hétezer elveszett vagy megsemmisült műtárgyról érkezett bejelentés, melyek nyilvántartásba vétettek." Ez nyilván a jéghegy csúcsa, hiszen számos műalkotás volt tulajdonosa vesztette életét koncentrációs táborban, munkaszolgálatban vagy háborús események következtében, és nem minden túlélő volt akkor abban a helyzetben, hogy eltűnt értékeit reklamálja. Később pedig hiába is tette volna, mert a fenti két szervezetet 1949-ben megszüntette a „kékcédulás" országgyűlési választások után kialakuló szovjet típusú rendszer, melyben már nem volt szerencsés az ilyen ügyek feszegetése. Az eltűnt műalkotásokról szóló bejelentésekben gyakori az azonosítást megnehezítő pongyola tárgyleírás, de szinte mindegyik megadja az eltűnés helyét. Ezek között számos banki letét megjelölés szerepel, van, ahol még pontos letéti szám is.

A magyar-orosz együttműködés

Az innen-onnan összegyűjtött adatok alapján az elmúlt évtizedek alatt számos műtárgy eltűnésének körülményét, valós és sejtett hollétét sikerült tisztázniauk a témával foglalkozó szakembereknek. Igazi áttörést azonban csak a Moszkvában lévő dokumentumok és a Magyarországról elhurcolt, orosz múzeumokban és raktárakban lévő műalkotások teljes megismerése jelentene. A rendszerváltás után megalakult Antall-kormány az elhurcolt műtárgyak ügyét is napirendre vette. Ennek eredménye volt az 1992 novemberében Budapesten aláírt, a II. világháború során és az azt követő időszakban a másik ország területére került kulturális értékek visszaszolgáltatásáról szóló magyar-orosz együttműködési egyezmény. Ennek végrehajtása érdekében a kormány 1993-ban létrehozta a Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottságát, és még abban az évben megalakult az Orosz-Magyar Munkacsoport. Sajnos a kezdeti lelkesedés szép lassan alábbhagyott. Az orosz fél mondvacsinált kifogásokkal akadályozta területén a tárgyak és dokumentumok utáni kutatást, de az éppen aktuális magyar kormány sem ütötte mindig a vasat a siker érdekében. A munkacsoport 1993 és 1999 közötti időszakából tulajdonképpen csak egy dolgot lehet felmutatni, a Sárospataki Református Kollégium könyvtárából származó könyvek többségének hazahozatalát. Ezen túl még sikerült azonosítani százhuszonnégy festményt és nyolc faszobrot, mint olyan tárgyakat, amelyek magyar gyűjteményekből kerültek Oroszországba - hazatérésükre azóta várunk. A kormány 2010-ben megszüntette a bizottságot, és az Oroszországgal aláírt megállapodással való tennivalókat a kultúráért és a külpolitikáért felelős miniszterek hatáskörébe utalta. A tárgyalások jelenlegi állásáról semmit nem tudni, ha egyáltalán folynak egyeztetések, azok a nyilvánosság teljes kizárásával történnek. Persze kérdés, hogy a jelenlegi kormányzat mostani keleti politikájában mennyire időszerű az orosz területen lévő műtárgyak ügyének napirenden tartása. Ennek ellenére, a téma hazai kutatását folytatni kell, hiszen ma is érvényes Jeszenszky említett írásának záró gondolata: „Egészben véve ez a nagy kár még így elveszve is a magyar műveltség, meg a magyar műízlés színvonalának mértékadója marad. Ezért szükséges e veszteség nyilvántartásba vétele, nemcsak az elveszett tárgyak felkutatásának megkönnyítése és azonosítása érdekében, hanem azért is, mert az elpusztult és elveszett tárgyak lajstroma egyben fontos művelődéstörténeti dokumentumként fog szolgálni."

 



Hozzászólások