A miniszterelnök meggyilkolása

Az 1918. október végi őszirózsás forradalom felemelő pillanatait itt-ott erőszakos jelenetek zavarták meg. Egy elkeseredett csoport a négy évig tartó véres háború jelképének tartott egykori miniszterelnök, gróf Tisza István akasztófára függesztett bábujával masí­rozott Budapest utcáin. Néhány katonatiszt azonban ‒ akik nemrég még a lövészárkokban harcoltak ‒ nem elégedett meg a gyűlölt politikus jelképes elpusztí­tásával.

Tisza István bihari nagybirtokos családból származott. Édesapja, Tisza Kálmán, az 1867-es kiegyezés után a Szabadelvű Párt vezetőjeként arról hí­resült el, hogy korábbi függetlenségi elveit feladva, behódolt a dualista államberendezkedésnek. A hosszú ideig miniszterelnökként regnáló politikus legidősebb fia Berlinben, Heidelbergben és Budapesten végzett egyetemi tanulmányait követően lépett a nyomdokaiba, és vált Magyarország egyik legellentmondásosabb politikusává.
1903-ban nevezték ki először magyar kormányfőnek, munkáját azonban nagyban akadályozták az ellenzéki képviselők parlamenti obstrukciói. Ennek letörése érdekében sikerült ugyan szigorí­tania a házszabályt, a belpolitikai válság azonban ezzel nem szűnt meg. Végül Ferenc József császár feloszlatta az országgyűlést. Tisza visszavonult birtokaira, de később egykori hí­veiből megalakí­totta a Nemzeti Munkapártot, melynek élén fölényesen megnyerte az 1910. évi választásokat. A kormányfői posztot ezúttal nem vállalta, de a feszült nemzetközi légtérben elengedhetetlennek tartotta a hadseregreformot, azaz az újoncok számának növelését és a katonai kiadások emelését. Miután az ellenzék ebben a kérdésben újra az obstrukció fegyveréhez nyúlt, az erős embernek tartott Tiszát 1912. május 22-én megválasztották a képviselőház elnökének. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd ő megtöri az ellenállást. Másnap a szocialisták tüntetést szerveztek a kinevezés ellen, és általános választójogot követelve vonultak a Parlament épülete felé. A rendőrség azonban brutálisan lépett fel velük szemben. A â€žvérvörös csütörtökön" több százan megsérültek, néhányan pedig életüket vesztették az összecsapásban. Ugyanakkor az új házelnök ereje tudatában nem engedte felszólalni az ellenzéki képviselőket. Sőt, a házszabálynak megfelelően karhatalommal vezettette ki őket a teremből. Többüket néhány napra ki is zárta a további tanácskozásokból. így már vita nélkül szavazásra tehette fel a véderőtörvényt, amelyet a többség június 4-én el is fogadott.  

Golyónyomok a karzaton

Három nappal később, amikor Tisza délelőtt 10 óra felé belépett az ülésterembe, meglepetten tapasztalta, hogy a kitiltott képviselők is ott ülnek az ellenzéki padsorokban. Azonnal parancsot adott a parlamenti őrségnek, hogy vezessék ki az illetékteleneket, erre azonban valóságos csetepaté alakult ki a teremben. A tiltakozó képviselők sí­poltak, pfujoltak, öklükkel verték a padokat. Tisza a rendbontásra válaszul berekesztette az ülést, mire az ellenzék tiltakozásul elhagyta az üléstermet.
Ezután a házelnök felállt a szószékre, és a csengőt megrázva megnyitotta az ülést. „Tisztelt Ház! A mai ülésen ismét sajnálatos események történtek" ‒ kezdte a beszédét. Mielőtt azonban bejelenthette volna, hogy aznap melyik ellenzéki képviselőket zárja ki, az egyik folyosóra nyí­ló ajtó nehéz, bordó szí­nű plüssfüggönye szétnyí­lt, és egy fekete öltönyt viselő, kopaszra nyí­rt, hetyke bajuszos férfi lépett ki mögüle, aki az üres ellenzéki padsorok közé sietett. „Van még itt egy ellenzéki képviselő!" ‒ kiáltotta magából kikelve, majd előrántott egy revolvert a zsebéből, és célba vette vele Tiszát. Egymás után kétszer lőtt, a golyók azonban célt tévesztettek. Az egyik a házelnök feje mellett csapódott az ülésterem falára erősí­tett, a magyar királyi cí­mereket ábrázoló márványburkolatba, a másikat pedig a mellvéd vastag tölgyfadeszkái fogták fel, melynek nyomai ma is láthatók a helyszí­nen. Ha áthatolt volna rajta, akkor éppen Tisza hasába fúródott volna.
A házelnök az első lövések hallatán ösztönösen félrekapta a fejét, ezután azonban higgadtan intett fel a karzatra a feleségének, hogy a sikoltozó asszony láthassa, semmi baja nem történt. Ekkor dördült el a harmadik lövés, ám ez is célt tévesztett. Az üléstermet közben lőporfüst töltötte be. Mielőtt azonban a merénylő újból lőhetett volna, egy tucatnyi munkapárti képviselő ‒ köztük Kubinyi Géza, Kiss Ernő és Nagy Sándor ‒ rávetették magukat, és miután leütötték, öklükkel verték és rugdosták. Ennek ellenére neki sikerült a saját halántékához emelni a fegyverét, és újból meghúznia a ravaszt. A feldühödött honatyák azonban súlyos sérülésével mit sem törődve tovább ütlegelték, köpdösték a földön fetrengő, erősen vérző férfit. Eközben egy újabb dörrenés hangja hallatszott, de senki sem látta, ki lőtt. Az újságí­rók karzatáról többen azt ordí­tozták, hogy ne bántsák a nyomorultat, hiszen látható, hogy már haldoklik, nem jelent veszélyt. Végül dr. Alföldi Béla, a Parlament orvosa és egy tudósí­tó mentette ki a támadót a magukról megfeledkezett képviselők kezei közül. Miután átemelték a karzat karfáján, kivitték a folyosóra, ahol a mentők érkezéséig ellátták a sebét.  

A rejtélyes ötödik golyó

A kedélyek még le sem csillapodtak, amikor az elnöki emelvényen Tisza István megrázta a csengőt, és nyugodt hangon kijelentette: „Tisztelt Ház! A most lefolyt eset egy szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Azt hiszem, az ő eljárása és sorsa felett azzal a részvéttel térhetünk napirendre, amivel minden őrült embernek szomorú viselkedése felett." A munkapárti képviselők hangosan éljeneztek és tapsoltak.
Eközben a súlyosan sérült merénylőt a Herczel szanatóriumba vitték, ahol megműtötték. A 9mm-es revolveréből kilőtt ólomgolyó nem tudta áttörni a koponyáját, ezért néhány napon belül felépült, és a rendőrség is kihallgathatta. Addigra már az újságok is megí­rták, hogy a tettes a 37 éves Kovács Gyula kisgazdapárti képviselő, akit Tisza a legtöbbször tiltott ki a képviselőteremből rendbontó magatartása miatt. Az ő és a jelen lévő szemtanúk vallomásaiból lassanként fény derült a történtekre.
A merénylet reggelén Kovács Gyula kora reggel lépett be az ellenzéki képviselők megszokott gyülekezőhelyére, az Országház kávéházba. Társai szerint izgatottan és mély felháborodással beszélt az utóbbi napok botrányos eseményeiről és Tisza önkényes intézkedéseiről. Azt is kijelentette, hogy a tiltás ellenére aznap mindenképpen szemtanúja lesz, hogyan vezetteti ki a házelnök a rendőrökkel a törvényhozás házából a neki nem tetsző képviselőket. Be is jutott az ülésterembe, de amí­g a többi ellenzékit a megszokott módon újból kiterelték az épületből, ő az első emelet baloldali kettes számú karzatán az utolsó sorokban foglalt helyet. A terembiztosok ez ellen nem léphettek fel, hiszen csak a képviselői padsorból tiltották ki.
Amikor aztán Tisza megjelent az elnöki pulpituson, Kovács lesietett a lépcsőn a baloldali hí­rlapí­rói páholyba, onnan pedig a képviselőterembe. Lenkey Gusztáv, a parlamenti tudósí­tók szindikátusának az elnöke utánanyúlt, és megragadta a karját, hogy visszatartsa, ő azonban kiszabadí­totta magát. Mint később kiderült, két detektí­v is figyelte őt, mert hí­rt kaptak arról, hogy valamilyen akcióra készül.
ím ők sem tudták megállí­tani.
Kovács maga azt állí­totta, hogy valójában öngyilkossági szándékkal lépett be a tanácskozóterembe, hogy felhí­vja a figyelmet az önkényre, de Tiszát meglátva elveszí­tette a fejét. Már csak arra a kérdésre kellett választ kapni, hogy az ötödik lövés kitől származott. Kovács ötlövetű revolveréből csak négy töltény hiányzott, azt pedig, amelyet annak a széknek a támlájában találtak meg, ahol a merénylő állt, egyértelműen egy Browningból lőtték ki. Az általános vélemény szerint valamelyik kormánypárti képviselő akarhatta leterí­teni a lövöldözőt, de sosem derült ki az igazság. Miután teljesen felépült, Kovácsot bí­róság elé állí­tották, ahol az ügyész azzal vádolta, hogy valójában tőzsdespekulációi miatti anyagi veszteségeit akarta kompenzálni egy politikai tettel. Gyilkolási szándékát ugyan ő sem tagadta, elmeállapotára való tekintettel mégis felmentették őt a felelősségre vonás alól.  

„A gyűlölt ember"

A merényletkí­sérlet után egy évvel az uralkodó ismét Tisza Istvánt bí­zta meg kormányalakí­tással. Működésének középpontjában a háborús felkészülés fokozása állt. A szarajevói merénylet után azonban ellenezte a hadüzenetet Szerbiának, mert tartott egy lehetséges vereségtől. Csak a német hadvezetés elszántsága láttán változtatta meg a véleményét, és ettől kezdve a világméretűvé duzzadt háború feltétlen hí­ve maradt, egészen az összeomlásig.
Tette ezt annak ellenére, hogy az elhúzódó harcok miatt egyre népszerűtlenebbé vált a közvélemény szemében. Amikor 1916 októberében egy szociáldemokrata újságí­ró egy bécsi kávéházban meggyilkolta Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnököt, Tisza í­gy szólt egyik képviselőtársához: „Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb merénylők célpontjai leszünk, de azt hittem, én leszek az első."
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a központi hatalmak vesztésre állnak a háborúban, ezért a magyarországi anarchisták 1917 nyarán elhatározták, hogy megölik a rendszer szimbólumának tekintett miniszterelnököt. Szabó Ervin, a fővárosi könyvtárhálózat akkori igazgatója saját maga akarta végrehajtani az akciót, de a súlyos cukorbetegségben szenvedő férfi egyik szemére nem látott. Ezért a svájci emigrációból nemrég hazatért kitűnő céllövőre, DuczyÅ„ska Ilonára esett a választás. Május 23-án, a „vérvörös csütörtök" ötödik évfordulóján a nő el is indult Tisza villájához egy gyöngyházberakásos Browning revolverrel a zsebében, amelyet Madzsar Józseftől csent el. Útközben azonban egy utcai rikkancstól megtudta, hogy a kormányfő aznap benyújtotta a lemondását, amelyet az új király, IV. Károly el is fogadott. Ezzel okafogyottá vált a merénylet, ezért DuczyÅ„ska békésen hazament. Ezután Tisza a debreceni huszárezred parancsnokaként maga is a frontra utazott, hogy fegyveres szolgálatot teljesí­tsen. Ahogy egy levélben í­rta: „Meglehet, hogy ezzel kerülöm el valami züllött vagy fanatizált ember merényletét." Mintha előre látta volna a sorsát. Hónapokkal később, leszerelése után egy kiábrándult huszártiszt rásütötte fegyverét, ám Kovácshoz hasonlóan ő is célt tévesztett.
A Korvin Ottó vezette antimilitarista csoport 1918 őszén, a vereség előestéjén úgy gondolta, hogy Tisza, a „gyűlölt ember" meggyilkolása elementáris erővel robbantaná ki a magyarországi bolsevista forradalmat, ezért gondos előkészületeket tettek a likvidálására. Mindenhová követték, hogy megfigyelhessék a szokásait, és a programját is figyelemmel kí­sérték. Már csak a végrehajtó személyét kellett kiválasztaniuk.  

Célba lövés a mellékhelyiségben

Hosszú latolgatás után a 23 éves, horvát származású Lékai (Leitner) Jánosra, az íllat- és Takarmányforgalmi Rt. hivatalnokára esett a választás. Ő ugyanis súlyos tüdőbajban szenvedett, úgy érezte, a napjai amúgy is meg vannak számlálva. Ha meg kell halnia, legalább az ő szemszögükből értelmes és hasznos cselekedet által pusztuljon el. A fiatalember jómódú zsidó polgári családba született, és már fiatalon megismerkedett a szocialista eszmékkel, amelyeket baloldali hí­rlapokba publikálva maga is népszerűsí­tett. A háborúban az olasz fronton szolgált, ahonnan tüdőbaja miatt szerelték le. 1918 elején csatlakozott Korvinékhoz, akik időközben merényletet terveztek Tisza ellen. Alapos megfontolás után az összeesküvők 1918. október 16-át, az országgyűlés megnyitásának napját választották tervük végrehajtására. A pisztolyt a mátyásföldi felvonógyáros, Friedrich István ‒ későbbi miniszterelnök ‒ bocsátotta rendelkezésükre. A választás azonban nem bizonyult szerencsésnek. Az ifjú hivatalnok kezében ugyanis korábban még sohasem volt fegyver. Miután a Seemann kávéház mellékhelyiségében Korvin megmutatta neki, hogyan kell azt elsütni, a pisztolyt lövésre kész állapotban adta át neki. Ez a helyzet azonban tapasztaltabb merénylőt kí­vánt volna. Lékai elment a képviselőház ülésére, ahová egy, a nevére frissen kiállí­tott fényképes újságí­ró-igazolvánnyal jutott be. A Parlament folyosóján akarta elkövetni a merényletet, de egy rendőrnek feltűnt, hogy túl idegesen viselkedik, ezért igazoltatta, majd kivezette az épületből. Aznap Tisza a felszólalásában végre elismerte Magyarország vereségét. Az ülés berekesztése után, háromnegyed háromkor a IV-es kapun át lépett ki az épületéből, és az automobilja felé indult. Már éppen készült beszállni a járműbe, amikor Lékai odalépett mellé, és a nyitott ablakon keresztül fegyverét a volt miniszterelnök szí­vének szegezte. ím hiába húzta meg a ravaszt, a Browning csütörtököt mondott. Tisza sofőrje, Búkor László azonnal kiütötte a merénylő kezéből a fegyvert, akit aztán a közelben tartózkodó rendőrök letepertek és megbilincseltek.  

A rozsdás pisztoly

Miután bevitték a parlamenti őrség szobájába, maga Tisza vonta először kérdőre. Nem értette, hogy miért lőtt rá, hiszen ő már egy éve nem miniszterelnök. Támadója azonban elszántan jelentette ki, hogy csak a világ lángba borulásának egyik fő okozóján akart bosszút állni. Ezután a merénylőt elszállí­tották a főkapitányságra, ahol azt vallotta, hogy először Paul von Hintze német külügyminisztert akarta megölni, ezért elutazott a bécsi diplomáciai látogatására, de elkésett. A politikus már visszautazott Berlinbe. Wekerle Sándor miniszterelnök is felmerült mint lehetséges célpont, de inkább Tiszát tartotta a háború fő felelősének. „Ha őt megölöm, vele együtt megölöm a gondolatait, és ezzel a háborút is. Beteges ember vagyok, nincs semmi különösebb szórakozásom. Sokat olvasok, ebben lelem minden örömömet. Nagyon sokat gondolkoztam erről a borzalmas háborúról, és rájöttem arra, hogy ennek véget vetni nem lehet mindaddig, amí­g politikai államférfiak állanak a dolgoknak az élén" - állt a vallomásában.
A fegyverét megvizsgálva megállapí­tották, hogy a Browning rozsdás volt ugyan, de működőképes. A rugója azonban elakadt a lövésnél, ezért Tiszának szerencséje volt. Lékai azt vallotta, hogy a fegyvert az öt darab tölténnyel együtt egy bosnyák katonától vásárolta 180 koronáért a Keleti pályaudvar környékén. Azt azonban tagadta, hogy társai lettek volna, és váltig állí­totta, hogy a merényletet a saját elhatározásából követte el. A merénylőt bí­róság elé állí­tották ugyan, de alig két hét múlva kitört az őszirózsás forradalom, és a „hőst" kiszabadí­tották a fogságból. Másnap, október 31-én a király nevében intézkedő József főherceg kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnöknek, aki a Nemzeti Tanács pártjainak részvételével koalí­ciós kormányt alakí­tott.  

Halálra í­télve

Ugyanezen a napon Tisza István orvosa és jó barátja, dr. Radvánszky Béla hiába kérlelte a politikust, hogy ezekben a zavaros időkben költözzön ki fővárosi lakásából, a Hermina út 45. sz. alatt álló Róheim-villából, és költözzön vidékre. A politikába belefásult idős gróf nem volt hajlandó elhagyni betegeskedő feleségét és unokahúgát, Almássy Denise-t. Elszántan jelentette ki, hogy sosem bujkált, ezután sem fog. Családtagjai azonban a lefüggönyözött ablakok mögül aggódva lesték a forrongó utcai jeleneteket. Mint később kiderült, félelmük nem is volt alaptalan. Néhány, a frontról hazatért katonatiszt, Hüttner Sándor főhadnagy, Csernyák Imre százados, Sztanykovszky Tibor és Láng László zászlósok, Dobó István és Horvát-Sanovics Tivadar őrmesterek, Kundaecker József tartalékos tengerész, Gí¤rtner Marcell vegyészmérnök, valamint két újságí­ró, Pogány József és Kéri Pál ugyanis arra készültek, hogy a forradalmi zűrzavart kihasználva, saját kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást. Közülük többen is a Katonatanács tagjai voltak. Miután „bűneiért halálra í­télték" a volt miniszterelnököt, kötelességüknek érezték, hogy végezzenek is vele, amelyet saját lakásán akartak véghez vinni. A szerencse is a kezükre játszott, hiszen a politikus védelmére kirendelt csendőrrajból aznap reggel néhányan elhagyták a helyüket, hogy élelmiszert szerezzenek maguknak. Tisza a napot bizalmas és kompromittáló iratok megsemmisí­tésével töltötte.
Délután 4 óra tájban a Mannlicher puskákkal fölfegyverkezett, katonai egyenruhát viselő összeesküvők az Astoria Szállóban gyülekeztek. Kéri egy levélpapí­rra felrajzolta Tisza házának alaprajzát és a kertet, majd mindenkinek kijelölte a helyét és vázolta a szerepét. Gí¤rtner kivételével, aki korábban felderí­tette a terepet, két szürkészöld vászonponyvás katonai teherautón utaztak a Hermina út 45. szám alá. Kéri az utcán maradt, a többiek pedig átugrottak a vaskerí­tésen. Csernyák a kapunál, Hüttner, Láng és Kundaecker a kertben biztosí­tották a helyszí­nt. A többi négy összeesküvő ‒ miután elvágták a telefonvezetéket ‒ rajtaütöttek a ház alagsorában unatkozó rendőrön, és ellenállás nélkül lefegyverezték. Ezután felmasí­roztak a lépcsőn, és beléptek a hallba.  





„Meglőttek, végem van..."

Itt Dömötör László inas állta útjukat, aki megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak. Miután közölték vele, hogy a ház urát keresik, a lakáj benyitott a szalonba, és jelentette, hogy a hallba fegyveres katonák törtek be. Könyörgött a grófnak, hogy az ablakon át ugorjon ki, és meneküljön, ő azonban visszautasí­totta a tanácsot, és kijelentette, hogy kész meghalni, ha ezt rendelte neki a sors. Aztán pisztolyt ragadott, és elébe ment üldözőinek. Felesége és unokahúga csendben követték. A hallban négy katona fogadta őket lövésre készen tartott fegyverekkel: Dobó, Pogány, Horvát-Sanovics és pár lépéssel hátrább Sztanykovszky.
Néhány pillanatra csend ereszkedett a villára. Tisza és a behatolók hangtalanul méregették egymást, majd Horvát-Sanovics rákiáltott a grófra, hogy tegye le a pisztolyt. A miniszterelnök, rokonai életét féltve, a kandalló párkányára dobta revolverét, és megtörten a zongorára támaszkodott. Higgadtan érdeklődött a katonák látogatásának céljáról, mire szemére vetették, hogy miatta tört ki a háború, és kellett négy éven át „rohadniuk a lövészárkokban". Tisza kijelentette, hogy éppúgy sajnálja az országra szakadt borzalmas katasztrófát, mint ők, és nem érzi magát felelősnek. A fegyveresek azonban válogatott szidalmakat szórtak a fejére, és felszólí­tották a két nőt, hogy álljanak félre az útból. Ők azonban védekezően húzódtak közelebb. Erre Dobó emelt hangon í­gy szólt: „Kegyelmes úr, ütött a végső órája!" Aztán mindhárman felemelték csőre töltött puskájukat. Tisza szerettei életét féltve rávetette magát az egyik támadóra. Dulakodás közben négy-öt lövés dördült. Egy lövedék a hasába fúródott, egy másik a bal karját találta el, egy pedig a jobb hónalja alatt hatolt be, és szétroncsolt egy ütőeret. A grófné felsikoltott, és férje segí­tségére sietett, de már semmit sem tudott tenni. Az áldozat a helyszí­nen elvérzett. Utolsó szavai fájdalmasan kongtak a villában: „Meglőttek, végem van, ennek í­gy kellett történnie... Véget ért...". A katonák éppen olyan gyorsan távoztak a villából, mint ahogy érkeztek.  

Igazság(?)szolgáltatás

A gyilkosság hí­re futótűzként terjedt országszerte. A forradalmat ünneplő tömeg elégtételként fogadta, a politikusok azonban óvatosan kezelték az ügyet. Felmerült ugyan az igény az ügy kivizsgálására, ám ez a politikai események sodrában egyelőre elsikkadt. A Tanácsköztársaság bukása után azonban megkezdődött a vizsgálat és a merénylők felelősségre vonása. Bár a vádirat kiemelte, hogy a merénylet részleteit nem sikerült tisztázni, a felbujtó szerepét a Nemzeti Tanács töltötte be, és a 11-es Katonatanács vállalta a terv végrehajtását. A felbujtással Kéri Pált, a Károlyi Mihály volt miniszterelnök köréhez tartozó újságí­rót, Tisza egyik legkövetkezetesebb politikai ellenfelét vádolták meg. Az ügyészek álláspontja egyedül Hüttner Sándor vallomásán alapult, mert a többi vádlott tagadta részvételét a merényletben.
A gyanúsí­tottak egy részét már nem is tudták fellelni. Az Ausztriába menekült Pogány József és Csernyák Imre kiadatására vonatkozó kí­sérletek zsákutcába torkolltak, Kundaecker a Tanácsköztársaság ideje alatt halt meg, Horvát-Sanovicsnak és Lángnak pedig egyszerűen nyoma veszett. A többieket azonban begyűjtötték és letartóztatták.
A még 1920-ban összeült katonai törvényszék Dobót és Sztanykovszkyt kötél általi halálra, Hüttnert pedig 15 évi fegyházra í­télte. Később a börtönben halt meg. Sztanykovszky büntetését egy évvel később a Legfelsőbb Honvédtörvényszék 17 évre változtatta. Az indoklás szerint ő csupán „lövésre készen tartott fegyverrel állt társai mögött", de nem húzta meg a ravaszt. Sokan kételkedtek az igazságszolgáltatásban, ráadásul Kovács vizsgálóbí­ró 1920 decemberében kiugrott harmadik emeleti irodájának ablakán, és szörnyethalt.
Egy évvel később a budapesti büntető törvényszéken is elkezdődött a per. Kéri Pált ‒ aki egy tanúvallomás szerint még a merénylet előtt az Astoriában kijelentette, hogy Tisza másfél óra múlva már halott lesz ‒ kötél általi halálra, Gí¤rtner Marcellt 14 évi fegyházra í­télték. A többi vádlottat, köztük Friedrich István volt miniszterelnököt bizonyí­tékok hiányában felmentették. ím Kérit sem végezték ki. 1922-ben egy fogolycsere-egyezmény keretében a Szovjetunióba került, ahol később a sztálini tisztogatások során őt is kivégezték. Dobó az egyik pertől a másikig terjedő időszakban rejtélyes körülmények között halt meg a börtönben. A bí­róság ugyan az í­télet indoklásában kimondta, hogy a Magyar Nemzeti Tanács és Károlyi Mihály nem felelősek a gyilkosságért, sokan a mai napig kétségbe vonják, hogy a valódi bűnösöket í­télték-e el. Magyarország egyetlen, gyilkosság áldozatává vált miniszterelnökéről a mai napig megoszlanak a vélemények.


Hozzászólások