A WikiLeaks története

Igaz történet alapján. Ez a kifejezés Hollywood egyik kedvenc hívószava, mely szinte minden filmet érdekesebbé tesz. De vajon mi az igazság? Lehet a valóság izgalmasabb, mint a film? Hubai Gergely sorozatának legújabb darabja az információszabadság nevében lázadó Julian Assange filmes megjelenését vizsgálja közelebbről.



A dokumentum letölthető innen.
Már több mint tíz éve, 2006 októberében indult be a WikiLeaks nevű weboldal, amely nevével összhangban olyan információk „kiszivárogtatását" ígérte olvasóinak, melyek alapvetően rengetik meg a világtörténelmet. A laikusok számára is könnyen kezelhető felületen bárki beküldhetett olyan dokumentumokat, melyek komoly visszaélésekre szolgáltatnak bizonyítékot - a WikiLeaks ezen adatok nyilvános publikálásával akarta leleplezni a korrupt politikusokat, a sikkasztásban részt vevő bankokat és bárkit, aki mások kárára vét a törvények ellen. Az oldal filozófiájának két fontos alapköve volt. Egyrészt a hozzájuk került bizalmas anyagokat kijuttató embereket mindenáron megvédték, még ők maguk sem tudták, hogy ki kockáztatta a megélhetését az információk megszerzésével és feltöltésével. Másrészt a teljes átláthatóság érdekében az iratokat a WikiLeaks mindenféle változtatás vagy szerkesztés nélkül tette közzé. Az oldalt alapító Julian Assange véleménye szerint már a legkisebb manipuláció, akár egy kihúzott név is cenzúrának minősült volna ebben a helyzetben. Míg a hagyományos újságírásban szintén fontos volt a források védelme, a publikálásra szánt anyagokban mindig eltüntették a bizalmas adatokat, amelyek alapján bármelyik szereplő azonosítható lett volna - a WikiLeaks ezeken a játékszabályokon is változtatni akart.

Az oldal 2008-tól kezdett komolyabb feltűnést kelteni: kényes részleteket tettek közzé a Julius Bär nevű svájci bank működésével kapcsolatban, bemutatták Sarah Palin republikánus alelnökjelölt levelezését, és aktívan hozzájárultak az izlandi bankrendszer összeomlásának dokumentálásához. Legjelentősebb akciójuk egy Bradley Manning nevű amerikai katonához köthető, aki több százezer dokumentum mellett egy felkavaró videofelvételt is nyilvánosságra hozott a WikiLeaks rendszerén keresztül: a Collateral Murder (Járulékos gyilkosság) néven elhíresült videó sokkoló képet festett az amerikai beavatkozások brutális valóságáról. A nagyobb médianyilvánosság azonban egyre több veszélyt rejtett, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy a weblap és annak filozófiája is radikálisan megváltozzon. Legnagyobb fogásuk során a WikiLeaks kénytelen volt együttműködni a nyomtatott sajtóval is, így markánsan kiütközött a nyomtatott sajtó és az internetes szürkezónában tevékenykedő oldal ars poeticája. Az internet legveszélyesebb oldaláról és az alapító Julian Assange történetéről már 2013-ban film készült. A magyar fordításban A WikiLeaks-botrány címet viselő történetben a Sherlock-sorozatból ismerős Benedict Cumberbatch játszotta a főszereplőt - maga az érintett azonban a legkevésbé sem örült ennek a figyelemnek.  

A LEGROSSZABB ALAPANYAG  

„Az a film a két legrosszabb könyvből készült, amelyek tele vannak hazugságokkal, csúsztatásokkal, az egész egy rossz propaganda." Bill Condon, A WikiLeaks-botrány rendezője bátor lépést tett meg, amikor a film utolsó jelenetében bemutatta, hogy Julian Assange, a történet főhőse egyáltalán nem támogatja a filmjét - az előbbi mondat konkrétan az aktivistát alakító színész, Benedict Cumberbatch szájából hangzik el egyfajta zárszóként a film hitelességével kapcsolatban. Az említett két könyv közül az első David Leigh és Luke Harding brit újságírók kötete volt, a filmet gyártó Dreamworks stúdió azonban hamarosan megvásárolta egy másik, Assange számára sokkal kényelmetlenebb könyv megfilmesítési jogait is. Ez volt Daniel Domscheit-Berg körülményes című kötete, az Inside WikiLeaks: My Time with Julian Assange and the World's Most Dangerous Website (a könyv a magyar fordításban tömörebb, de ominózusabb címet kapott: WikiLeaks - A leleplezés). A kötet szerzője 2007-ben csatlakozott a WikiLeaks stábjához, és a legnagyobb dobásoknál végig jelent volt Assange közeli munkatársaként, egészen 2010. szeptember végéig, amikor otthagyta a weboldalt. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy Domscheit-Berg már 2010 decemberében bejelentette, hogy egy alternatív szivárogtató oldalt fog indítani, ám a WikiLeaks hibáit orvosolni próbáló OpenLeaks sosem indult be. Amint kiderült, hogy A WikiLeaks-botrány Daniel Domscheit-Berg könyve alapján fog készülni, Julian Assange folyamatosan ostorozta az életéről készült adaptációt - miután eljutott hozzá a forgatókönyv egyik korai változata, 2013 januárjában már a nyilvánosság előtt is beszólt a készítőknek. Ahogy fogalmazott, a film „komoly propagandatámadás a WikiLeaks és csapata integritása ellen". Érdekes módon az alkotók mégis megpróbáltak az elégedetlenkedő Assange kritikáira reagálni, például a film nyitójelenetét is megváltoztatták: a történet eredetileg Iránban kezdődött volna, és az ország vitatott atomprogramjával foglalkozott volna, ezt a szálat azonban egy az egyben kivették a filmből. Assange emellett e-maileken keresztül kommunikált az őt alakító színésszel. Benedict Cumberbatch ráadásul végig támogatásáról biztosította a szervezetet. „Bárhogy is értékeljük a szerepét, hatalmas szolgálatot tett azzal, hogy felébresztett minket az agyhalott hírfogyasztó állapotából." A WikiLeaks hozzá méltó módon reagált a forgatásra: 2013 szeptemberében publikálták a forgatókönyv egyik verzióját „tényeknek tettetett fikció" címszóval, később pedig közölték Assange egyik levelét, amelyet Cumberbatch-nek írt. Az alapító végül mégis sajátosan fanyar üzenettel zárta le a médiaháborút: „Véleményünk, hogy a WikiLeakset az egész világon reklámozó 40 millió dolláros költségvetés és a Cumberbatch-hez hasonló színészek megnyilatkozásai csakis jót tesznek a WikiLeaks népszerűsítésének."  

WikiLeaks = Wikipédia?

A nevek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a botrányokat okozó WikiLeaks weboldalnak van-e köze a népszerű online enciklopédiához, a Wikipédiához. A két oldal között eredetileg annyi volt a kapcsolat, hogy az oldalt a Wiki-modell alapján hozták létre, azaz különösebb technikai vagy programozói tudás nélkül bárki írhatott oda, illetve szerkeszthette a felkerült anyagokat. A lényeg az volt, hogy az elküldött dokumentumok szerzője rejtve maradt, a közösség pedig elvégezhette a kutatómunkát, közvetlenül az írás mellett vitathatta meg annak hitelességét és kontextusát. Ezt a modellt hamarosan megszüntették, miután az első néhány dokumentum nem keltett elég sajtóvisszhangot, és az ebben a rendszerben felkerült dokumentumok közé nagyon sok szemét került jellegtelen témákról, illetve nyilvánosan hozzáférhető adatokból. Jelenleg egy titkos szerkesztőbizottság előbb átnézi az anyagokat, és központilag publikálják őket, így azonban szinte minden Wiki-elem eltűnt a rendszerből - a már bejáratott márkanevet leszámítva. A Wikipédiának azóta sincs köze a WikiLeaks oldalhoz, a névhasonlóság csak az oldal korai változata miatt maradt meg.

A MEGBÍZHATATLAN MESÉLŐ

Assange ellenkezése dacára az általunk ismert tények és a filmek összehasonlítása alapján elmondható, hogy ha csupán az események bemutatását vesszük alapul, a film nagyjából követi a tényeket, a probléma azonban a részletekben rejtőzik. Hiába vannak ott sorban a nagyobb ügyek a Julius Bär-botránytól kezdve a Collateral Murder-felvétel premierjéig, A WikiLeaks-botrány elsősorban karakterdráma, és Julius Assange kénytelen mellékszereplőként felbukkanni a saját filmjében. Bill Condon rendező verziójában az igazi főhős Domscheit-Berg, aki először idealizálja a vagány internetes kalózt, később azonban rájön, hogy barátja/főnöke neki is rendszeresen hazudott. A rendező ezt úgy érzékelteti, hogy Assange a film során több történetet is előad arról, miért őszült meg olyan fiatalon. Előbb brutális gyerekkorával magyarázza fehér haját, később arról mesél, hogy egy bírósági tárgyalás során bekövetkezett stressztől őszült meg hirtelen. Ezzel szemben Domscheit-Berg a film végén leleplezi Assange titkát: valójában saját maga festi a haját, ugyanis gyerekkorában egy szektához tartozott, ahol ez is a szokások része volt. A fehér haj példája tökéletesen illusztrálja a film és a valós eset fontos problémáját - miszerint senkinek nem hihetünk. Sajnos ez magára az adaptációra is vonatkozik: Assange a film hibáit felsoroló listájában konkrétan hazugságnak nevezte a hajfestés történetét, ráadásul a tárgyi bizonyítékok őt támasztják alá. A fiatalabb korában, még Ausztráliában készült videofelvételeken láthatóan sötétszőke volt a haja, így biztos, hogy a film állításaival ellentétben nem gyerekkora óta változtatja meg így a külsejét. Maga az ötlet, hogy egy karakter különböző történeteket mesél jellegzetes külsejével kapcsolatban, egyébként egy nagyon konkrét sikerfilmet másol: Christopher Nolan A sötét lovag című filmjében Joker adta elő minden alkalommal másképp az arcát elcsúfító sebhelyek történetét - ahogy itt, úgy ott sem tudtuk meg kétséget kizáróan a valós okot. A mellékes kérdéseken túl a film valamivel sikeresebben szemlélteti Assange egyik legkomolyabb, az oldallal kapcsolatos füllentését. A történetet valójában elmesélő Domscheit-Berg eredetileg vakon lelkesedik a WikiLeaks ötlete és filozófiája iránt, azonban egyre több kérdőjel merül fel benne, amikor rájön, hogy az istenített vezető, Julian Assange rendszeresen hazudik neki. A filmben legsúlyosabbnak mutatott füllentés a valóságban is megtörtént, és a szervezet felemelkedésével kapcsolatos. 2009 szeptemberében a WikiLeaks dokumentumokat szivárogtatott ki a Kaupthing Bankból, a bemutatott iratok nagy része közvetlenül az egész Izlandot megrázó 2008-as bankcsőd előtt született. A dokumentumok olyan gyanús hitelekről szolgáltattak bizonyítékokat, melyek bizonyították, hogy a Kaupthing felső vezetése hogyan menekítette a saját vagyonát a bedőlés előtt álló rendszerből. A helyi híradóban letiltották a komolyabb nyomozó munkát, ezért egy bemondó élő adásban reklámozta a WikiLeaks oldalát, hogy az olvasók ott olvassanak utána a Kaupthing Bank ügyének. Izlandon a bankcsőd miatt megerősödtek az alternatív politikai szervezetek, többek között a váratlan sikereket arató Kalózpárt is a WikiLeaks-rendszer támogatójává vált. Assange és Domscheit-Berg is Izlandra utazott, ahol sztárokként ünnepelték őket, ráadásul Izlandon az FBI elől is megvédték az ország jótevőit. A WikiLeaks csapata új tagokkal bővült, a látogatás szervezésében részt vevők azonban nem tudták pontosan, hány emberre számítsanak az oldal részéről. A titokzatosságnak megvolt az oka: Assange hamis e-mail-címek és profilok segítségével tett úgy, mintha több száz önkéntes venne részt az oldal szerkesztésében, ám valójában egyedül volt. Domscheit-Berg csatlakozásával szó szerint megduplázódott a WikiLeaks stábja, ám kettejük kapcsolatának lejtmenete akkor kezdődik, amikor ez a hazugság számára is világossá vált. Assange alapvető problémája a filmmel mégsem az apróbb pontatlanságok vagy az általa is bevallott csúsztatások bemutatása, hanem a karakterábrázolás. A WikiLeaks-alapító nyilatkozataiból is kiderült, hogy a kezdeti rejtőzködés után kifejezetten élvezte a sajtónyilvánosságot, éppen ezért is nehéz feldolgoznia, hogy saját történetében nem is ő a valódi főszereplő, hanem egykori partnere. Assange a filmben igazi csúcsdemagóg, aki minden egyes pillanatban afrikai árvákról beszél, és egy buli közepén is kizárólag a kizsákmányolt emberek nyomorúságáról szóló történetekkel szedi fel a nőket. Míg ő a történet során minimális jellemfejlődésen megy keresztül, addig Domscheit-Berg sokkal izgalmasabb utat jár be a kezdeti rajongástól kezdve az egyre több kérdőjel megjelenésén át a szervezet ideiglenes megsemmisítéséig. Bill Condon rendező az egész folyamatot egy falanszterszerű irodahelyiséggel mutatja be, ahol kezdetben csak Assange dolgozik (illetve a hamis e-mail-címek révén a klónjai), később pedig Daniel is csatlakozik a folyamathoz. A WikiLeaks-modell azonban a legnagyobb fogásnál feloldhatatlan ellentmondásba kerül önmagával. A publikálásban részt vevő újságok ragaszkodnak hozzá, hogy a Bradley Manning szivárogtatásán keresztül megszerzett iratokból távolítsák el a neveket, ellenkezésük ellenére azonban a WikiLeaks mindent nyilvánosságra hoz úgy, ahogy megkapják. Eddigre azonban a szervezet már áthágta a saját szabályait: a Collateral Murder című videóban azt mutatták be, hogy egy különítmény egy félreértés miatt civilekkel végez, a felvételből azonban egy vágott verzió járta be a világot. Hiába tették közzé a 17 perces felvételt, a nézettségi versenyben az a változat nyert, mely pár percre vágva fókuszál a tragédiára. A figyelemfelkeltés érdekében a videót megvágták, ezzel egy olyan cenzúrával éltek, amelyet Assange korábban még elképzelhetetlennek tartott. A nagy kiábrándulás a filmben úgy jelenik meg, hogy Domscheit-Berg szétveri a képzeletbeli irodát, ahol addig dolgozott, ezáltal végleg kilép a WikiLeaks világából - és pont a legérdekesebb pontján szakad félbe a történet.

Az ötödik hatalmi ág

A WikiLeaks-botrány eredeti angol címe a magyarra nehezebben fordítható The Fifth Estate (Az ötödik hatalmi ág) kifejezés volt. A három eredeti hatalmi ág a papság, a nemesség és a köznép volt, ezekhez csatlakozott valamikor a 18. század végén a média mint negyedik hatalmi ág. A kifejezést 1787-ig lehet visszavezetni, amikor Edmund Burke ír államférfi beszélt így a sajtóról, miután az újságok beszámolókat kezdtek írni a Brit Alsóház munkájáról, ezáltal több emberhez juttatták el a számukra fontos információkat. Ezzel szemben az ötödik hatalmi ágra még körülbelül kétszáz évet kellett várni, egészen az 1960-as évek hippi mozgalmáig. 1965-ben már megjelent egy The Fifth Estate című újság Detroitban, amely a hatalommal (és egyben a hagyományos sajtótermékekkel) szemben definiálta magát, de manapság már teljesen mást értünk a kifejezés alatt. Az ötödik hatalmi ág jelenleg a neten publikáló bloggerek és a közösségi hálókon keresztül információt közzétevő személyek - pont mint Assange és Snowden a filmekben.

ZÁRÓKÉP  

A WikiLeaks-botrány csupán a film utolsó pár percében foglalkozik azzal, hogy a Bradley Manning-szivárogtatás után mi lett az oldal sorsa. Csupán pár feliratból derül ki, hogy 2010 novemberében a svéd hatóságok Julian Assange kiadatását kérték, mivel a neve gyanúsítottként merült fel egy szexuális zaklatás és nemi erőszak ügyében. Az alapító először tagadta a vádakat, azt állította, hogy az érintett nőket nem is ismerte, csak később vallotta be a szexuális kapcsolat tényét. Attól tartva, hogy ez a magánjellegű ügy politikai bosszúhadjárattá fajulhat, Assange 2012 júniusában menedéket kért és kapott Ecuador londoni nagykövetségén, ahonnan azóta sem tette ki a lábát (a hosszú látogatásról lásd keretes írásunkat). Az elmúlt öt évben pedig sokat változott a világ, és Assange újabban potenciális orosz ügynökként bukkan fel a médiában. 2016 nyarán a WikiLeaks a már amúgy is botrányokkal teli amerikai elnökválasztás során olyan e-maileket közölt a Demokrata Pártból, melyekből kiderült, hogy a sokkal nagyobb támogatói bázissal rendelkező Hillary Clinton és a félig kívülálló Bernie Sanders között a pártvezetés az előbbinek nyújtott több segítséget. Szintén még a választások előtt maga Assange jelentett be egy októberi meglepetést, mely azonban nem szólt különösebben nagyot: a Clinton-kampány főnökétől, John Podestától megszerzett levelekből annyi derült ki, hogy a jelölt kapcsoltban állt nagy amerikai pénzintézetekkel. Mivel a WikiLeaks ugyanebben az időszakban nem ment neki a Republikánus Pártnak és Donald Trumpnak, sok korábban lelkes rajongó is elfordult a szervezettől. A WikiLeaks mellett azonban Amerikának megvan a saját külön bejáratú szivárogtatója: a sorozat folytatásában Edward Snowden történetét ismerhetjük meg Oliver Stone nagy port kavart filmjével a középpontban. 

Ecuadori vendégszeretet

Assange 2012. június 19-én költözött be Ecuador londoni nagykövetségére, ott-tartózkodása pedig valószínűleg a rekordok könyvébe kerülhetne. A diplomáciai képviseleten tartózkodás rekordjában Assange pár hónapon belül beérheti a dobogósokat: a szibériai hetek néven ismert csoport öt évet töltött az USA moszkvai követségén, a második helyezett Víctor Raúl Haya de la Torre, aki pártja betiltása után töltött öt évet és három hónapot Kolumbia limai követségén. A toplista első helyezettje amúgy Mindszenty József, aki az USA budapesti nagykövetségén töltött 15 évével (1956-1971) valószínűleg örökre megtarthatja ezt a rekordot. Assange annyiban különbözik társaitól, hogy önkéntes fogságában is szívesen politizál. A 2017-es ecuadori elnökválasztás véghajrájában a konzervatív jelölt, Guillermo Lasso ígéretei között szerepelt, hogy megválasztása esetén udvariasan megkéri vendégét, hogy harminc napon belül hagyja el a követséget. Miután Lasso a második fordulóban elvérzett, Assange Twitteren üzent neki, megkérte Lassót, hogy „harminc napon belül hagyja el Ecuadort (az adóparadicsomokban tartott millióival vagy anélkül)".





Hozzászólások