Kí­na: vadkapitalizmus a kommunizmusban

Kí­na gazdasága különös képződmény. Annak a kí­sérlete, hogy miképpen élhet meg egymás mellett a pártállami tervgazdaság és az egészen szélsőséges, elképesztő jövedelmi különbségekhez vezető piacgazdaság. Hosszabb távon vélhetően sehogy. Valami robbanni fog. De addig is, Kí­nának tényleg volt 15 erős éve.Szunjali – mosolyognak a kí­nai házigazdáim, amikor végre megértik, hogy Magyarországról érkeztem. Megdöbbentő – gondolom magamban, két hónapja szervezem az utazásomat, és ezeknek tényleg csak annyi jött le, hogy jön valaki Európából? Még az országot sem fogta fel senki? Pedig aztán, amikor beszélgetésbe keveredünk, kiderül, hogy tudnak Magyarországról, emlékeznek arra, amikor egy blokkban voltunk, és a mai napig valamifajta nosztalgikus barátsággal gondolnak ránk. Ez a nosztalgia már csak azért sem lehet Pekingben meglepő, mert akár hivatalokban, akár magánlakásokban könnyen belecsúszhatunk egy-egy Mao Ce-tung-portréba a falakon.
Aztán amikor odalépünk egy nagy világtérképhez, kezdem megérteni a tájékozatlanságukat. Kérik, hogy mutassam meg, hogy pontosan honnan is jöttem, de hirtelen bajban vagyok. A kí­nai karakterek mellett a térkép elrendezése sem ismerős. Aztán rájövök lassan, hogy mit is kellene nézni, de annyira furcsa, hogy a térkép elrendezésének a közepén Kí­na fekszik. “Középső birodalom” – í­gy hí­vják magukat, és már megértem Kí­na helyi elnevezésének a gondolati hátterét is. Nézőpont kérdése, de innen tényleg Kí­na van mindennek a közepén. Ha belegondolunk, 1350 Magyarországnyi polgár lakik ebben a birodalomban, innen Európa valóban csak egy kis porfészek, minek annyit cizellálni, hogy ki honnan jött.

Világhatalom

Kí­na óriási, Kí­na elképesztő ütemben fejlődik, Kí­na fogyaszt, városiasodik, épí­t, változik. Leí­rhatatlan szegénységből immár a két gazdasági nagyhatalom egyikévé nőtte ki magát (az Egyesült íllamok és Kí­na nemzetgazdasága mellett teljesen eltörpül még a német, a brit, a francia vagy az orosz is). Nem is nagyon volt az elmúlt háromszáz évben olyan meghatározó világgazdasági trend, amely ahhoz hasonlí­tható, ahogy Kí­na felkerült a kereskedelem térképére, és a világ gyára lett. Nyersanyagárakat, iparágakat robbantott, mégis nagyon kevesen mondhatják el, hogy legalább egy kicsit is értenék, otthonosan mozognának benne.
Kí­nában üzletet kötni – a legkevesebb, ami erről elmondható, az, hogy nehezen megtanulható, különös élmény. Magam persze sohasem próbáltam, hacsak a kötelező piaci alkudozásaimat nem számolom (lásd keretes í­rásunkat!), de nagyon sok jó sztorit meséltek erről a hazai üzletemberek.
Sok tájékozatlan magyar járt ugyanis már úgy, hogy az első tárgyalás után rettentő elégedetten dőlt hátra, “mindenben megegyeztünk” – gondolták. A kí­nai partner ugyanis mosolygott, bólogatott, végig nagyon kedves volt. Aztán másnap jött egy másik delegáció, és mintha előző nap semmi se történt volna, az új “arcok” pontosan ugyanazokat a kérdéseket kezdték teljesen elölről végigtárgyalni. Mi a magyarázat? Lehet, hogy egy másik vezetői csapat jött? Lehet, hogy most érkeztek meg a párt emberei? Vagy az is lehet, hogy kommunikációs zavar támadt, a kí­naiak mosolygós bólogatása nem a beleegyezés, hanem csak a jelenlét, a figyelem jele volt? De az is lehet, hogy a kí­naiak európai szemmel, sőt, talán objektí­ven is teljesen etikátlan tárgyalási technikák hí­vei, ahol legfeljebb a leí­rt szerződéseknek és semmiképpen sem a szóbeli megállapodásnak van súlya.

Babonák világában

Tapasztalatom szerint, és remélem, ezzel a leí­rással senkit nem bántok meg, a kí­naiak udvariasak, mosolygósak, szorgalmasak, nagyon materialista és evésközpontúak (a fiatalok is a legnagyobb lelkesedéssel mesélnek arról, hogy a hétvégén az lesz a program, hogy együtt fog főzni a család), ugyanakkor az európai tárgyalásokon, magánbeszélgetéseken bevett humort, iróniát egyáltalán nem fogják. Közben ebben a sajátos babonás világban még a gazdaság képviselői is szerencseszámokat, szerencseéveket és horoszkópokat böngésznek, és erről szí­vesen és hosszan beszélnek. Aztán az élet olykor igazolja is a babonákat. Az utolsó nagy tőzsdei hosszév, 2007 az aranydisznó éve volt, vagyis a tőzsdések szerint egy különlegesen szerencsés időszak. A kí­nai asztrológia 3000 éves, csillagászati és filozófiai alapokon is nyugszik,12 állatot és 5 elemet párosí­t, vagyis összességében 60 éves ciklust állí­t fel. Egy ilyen 60 éves időszakban az aranydisznó éve a legszerencsésebb év. 2007 tényleg jó év volt, utána pedig jött a 2008-as dráma. Na, ugye, hogy tud valamit ez az aranydisznó! Nagy kultusza van a 8-asnak is. Európai szemmel a kí­nai kisbefektető valahol a tőzsdespekuláns, a lottójátékos és a lóversenyre járók között helyezkedik el. Egy-egy kí­nai brókercég lakossági deskje tényleg olyan, mint a lóversenyek fogadópultjai, és a kis plexiasztalkáknál papí­rosokat kitöltő emberek szemében sokkal jobb eséllyel indul egy olyan részvény, amelyiknek a kódjában 8-as vagy 8-asok is szerepelnek. A kí­naiak eleve imádják a szerencsejátékot (érdemes Budapesten a Vigadó térnél a kedvenc belvárosi rulettező helyüket megnézni, ahol a nappal szorgalmasan forintot forint mellé rakosgató piacosok valósággal ellepik a budapesti éjszakát). Kí­nában e szenvedélyüknek nem hódolhatnak, ezért vagy ellepik Makaót, az egykori portugál gyarmatot, amely ma már Las Vegast megszégyení­tő pókerfőváros, vagy ha oda macerás elutazni, hát tőzsdéznek.

Kommunizmus

Az már külön vicc, hogy a lakossági tőzsdézés ekkora divat lehetett, hiszen a kí­nai társadalom elvileg szocialista-kommunista elveket követ. Valójában persze semmi nyoma a valódi egyenlőségeszméknek, hatalmasak a jövedelmi különbségek. A vidéki és a városi életmód között különösen éles a differencia, ezért évente milliók vándorolnak be a városokba, és válnak középosztálybeliekké. Vidéken azonban leí­rhatatlan a nyomor és az elmaradottság. Magam jártam olyan, amúgy nem szegény és a fővároshoz közeli faluban, ahol az volt az érzésem, hogy a helyiek még életükben nem láttak nem ferdeszemű embert. A házigazdám érezhetően bejelentette a helyi notabilitásoknak, hogy egy európai ember érkezik a kis kézműves településre, mert a fogadásomra komoly tömeg gyűlt össze, mindenki szelfit szeretett volna készí­teni, ott volt a helyi rendőrség vezetője, a polgármester és egy újságí­ró a fotósával. Az egész társaságból senki nem beszélt egy szót sem angolul, de szereztek egy a faluból származó, Pekingben tanuló diákot, ő próbált fordí­tani.
Más kérdés, hogy aki gazdag, az sem biztos, hogy kikupálódik. Jó példa volt erre pár éve egy józsefvárosi NAV-rajtaütés. Egy kí­nai körhintás, áfacsaló banda milliárdos haszonra tett szert üzelmeivel, de a triász tagjai galambcsapdákat helyeztek el a nagy raktárak környékén. Spóroltak a leveshúson. Ez persze egyfajta ösztön is lehet, mert ahogy a népek mennek be a városokba, úgy egyre nehezebb olykor a lakosság ellátása élelmiszerrel. A népesség, vagyis az 1,35 milliárd kí­nai ember zöme azért ma még főleg a falusi mélyszegénységben él. Rengeteg embernek nincsen személyazonossága sem, mivel szüleik nem akarták az egyke-büntetést befizetni. Aki több gyermeket vállal, az az első gyermek születése után ugyanis komoly bí­rságot fizet (ez kantononként eltérő, de Sanghajban például kifejezetten magas összeg), ezért sokan nem is regisztrálják a második gyermeküket. Ráadásul európai szemmel az is nehezen felfogható, hogy sok millió embernek nemcsak hogy papí­rja nincsen, de még a nevük is azonos.

Az üzleti gondolkodás

A tagadhatatlan elmaradottság mellett valójában Kí­na megérkezett az üzlet nemzetközi vérkeringésébe. Ma már a világ vállalatfelvásárlási piacának több mint a fele kí­nai. Döbbenetes példák sorakoznak, a kí­nai ChemChina állami tulajdonú gumigyártó vállalat előbb 2015-ben 7,1 milliárd dollárért megvette az olasz Pirelli gumigyártót, majd 2016-ban 43 milliárd dollárért a svájci Syngentát is bekebelezte. A kí­nai CNOOC állami olajipari vállalat bevásárolt a kanadai olajiparban is, miután 17 milliárd dollárért megvette a Calgaryban székelő Nexen Energyt. Az Asciano Limited Ausztrália egyik legnagyobb infrastruktúra-üzemeltető cége volt, elsősorban vasúti és kikötői érdekeltségekkel. 2016-ban egy összetett ügylet során több részre darabolták, és elsősorban kí­nai befektetők, valamint amerikai és katari alapok csaptak le az érdekeltségekre. Volt olyan kí­nai bank, amely a nagy pénzügyi központként működő Hongkongban vásárolt, ahogy a Jiangxi Copper, az ország legnagyobb rézbányászati cége bevásárolta magát a perui Las Bambas Copper Deposit rézmezőkbe. Utóbbi deal jól jelez egy új folyamatot. Kí­na alapvetően szegény a nyersanyagokban, problémás az olaj-, az ipari fémek, de az ivóví­z- és élelemszükségleteinek kielégí­tése is, ezért Peking egyfajta legújabbkori gyarmatosí­tással próbálkozik Afrikában, Latin-Amerikában, ahol cégeket, bányákat, földeket, piacokat vásárol. A kereskedelemben is robbantott, mert ma már Kí­na a globális világkereskedelem első számú hatalma, pedig negyven évvel ezelőtt gyakorlatilag még egyáltalán nem vett részt a nemzetközi áruforgalomban.
A világot éppen meghódí­tó kí­nai vállalatok zömében államiak. A vállalatvezetők nem is európai aggyal gondolkodnak, például a nyereségnél fontosabb a méret, egy kí­nai vállalatvezető szí­vesebben vesz meg egy nagy céget, mint egy kisebb, de nyereségeset.

Mindegy, csak költsünk!

Egy kicsit a magyar hetvenes évekre emlékeztet az is, ahogyan a kí­nai cégek a beruházási engedélyekért küzdenek. Nem kell a projektnek feltétlenül jónak lennie, csak valahogy engedélyezze a politika. Ha pedig már elindul, nem lehet leállí­tani, mert az politikai kudarc lenne. Éppen ezért egy időben nagyon sok volt a presztí­zsberuházás, a párhuzamos kapacitások kiépí­tése.
A jogos kritika persze nem feledtetheti azt sem, hogy a kí­naiak, ha nagyon nekidurálják magukat, mindent gyorsan felhúznak, városokat, olimpiát, metrót, autópályát. Mindez persze elsősorban annak köszönhető, hogy Kí­nában egy ideig nagyon sok volt az ember, az olcsó munkaerő. Ez ma már változott, de az elmúlt 15 évben a szinte végtelen mennyiségű, alacsony képzettségű és rettentő alacsony bérrel is megelégedő falusi ember volt Kí­na fő versenyelőnye.
Aztán, ahogy a bérek is felzárkóztak, az ipar is mozdult. Előbb a fejlettebb tengerparti részekről behúzódott Közép-Kí­nába vagy Vietnamba, de még az is előfordult, hogy az olcsó energiát megkí­vánva meg sem állt az Egyesült íllamokig.
A kí­nai bérrobbanás tehát árt a versenyképességnek, de mégsem állí­tható meg, különben az egész rendszer roppanna össze. Ahogy ugyanis a falusiak bemennek a városba, beszélgetnek, újságot olvasnak, hallják a történeteket a korrupt üzletemberekről  akik közül néhányat ugyan kivégeznek, de -, akik méregdrága autókkal furikáznak, és sokszor nem is üzleti, hanem pártvonalon kapaszkodtak fel. Ezt a képmutatást pedig nehezen kezeli a rendszer, mert a politikai vezetők, vagyis a pártállam kommunista elitje ma a kapitalizmus legnagyobb haszonélvezője, ez pedig megmagyarázhatatlan kontraszt.

Globális szempontok

Kí­na az embertelen bánásmód és a teljesen elhanyagolt környezetvédelmi előí­rások szinonimája is, de az igazsághoz tartozik, hogy azért érezhetően javul a helyzet. Egy korábban Kí­nában gyártó magyar divatcég vezetője mesélte, hogy pár éve még valóban látott olyan gépsorokat, amelyekben az Európa felé tartó hatalmas áruszállí­tó hajók gyomrában varrtak a munkások. De olyan gyártósor is akadt, ahol a semmi közepén felhúztak egy hatalmas csarnokot, ahol egy gépre két ember jutott. Az egyik dolgozott, a másik a hangosan pöfögő gép végében aludt. 12 óránként váltották egymást. Enni is a gyárban kaptak, és bár a bérük nagyon alacsony volt, amikor fél év után a munkások hazamentek a falujukba, az a kevés legalább megmaradt, mert az üzemben tényleg nem volt mire költeni. Mára a munkakörülmények általánosan javultak valamelyest, és bár a kí­nai nagyvárosokra jellemző por, sötétség és bűz is megmaradt, elég sok környezetvédelmi beruházás is elindult.
Kí­na, a politikusok, a szabályozók ugyanis figyelnek a nagyvilágra. Sokkal jobban figyelembe veszik a globális elit szempontjait. Mindez talán a 2008-as pekingi olimpiával kezdődött, amikor fontossá vált az országimázs, amikor kikerültek a metrókra a “ne köpködj!”-táblák. Kí­na eddigre annyira megerősödött gazdaságilag, hogy lesajnált szegényközpontból a legnagyobb devizatartalékkal rendelkező nagyhatalommá változott. Biztosan ennek köszönhető, hogy katonailag is kinyí­lt a csipája, ma már nemcsak azért fontos, mert komoly geopolitikai gócpontok közelében fekszik, elég, ha Észak-Koreára gondolunk, de Kí­na maga is konfliktuspont, hiszen szigeteket, tengeri területeket foglal el. Ma már GDP-arányosan többet költ hadi kiadásokra, mint az Egyesült íllamok. Sajnos a fegyveres testületeit nem is csak fenyegetésekre használja, hanem az állam hatvanas pulzussal veti be a katonáit a nép ellen is, amikor etnikai, vallási villongásokat vagy csak a munkakörülményeik miatt lázongó munkásokat kell “kezelnie”.

Élő kapcsolatok

Kí­na egyértelműen a magyar külgazdaság, a keleti nyitás politikájának homlokterében van. Hogy ez lehet-e sikeres, nehéz megí­télni. A piaci alapú üzletek ritkák, természetesen a fröccsöntött áru hozzánk is özönlik, de az igazán komoly ügyletek általában csak erős politikai ráhatásra indulnak el, és akkor is döcögnek. Példa sok van, köztük megvalósult is, mint a BorsodChem kazincbarcikai vegyi üzeméé, amelyet a kí­nai Wanhua-csoport birtokol. Van olyan, amely a jövőben valósulhat meg, mint a Belgrád-Budapest-vasút kí­nai megépí­tése, de van olyan is, amely í­géretes volt, de becsődölt, mint a Malév kí­nai megmentése.
Kár lenne tagadni, hogy miközben a vegyes sikeresség minden relációban elfogadható, a magyar-kí­nai üzletek nehézkesek. Magyarország – bármennyire is szeretne ezen változtatni – a politika-üzleti kultúráját tekintve sokkal inkább a Nyugathoz tartozik. Kí­na egy agresszí­v gazdasági hatalom, amely nem feltétlenül a kölcsönösség, az ember és a környezet tisztelete alapján intézi az ügyeit. Magyarország lelkesen invitálja a kí­nai befektetőket, de velük külön érdemes kikötni, hogy hiába az állami hátszél, Magyarországon vannak szakszervezetek, munkavállalói jogok, környezetvédelmi előí­rások.

Az alku

Amikor először jártam egy kí­nai műkincspiacon, rettentő büszke voltam, hogy az amúgy is filléres faragott dobozka árát még a felére le is alkudtam. Hiszen eleve rettentően utálok alkudozni, nem esett jól, de Kí­nában mindenki figyelmeztetett, hogy itt kötelező. Pár alkalom után rájöttem, hogy az első árus élete üzletét kötötte velem az 50 százalékos árral. A reális ár ugyanis valahol az elsőre bemondott ár 10-20 százaléka körül alakulhat. Ha valaki feltesz pár kérdést, azaz valódi érdeklődést mutat, utána már lazán csóválhatja a fejét, széles mozdulatokkal kiindulhat az üzletből, vagy éppen egészen elképesztő pofátlansággal alkudozhat, a végén szinte biztosan üzlet köttetik. Az persze már nézőpont kérdése, hogy okozhat-e valódi üzleti elégedettséget, ha negyedóra teátrális szí­njátékkal elérjük, hogy a 200 forintos, Mao Ce-tung arcképével dí­szí­tett órát végül 100 forintért vihetjük el.

Minden a matek

A kí­naiak gondolkodásában, miképpen más délkelet-ázsiai népek világában is, az oktatás kulcsa a matematika. Légy jó a matekban, ebben a globális nyelvben, és biztosan nem lesz gondod az életben – vélik a helyiek. Az egész régiónak ez a legfontosabb nyersanyaga, az okos és szorgalmas emberek. Csakhogy az egykemodell miatt a kí­nai társadalom is elkezdett öregedni. Kí­nában mindig mindenütt annyi ember és akkora zsúfoltság van, hogy nem is gondolnánk erre a problémára, vagyis az emberhiányra, de mára egy kí­nai munkavállalónak sokszor 4-5 eltartottról kell gondoskodnia. Hiszen, ha összeházasodik egy egyke fiú és egy egyke lány, akkor a nyugdí­jrendszer nélküli faluban egy ilyen párnak jellemzően el kell tartania mindkét szülői párt is. Ha a modell szerint fegyelmezetten ők is egy gyermeket vállalnak, akkor összességében két embernek legalább öt embert kell eltartania. Hogy ez sikerüljön, nagyon fontos, hogy a gyermek nagy hozzáadott értékű munkát végezzen, vagyis nagy a nyomás a jó taní­ttatás

irányába. Sokan mennek főiskolára, egyetemre, a kí­nai diákok eredményei kimagaslóak. Kí­nában például nagyon büszkék arra, hogy évente 7,5 millió mérnököt bocsátanak ki, sokkal többet, mind az informatikai szektorban amúgy kifejezetten erős Indiában.

Enni Kí­nában

Kí­na bizonyos szempontból elképesztően olcsó. Egy valóban helyiekre szakosodott étteremben fillérekért lehet megebédelni, feltéve persze, ha az ember képes a kí­nai kaját elfogyasztani. Pekingi kacsa – csodásan hangzik, de a kí­naiak valahogy úgy készí­tik el a húsételeket, hogy egyszerűen lecsapnak egy darabot szegény kacsából, aztán az elkészült ételben együtt van minden: csont, pörc, hulladék, talán egyedül a kacsa tollát nem tálalják fel, de nagyon macerás elfogyasztani az ételt. A nem kifejezetten európaiakat célzó konyhák ráadásul mintha nem nagyon használnának sót, ahogy például nem nagyon ismerik a kí­naiak a tejet vagy a csokoládét sem. Ami pedig az egzotikumokat illeti, én örömmel kóstoltam lárvát, csótányt, szöcskét, szarvasbogarat, de azért rajongó nem lettem. Tapasztalatom szerint, aminek nincsen érdemi kiterjedése, az mind olyan, mint valami olajos chips, csak a fűszer í­zét érzi az ember, és kellemesen ropognak a falatok. ím minden, ami kukac és bogár, aminek érdemi kiterjedése, vastagsága, belseje is van, egyszerűen rossz í­zű és undorí­tó. Legalábbis magyar gyomorral.