Kína: vadkapitalizmus a kommunizmusban

Kína gazdasága különös képződmény. Annak a kísérlete, hogy miképpen élhet meg egymás mellett a pártállami tervgazdaság és az egészen szélsőséges, elképesztő jövedelmi különbségekhez vezető piacgazdaság. Hosszabb távon vélhetően sehogy. Valami robbanni fog. De addig is, Kínának tényleg volt 15 erős éve.

Szunjali - mosolyognak a kínai házigazdáim, amikor végre megértik, hogy Magyarországról érkeztem. Megdöbbentő - gondolom magamban, két hónapja szervezem az utazásomat, és ezeknek tényleg csak annyi jött le, hogy jön valaki Európából? Még az országot sem fogta fel senki? Pedig aztán, amikor beszélgetésbe keveredünk, kiderül, hogy tudnak Magyarországról, emlékeznek arra, amikor egy blokkban voltunk, és a mai napig valamifajta nosztalgikus barátsággal gondolnak ránk. Ez a nosztalgia már csak azért sem lehet Pekingben meglepő, mert akár hivatalokban, akár magánlakásokban könnyen belecsúszhatunk egy-egy Mao Ce-tung-portréba a falakon.
Aztán amikor odalépünk egy nagy világtérképhez, kezdem megérteni a tájékozatlanságukat. Kérik, hogy mutassam meg, hogy pontosan honnan is jöttem, de hirtelen bajban vagyok. A kínai karakterek mellett a térkép elrendezése sem ismerős. Aztán rájövök lassan, hogy mit is kellene nézni, de annyira furcsa, hogy a térkép elrendezésének a közepén Kína fekszik. „Középső birodalom" - így hívják magukat, és már megértem Kína helyi elnevezésének a gondolati hátterét is. Nézőpont kérdése, de innen tényleg Kína van mindennek a közepén. Ha belegondolunk, 1350 Magyarországnyi polgár lakik ebben a birodalomban, innen Európa valóban csak egy kis porfészek, minek annyit cizellálni, hogy ki honnan jött.

Világhatalom

Kína óriási, Kína elképesztő ütemben fejlődik, Kína fogyaszt, városiasodik, épít, változik. Leírhatatlan szegénységből immár a két gazdasági nagyhatalom egyikévé nőtte ki magát (az Egyesült Államok és Kína nemzetgazdasága mellett teljesen eltörpül még a német, a brit, a francia vagy az orosz is). Nem is nagyon volt az elmúlt háromszáz évben olyan meghatározó világgazdasági trend, amely ahhoz hasonlítható, ahogy Kína felkerült a kereskedelem térképére, és a világ gyára lett. Nyersanyagárakat, iparágakat robbantott, mégis nagyon kevesen mondhatják el, hogy legalább egy kicsit is értenék, otthonosan mozognának benne.
Kínában üzletet kötni - a legkevesebb, ami erről elmondható, az, hogy nehezen megtanulható, különös élmény. Magam persze sohasem próbáltam, hacsak a kötelező piaci alkudozásaimat nem számolom (lásd keretes írásunkat!), de nagyon sok jó sztorit meséltek erről a hazai üzletemberek.
Sok tájékozatlan magyar járt ugyanis már úgy, hogy az első tárgyalás után rettentő elégedetten dőlt hátra, „mindenben megegyeztünk" - gondolták. A kínai partner ugyanis mosolygott, bólogatott, végig nagyon kedves volt. Aztán másnap jött egy másik delegáció, és mintha előző nap semmi se történt volna, az új „arcok" pontosan ugyanazokat a kérdéseket kezdték teljesen elölről végigtárgyalni. Mi a magyarázat? Lehet, hogy egy másik vezetői csapat jött? Lehet, hogy most érkeztek meg a párt emberei? Vagy az is lehet, hogy kommunikációs zavar támadt, a kínaiak mosolygós bólogatása nem a beleegyezés, hanem csak a jelenlét, a figyelem jele volt? De az is lehet, hogy a kínaiak európai szemmel, sőt, talán objektíven is teljesen etikátlan tárgyalási technikák hívei, ahol legfeljebb a leírt szerződéseknek és semmiképpen sem a szóbeli megállapodásnak van súlya.

Babonák világában

Tapasztalatom szerint, és remélem, ezzel a leírással senkit nem bántok meg, a kínaiak udvariasak, mosolygósak, szorgalmasak, nagyon materialista és evésközpontúak (a fiatalok is a legnagyobb lelkesedéssel mesélnek arról, hogy a hétvégén az lesz a program, hogy együtt fog főzni a család), ugyanakkor az európai tárgyalásokon, magánbeszélgetéseken bevett humort, iróniát egyáltalán nem fogják. Közben ebben a sajátos babonás világban még a gazdaság képviselői is szerencseszámokat, szerencseéveket és horoszkópokat böngésznek, és erről szívesen és hosszan beszélnek. Aztán az élet olykor igazolja is a babonákat. Az utolsó nagy tőzsdei hosszév, 2007 az aranydisznó éve volt, vagyis a tőzsdések szerint egy különlegesen szerencsés időszak. A kínai asztrológia 3000 éves, csillagászati és filozófiai alapokon is nyugszik,12 állatot és 5 elemet párosít, vagyis összességében 60 éves ciklust állít fel. Egy ilyen 60 éves időszakban az aranydisznó éve a legszerencsésebb év. 2007 tényleg jó év volt, utána pedig jött a 2008-as dráma. Na, ugye, hogy tud valamit ez az aranydisznó! Nagy kultusza van a 8-asnak is. Európai szemmel a kínai kisbefektető valahol a tőzsdespekuláns, a lottójátékos és a lóversenyre járók között helyezkedik el. Egy-egy kínai brókercég lakossági deskje tényleg olyan, mint a lóversenyek fogadópultjai, és a kis plexiasztalkáknál papírosokat kitöltő emberek szemében sokkal jobb eséllyel indul egy olyan részvény, amelyiknek a kódjában 8-as vagy 8-asok is szerepelnek. A kínaiak eleve imádják a szerencsejátékot (érdemes Budapesten a Vigadó térnél a kedvenc belvárosi rulettező helyüket megnézni, ahol a nappal szorgalmasan forintot forint mellé rakosgató piacosok valósággal ellepik a budapesti éjszakát). Kínában e szenvedélyüknek nem hódolhatnak, ezért vagy ellepik Makaót, az egykori portugál gyarmatot, amely ma már Las Vegast megszégyenítő pókerfőváros, vagy ha oda macerás elutazni, hát tőzsdéznek.

Kommunizmus

Az már külön vicc, hogy a lakossági tőzsdézés ekkora divat lehetett, hiszen a kínai társadalom elvileg szocialista-kommunista elveket követ. Valójában persze semmi nyoma a valódi egyenlőségeszméknek, hatalmasak a jövedelmi különbségek. A vidéki és a városi életmód között különösen éles a differencia, ezért évente milliók vándorolnak be a városokba, és válnak középosztálybeliekké. Vidéken azonban leírhatatlan a nyomor és az elmaradottság. Magam jártam olyan, amúgy nem szegény és a fővároshoz közeli faluban, ahol az volt az érzésem, hogy a helyiek még életükben nem láttak nem ferdeszemű embert. A házigazdám érezhetően bejelentette a helyi notabilitásoknak, hogy egy európai ember érkezik a kis kézműves településre, mert a fogadásomra komoly tömeg gyűlt össze, mindenki szelfit szeretett volna készíteni, ott volt a helyi rendőrség vezetője, a polgármester és egy újságíró a fotósával. Az egész társaságból senki nem beszélt egy szót sem angolul, de szereztek egy a faluból származó, Pekingben tanuló diákot, ő próbált fordítani.
Más kérdés, hogy aki gazdag, az sem biztos, hogy kikupálódik. Jó példa volt erre pár éve egy józsefvárosi NAV-rajtaütés. Egy kínai körhintás, áfacsaló banda milliárdos haszonra tett szert üzelmeivel, de a triász tagjai galambcsapdákat helyeztek el a nagy raktárak környékén. Spóroltak a leveshúson. Ez persze egyfajta ösztön is lehet, mert ahogy a népek mennek be a városokba, úgy egyre nehezebb olykor a lakosság ellátása élelmiszerrel. A népesség, vagyis az 1,35 milliárd kínai ember zöme azért ma még főleg a falusi mélyszegénységben él. Rengeteg embernek nincsen személyazonossága sem, mivel szüleik nem akarták az egyke-büntetést befizetni. Aki több gyermeket vállal, az az első gyermek születése után ugyanis komoly bírságot fizet (ez kantononként eltérő, de Sanghajban például kifejezetten magas összeg), ezért sokan nem is regisztrálják a második gyermeküket. Ráadásul európai szemmel az is nehezen felfogható, hogy sok millió embernek nemcsak hogy papírja nincsen, de még a nevük is azonos.

Az üzleti gondolkodás

A tagadhatatlan elmaradottság mellett valójában Kína megérkezett az üzlet nemzetközi vérkeringésébe. Ma már a világ vállalatfelvásárlási piacának több mint a fele kínai. Döbbenetes példák sorakoznak, a kínai ChemChina állami tulajdonú gumigyártó vállalat előbb 2015-ben 7,1 milliárd dollárért megvette az olasz Pirelli gumigyártót, majd 2016-ban 43 milliárd dollárért a svájci Syngentát is bekebelezte. A kínai CNOOC állami olajipari vállalat bevásárolt a kanadai olajiparban is, miután 17 milliárd dollárért megvette a Calgaryban székelő Nexen Energyt. Az Asciano Limited Ausztrália egyik legnagyobb infrastruktúra-üzemeltető cége volt, elsősorban vasúti és kikötői érdekeltségekkel. 2016-ban egy összetett ügylet során több részre darabolták, és elsősorban kínai befektetők, valamint amerikai és katari alapok csaptak le az érdekeltségekre. Volt olyan kínai bank, amely a nagy pénzügyi központként működő Hongkongban vásárolt, ahogy a Jiangxi Copper, az ország legnagyobb rézbányászati cége bevásárolta magát a perui Las Bambas Copper Deposit rézmezőkbe. Utóbbi deal jól jelez egy új folyamatot. Kína alapvetően szegény a nyersanyagokban, problémás az olaj-, az ipari fémek, de az ivóvíz- és élelemszükségleteinek kielégítése is, ezért Peking egyfajta legújabbkori gyarmatosítással próbálkozik Afrikában, Latin-Amerikában, ahol cégeket, bányákat, földeket, piacokat vásárol. A kereskedelemben is robbantott, mert ma már Kína a globális világkereskedelem első számú hatalma, pedig negyven évvel ezelőtt gyakorlatilag még egyáltalán nem vett részt a nemzetközi áruforgalomban.
A világot éppen meghódító kínai vállalatok zömében államiak. A vállalatvezetők nem is európai aggyal gondolkodnak, például a nyereségnél fontosabb a méret, egy kínai vállalatvezető szívesebben vesz meg egy nagy céget, mint egy kisebb, de nyereségeset.

Mindegy, csak költsünk!

Egy kicsit a magyar hetvenes évekre emlékeztet az is, ahogyan a kínai cégek a beruházási engedélyekért küzdenek. Nem kell a projektnek feltétlenül jónak lennie, csak valahogy engedélyezze a politika. Ha pedig már elindul, nem lehet leállítani, mert az politikai kudarc lenne. Éppen ezért egy időben nagyon sok volt a presztízsberuházás, a párhuzamos kapacitások kiépítése.
A jogos kritika persze nem feledtetheti azt sem, hogy a kínaiak, ha nagyon nekidurálják magukat, mindent gyorsan felhúznak, városokat, olimpiát, metrót, autópályát. Mindez persze elsősorban annak köszönhető, hogy Kínában egy ideig nagyon sok volt az ember, az olcsó munkaerő. Ez ma már változott, de az elmúlt 15 évben a szinte végtelen mennyiségű, alacsony képzettségű és rettentő alacsony bérrel is megelégedő falusi ember volt Kína fő versenyelőnye.
Aztán, ahogy a bérek is felzárkóztak, az ipar is mozdult. Előbb a fejlettebb tengerparti részekről behúzódott Közép-Kínába vagy Vietnamba, de még az is előfordult, hogy az olcsó energiát megkívánva meg sem állt az Egyesült Államokig.
A kínai bérrobbanás tehát árt a versenyképességnek, de mégsem állítható meg, különben az egész rendszer roppanna össze. Ahogy ugyanis a falusiak bemennek a városba, beszélgetnek, újságot olvasnak, hallják a történeteket a korrupt üzletemberekről  akik közül néhányat ugyan kivégeznek, de -, akik méregdrága autókkal furikáznak, és sokszor nem is üzleti, hanem pártvonalon kapaszkodtak fel. Ezt a képmutatást pedig nehezen kezeli a rendszer, mert a politikai vezetők, vagyis a pártállam kommunista elitje ma a kapitalizmus legnagyobb haszonélvezője, ez pedig megmagyarázhatatlan kontraszt.

Globális szempontok

Kína az embertelen bánásmód és a teljesen elhanyagolt környezetvédelmi előírások szinonimája is, de az igazsághoz tartozik, hogy azért érezhetően javul a helyzet. Egy korábban Kínában gyártó magyar divatcég vezetője mesélte, hogy pár éve még valóban látott olyan gépsorokat, amelyekben az Európa felé tartó hatalmas áruszállító hajók gyomrában varrtak a munkások. De olyan gyártósor is akadt, ahol a semmi közepén felhúztak egy hatalmas csarnokot, ahol egy gépre két ember jutott. Az egyik dolgozott, a másik a hangosan pöfögő gép végében aludt. 12 óránként váltották egymást. Enni is a gyárban kaptak, és bár a bérük nagyon alacsony volt, amikor fél év után a munkások hazamentek a falujukba, az a kevés legalább megmaradt, mert az üzemben tényleg nem volt mire költeni. Mára a munkakörülmények általánosan javultak valamelyest, és bár a kínai nagyvárosokra jellemző por, sötétség és bűz is megmaradt, elég sok környezetvédelmi beruházás is elindult.
Kína, a politikusok, a szabályozók ugyanis figyelnek a nagyvilágra. Sokkal jobban figyelembe veszik a globális elit szempontjait. Mindez talán a 2008-as pekingi olimpiával kezdődött, amikor fontossá vált az országimázs, amikor kikerültek a metrókra a „ne köpködj!"-táblák. Kína eddigre annyira megerősödött gazdaságilag, hogy lesajnált szegényközpontból a legnagyobb devizatartalékkal rendelkező nagyhatalommá változott. Biztosan ennek köszönhető, hogy katonailag is kinyílt a csipája, ma már nemcsak azért fontos, mert komoly geopolitikai gócpontok közelében fekszik, elég, ha Észak-Koreára gondolunk, de Kína maga is konfliktuspont, hiszen szigeteket, tengeri területeket foglal el. Ma már GDP-arányosan többet költ hadi kiadásokra, mint az Egyesült Államok. Sajnos a fegyveres testületeit nem is csak fenyegetésekre használja, hanem az állam hatvanas pulzussal veti be a katonáit a nép ellen is, amikor etnikai, vallási villongásokat vagy csak a munkakörülményeik miatt lázongó munkásokat kell „kezelnie".

Élő kapcsolatok

Kína egyértelműen a magyar külgazdaság, a keleti nyitás politikájának homlokterében van. Hogy ez lehet-e sikeres, nehéz megítélni. A piaci alapú üzletek ritkák, természetesen a fröccsöntött áru hozzánk is özönlik, de az igazán komoly ügyletek általában csak erős politikai ráhatásra indulnak el, és akkor is döcögnek. Példa sok van, köztük megvalósult is, mint a BorsodChem kazincbarcikai vegyi üzeméé, amelyet a kínai Wanhua-csoport birtokol. Van olyan, amely a jövőben valósulhat meg, mint a Belgrád-Budapest-vasút kínai megépítése, de van olyan is, amely ígéretes volt, de becsődölt, mint a Malév kínai megmentése.
Kár lenne tagadni, hogy miközben a vegyes sikeresség minden relációban elfogadható, a magyar-kínai üzletek nehézkesek. Magyarország - bármennyire is szeretne ezen változtatni - a politika-üzleti kultúráját tekintve sokkal inkább a Nyugathoz tartozik. Kína egy agresszív gazdasági hatalom, amely nem feltétlenül a kölcsönösség, az ember és a környezet tisztelete alapján intézi az ügyeit. Magyarország lelkesen invitálja a kínai befektetőket, de velük külön érdemes kikötni, hogy hiába az állami hátszél, Magyarországon vannak szakszervezetek, munkavállalói jogok, környezetvédelmi előírások.

Az alku

Amikor először jártam egy kínai műkincspiacon, rettentő büszke voltam, hogy az amúgy is filléres faragott dobozka árát még a felére le is alkudtam. Hiszen eleve rettentően utálok alkudozni, nem esett jól, de Kínában mindenki figyelmeztetett, hogy itt kötelező. Pár alkalom után rájöttem, hogy az első árus élete üzletét kötötte velem az 50 százalékos árral. A reális ár ugyanis valahol az elsőre bemondott ár 10-20 százaléka körül alakulhat. Ha valaki feltesz pár kérdést, azaz valódi érdeklődést mutat, utána már lazán csóválhatja a fejét, széles mozdulatokkal kiindulhat az üzletből, vagy éppen egészen elképesztő pofátlansággal alkudozhat, a végén szinte biztosan üzlet köttetik. Az persze már nézőpont kérdése, hogy okozhat-e valódi üzleti elégedettséget, ha negyedóra teátrális színjátékkal elérjük, hogy a 200 forintos, Mao Ce-tung arcképével díszített órát végül 100 forintért vihetjük el.

Minden a matek

A kínaiak gondolkodásában, miképpen más délkelet-ázsiai népek világában is, az oktatás kulcsa a matematika. Légy jó a matekban, ebben a globális nyelvben, és biztosan nem lesz gondod az életben - vélik a helyiek. Az egész régiónak ez a legfontosabb nyersanyaga, az okos és szorgalmas emberek. Csakhogy az egykemodell miatt a kínai társadalom is elkezdett öregedni. Kínában mindig mindenütt annyi ember és akkora zsúfoltság van, hogy nem is gondolnánk erre a problémára, vagyis az emberhiányra, de mára egy kínai munkavállalónak sokszor 4-5 eltartottról kell gondoskodnia. Hiszen, ha összeházasodik egy egyke fiú és egy egyke lány, akkor a nyugdíjrendszer nélküli faluban egy ilyen párnak jellemzően el kell tartania mindkét szülői párt is. Ha a modell szerint fegyelmezetten ők is egy gyermeket vállalnak, akkor összességében két embernek legalább öt embert kell eltartania. Hogy ez sikerüljön, nagyon fontos, hogy a gyermek nagy hozzáadott értékű munkát végezzen, vagyis nagy a nyomás a jó taníttatás

irányába. Sokan mennek főiskolára, egyetemre, a kínai diákok eredményei kimagaslóak. Kínában például nagyon büszkék arra, hogy évente 7,5 millió mérnököt bocsátanak ki, sokkal többet, mind az informatikai szektorban amúgy kifejezetten erős Indiában.

Enni Kínában

Kína bizonyos szempontból elképesztően olcsó. Egy valóban helyiekre szakosodott étteremben fillérekért lehet megebédelni, feltéve persze, ha az ember képes a kínai kaját elfogyasztani. Pekingi kacsa - csodásan hangzik, de a kínaiak valahogy úgy készítik el a húsételeket, hogy egyszerűen lecsapnak egy darabot szegény kacsából, aztán az elkészült ételben együtt van minden: csont, pörc, hulladék, talán egyedül a kacsa tollát nem tálalják fel, de nagyon macerás elfogyasztani az ételt. A nem kifejezetten európaiakat célzó konyhák ráadásul mintha nem nagyon használnának sót, ahogy például nem nagyon ismerik a kínaiak a tejet vagy a csokoládét sem. Ami pedig az egzotikumokat illeti, én örömmel kóstoltam lárvát, csótányt, szöcskét, szarvasbogarat, de azért rajongó nem lettem. Tapasztalatom szerint, aminek nincsen érdemi kiterjedése, az mind olyan, mint valami olajos chips, csak a fűszer ízét érzi az ember, és kellemesen ropognak a falatok. Ám minden, ami kukac és bogár, aminek érdemi kiterjedése, vastagsága, belseje is van, egyszerűen rossz ízű és undorító. Legalábbis magyar gyomorral.



Hozzászólások