SZíœLETETT GYILKOSOK? Milyennek látják a világot az ámokfutók és tömeggyilkosok?

Néha a környezete által megalázott, semmibe vett, mindaddig csendes, visszahúzódó embernél a szégyenérzet, a szorongás és a bosszúvágy addig halmozódik, hogy végül fékezhetetlen dühkitörésben keres utat magának. Elég egyetlen apró mozzanat ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

1984. július 18-án a sokévi átlagnál is erősebb hőhullám érte el Dél-Kalifornia legnagyobb városát, San Diegót. A javarészt mexikói bevándorlók lakta San Ysidro negyed lakóinak többsége alig bí­rt megmaradni a bérlakások poklot idéző falai között. Inkább a légkondicionáló berendezésekkel ellátott üzletekben vagy vendéglőkben múlatták az időt.
Néhány perccel 4 óra előtt egy magas, vékony testalkatú, szemüveges férfi lépett be az Averil Streeten álló, zsúfolásig telt McDonald’s étterem ajtaján. A vendégek többsége megbámulta, és meg is mosolyogta a terepszí­nű nadrágot, vasalt bakancsot, szakadt fekete pólót viselő, kissé esetlennek tűnő idegent. Mintha Rambo paródiáját látták volna maguk előtt. Ő azonban mit sem törődött ezzel. Hátborzongató mosollyal az arcán odabicegett a pulthoz, a sporttáskájából előhúzott egy félautomata Uzi géppisztolyt, majd elkiáltotta magát: “Mindenki a földre!” Nyomatékul egy egész sorozatot eresztett a plafonba.
Az étterem vezetője megpróbálta békésen megoldani a helyzetet, de ahogy egy lépést tett feléje, a férfi szó nélkül fejbe lőtte őt. Erre azonnal kitört a pánik. A támadó azonban elállta a bejárati ajtót, ezért a vendégek az asztalok alatt kerestek menedéket. De ő nem kegyelmezett nekik, válogatás nélkül lőtt mindenkire, aki csak megmozdult. Nem számí­tott, hogy nők-e vagy férfiak, gyerekek vagy idős emberek. Az sem érdekelte, ha az életükért könyörögtek. Közben eszét vesztve kiabálta, hogy több ezer sárgát ölt már meg Vietnamban, most a mexikóiakon a sor. Amikor észrevette, hogy az egyik alkalmazott a telefonkagylóért nyúl, a fejéhez tartotta a pisztolyt, majd nyugodt hangon közölte vele, hogy neki is tartogat valamit. Aztán meghúzta a ravaszt. Amikor kiürült a fegyvere, egy Winchester vadászpuskával, majd egy 9 mm-es Browninggal folytatta a mészáros munkát.


“Ha itt belépsz, lelőlek!”

Néhány alkalmazottnak azért sikerült elbújnia a raktárban, ahonnan telefonon értesí­tették a rendőrséget. ím miután a tettes a kiérkező járőrautóra is rálőtt, a speciális katonai egység, a SWAT kommandósait is riadóztatták. Egyik mesterlövészük végül a szomszédos postaépület tetejéről vette célba az étterem ablakát, és amint befogta a túszejtőt, engedélyt kért a likvidálására. Hetvenhét perccel a lövöldözés kezdete után a támadóval egyetlen jól irányzott szí­vlövés végzett.
A példátlan mészárlás eredménye összesen 21 halott és 19 sebesült, javarészt latin-amerikai bevándorló. De ami a legmegdöbbentőbb, hogy Amerika történelmének addigi legsúlyosabb tömegmészárlását egy teljesen átlagos, büntetlen előéletű, középosztálybeli családapa követte el. Egy olyan ember, aki a szomszédos széken ül a fodrászüzletben, aki előttünk fizet a pénztárban, akivel nap mint nap együtt utazunk a villamoson.
A 41 éves James Oliver Huberty egy tinédzserpár gyermekeként látta meg a napvilágot Ohio állam egyik kisvárosában. Hároméves korában elkapta az akkoriban olyan gyakori gyermekbénulás betegséget, melynek következtében egész életében kissé sántí­tva járt. Az 1950-es évek elején édesapja vásárolt egy farmot egy pennsylvaniai amish közösségben, és a család ott telepedett le. James édesanyja azonban nem tudta elviselni a szigorú vallási kötöttségekkel járó életet, ezért egy napon összecsomagolt, és elköltözött otthonról. Fia soha életében nem tudta feldolgozni ezt a törést. Már az iskolában is visszahúzódó, mogorva, magának való gyerekként emlékeztek rá, akinek nem voltak barátai.
Huberty szociológiából szerzett diplomát, mégis egy temetkezési vállalatnál vállalt munkát, ahol halottmosdatóként dolgozott. 1965-ben megházasodott, és két lánya is született, ám miután ismeretlen okból leégett a házuk, új városba költöztek. Az apa hegesztőként helyezkedett el egy acélipari vállalatnál, de évekkel később egy motorbaleset miatt nem tudta ellátni többé a munkáját, ezért elbocsátották a cégtől.

Embervadászat

Huberty azonban nem érezte át a saját felelősségét az ügyben. Mindig minden szerencsétlenségért, amely őt érte, másokat hibáztatott. Számtalan esetben küldött panaszlevelet az önkormányzat illetékes osztályaira: ha a szomszéd kutyája túl hangosan ugatott, ha valaki átdobott egy almacsutkát a kertjébe, ha ismeretlen szagok terjengtek az otthona közelében. Az állása elvesztése miatt magát a Reagan-kormányzatot tette felelőssé, amely szerinte a kisemberek sorsával nem törődött. Akik ismerték, úgy beszéltek róla, mint egy lőporos hordóról, amely bármikor robbanhat. Szinte soha senki nem látta őt mosolyogni, és amikor csak szóba állt valakivel, folyton azt ecsetelte, hogyan kellene megcsonkí­tani, megkí­nozni a homoszexuálisokat, a négereket vagy éppen a bevándorlókat. Háza bejárati ajtaján beszédes felirat hirdette: “Magántulajdon. Ha itt belépsz, lelőlek!”
Egyetlen szenvedélye a kézifegyverek gyűjtése volt. Házában egész arzenált tartott belőlük, és gyakran járt ki a közeli bozótosba sörösdobozokra lövöldözni. Időnként azonban saját családján vezette le a haragját. Felesége nemegyszer napszemüvegben ment be a munkahelyére, hogy í­gy leplezze az ütések nyomait. Az sem volt azonban ritka, hogy a férfi öngyilkossággal fenyegetőzött.
1984 januárjában a Huberty család a mexikói határtól alig néhány mérföldnyire található San Diego latin városrészébe költözött. A nagy lélekszámú mexikói közösségben még inkább elzárkóztak a szomszédok elől. Ráadásul spanyolul sem beszéltek, ami csak fokozta a bizalmatlanságot feléjük. Huberty akkoriban kezdett hatalmas élelmiszer- és lőszerkészletet felhalmozni, mert – ahogy emlegette – egy hatalmas nukleáris háborúra készült. Végül sikerült állást találnia biztonsági őrként, de amikor főnökének azt állí­totta, hogy “hangokat hall”, innen is kirúgták. Egy héttel később végre hajlandó volt bejelentkezni egy mentális egészségügyi klinikára, hogy kivizsgálják, ám a recepciós rosszul hallotta, és elí­rta a nevét, ezért már csak a következő hétre kapott időpontot. Huberty természetesen ezt is a kormányszervek összeesküvéseként élte meg.
Másnap, július 18-án ebéd után a férfi szunyókált egy keveset, majd felöltözött, kiválasztott három lőfegyvert a gyűjteményéből, és gondosan megtöltötte azokat. Amikor a felesége megkérdezte tőle, hogy hova megy, ő egy csókot nyomott a homlokára, és nyugodt hangon közölte vele: “Embervadászatra!”

Legyek ura

Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a San Diegó-i McDonald’sban történt mészárlás és az 1983-ban forgatott “Összeomlás” c. hollywoodi produkció között. A Joel Schumacher által rendezett film kezdő képsoraiban Bill Foster (Michael Douglas), egy átlagos amerikai köztisztviselő éppen az év egyik legforróbb napján kerül forgalmi dugóba, miközben Los Angeles-i munkahelyére igyekezne. Egy ideig bosszúsan hallgatja a szűnni nem akaró dudálást, és eszelős tekintettel figyeli a feje körül keringő legyet. Aztán gondol egyet, kiszáll az autójából, és a járművét hátrahagyva, gyalogosan elindul hazafelé, és közben féktelen tombolásba kezd. Senkinek nem kegyelmez, akiről azt feltételezi, hogy megpróbálja őt feltartóztatni. Baseballütővel akkurátusan leamortizál egy vegyeskereskedést, mert az ázsiai származású tulaj irreálisan magas árat kér egy doboz kóláért, aktatáskájával félholtra ver két rablót, akik a pénzét próbálják elvenni tőle, a tőlük szerzett pisztollyal aztán megfenyegeti egy gyorsétkezde kiszolgálóját, amiért egy gusztustalan hamburgert tett elé, végül aknavetővel támad a forgalmi dugót okozó épí­tkezési vállalat embereire. A reggel még átlagos, tisztességes polgár délutánra már az egyes számú közellenséggé válik, akire az FBI vadászik.
A két embernél több áldozattal járó gyilkosságok elkövetőire a kriminológia tudománya jól elkülöní­thető definí­ciókat alkotott. A sorozatgyilkosok más-más időpontban, más-más helyszí­nen szedik áldozataikat, akiknél minden esetben megfigyelhető valamilyen közös vonás, “kézjegy” (kor, nem, foglalkozás, elkövetési módszer). A gyilkosságok között általában van egy nyugalmi időszak, amelyet érzelmi lehűlésnek is neveznek. Ez a periódus tarthat napokig, hetekig, hónapokig vagy éppen évekig is. A legtöbb sorozatgyilkos gondosan kiterveli a cselekedeteit, és bár vágyik a nyilvánosságra, az “elismerésre”, általában ügyel arra, hogy minél később kapják el.
Ezzel szemben az angolban rampage killerként, “human time bomb”-ként emlegetett gyűjtőfogalomba sorolt tömeggyilkosok (mass murder) és ámokfutók (spree killer) általában valamilyen évek óta halmozódó sérelem hatására kezdenek öldöklésbe, és rövid időn belül annyi emberrel végeznek, ahánnyal csak tudnak. Ők egy adott közösségen belül nem válogatnak az áldozataik között, véletlenszerűen ölnek. Ahogy mondani szokás, áldozataik “rosszkor voltak rossz helyen”. De saját sorsuk is hidegen hagyja őket. A legtöbb esetben a tombolásuk után végül vagy maguk ellen fordí­tják a fegyverüket, vagy viselkedésükkel egyenesen “felkí­nálják” magukat a rendőri alakulatoknak, hogy végezzenek velük. A tömeggyilkost és az ámokfutót csupán az öldöklés helyszí­nének megválasztása és lefolyásának időtartama különbözteti meg egymástól. Előző esetben a gyilkosságsorozat – mint Huberty esetében is – gyakorlatilag egyetlen helyszí­nen, szünet nélkül következik be, mí­g az ámokfutó tette elkövetése után igyekszik több helyszí­nre is eljutni, hogy addig folytassa – néha akár több napon keresztül – az öldöklést (“lehűlési időszak” nélkül), amí­g le nem kapcsolják. Utóbbiak ennek megfelelően általában hidegebb fejjel is gondolkodnak. Ilyen volt például Gianni Versace gyilkosa, Andrew Cunanan vagy a 77 áldozatával végző norvég mészáros, Anders Behring Breivik.

“Utálom a hétfőket”

Jelen tanulmány a két elkövetői magatartás között nem tesz különbséget, hiszen pszichológiai kórtörténetük, családi hátterük, viselkedési attitűdjük meglehetősen hasonló. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak tömeggyilkosként vagy ámokfutóként emlí­tjük őket. Az “ámok” kifejezés egyébként, amelyről a hí­res Cook kapitány í­rt a naplójában, a maláj meng-ámok szóból eredetezhető, amely durva fordí­tásban “kontrollálhatatlan düh által megszállt őrült”-et jelent. A távol-keleti szigetvilág őslakosai ugyanis úgy tartották, hogy azok az emberek, akik minden előjel nélkül kezdenek törni-zúzni, őrjöngeni, azokat a gonosz tigrisszellem szállta meg.
Valójában azonban azt, hogy kiből lehet tömeggyilkos, lényegében három tényező határozza meg: a családi háttér, a szociális környezet, valamint a különböző személyiségjegyek. Ha ez a három kritérium egy embernél találkozik, akkor bizony bármikor robbanhat az a bizonyos “bomba”, elég hozzá egy jelentéktelennek tűnő szikra is. Nemcsak Michael Douglas hajkurászta a szemtelen rovarokat a feje körül. A labilis idegállapotú dél-koreai rendőr, Vu Bum-Kon 1982. április 26-án hajnalban arra ébredt, hogy egy szemtelen légy “legyeskedik” körülötte, ami úgy feldühí­tette, hogy magához vett egy öntöltős puskát, és hatalmas mészárlásba kezdett. A “tasmán ördög”-ként emlegetett Martin Bryant tizennégy évvel később az ausztráliai Port Author-beli Broad Arrow nevű kávézó teraszán panaszkodott a rengeteg darázsra, majd hirtelen lövöldözni kezdett a többi vendégre.
A tipikus tömeggyilkos alsó középosztályból származó, fehér bőrű, fiatal felnőtt férfi, akinek alig vannak barátai. A ritka kivételek egyike a clevelandi diáklány, Brenda Ann Spencer, aki az ablakából lövöldözött a járókelőkre. Amikor a letartóztatása után megkérdezték tőle, hogy miért tette, ő csak ennyit válaszolt: “Mert utálom a hétfőket.” Intelligenciahányadosuk magasan eltér az átlagtól – akár pozití­v, akár negatí­v irányban. James Holmest, aki 2012-ben egy coloradói moziban lőtt le 12 embert, a legmagasabb ösztöndí­jjal vették fel az egyetemre. Breivik 136-os IQ-ja szintén messze átlag feletti, Bryant értelmi szí­nvonala azonban felnőttkorában sem haladta meg egy 11 éves gyermekét.
íltalában elváltak vagy meg sem nősültek, hiszen mindig nehezükre esett a másik nemmel való ismerkedés. Ezért sokukban kialakul a nők iránti ellenszenv is, hiszen őket hibáztatják, hogy sikertelenek a párkapcsolatban. Miután a jóképű George Jo Hennard obszcén beszólásaival képtelen volt hódí­tani, minden haragját a gyengébbik nem képviselői ellen fordí­totta. 1991. október 16-án elautózott a texasi autópálya mellett álló Luby kávézóhoz, és agyonlőtt 23, többségében női vendéget.
Néhányan az ámokfutók közül, mint például Patrick Sherrill, egykori tengerészgyalogos vagy Holmes, egész életükben az édesanyjukkal maradnak. Munkahelyüket gyakran váltogatják, mert képtelenek kijönni a munkatársaikkal és a főnökükkel. A fegyvereket viszont szinte kivétel nélkül imádják, és megszállottan gyűjtik azokat. Öldöklési vágyukat egyaránt táplálhatja magánéleti vagy munkahelyi válság, sikeres embertársaik iránti irigység, társadalmi kitaszí­tottság, meg nem értettség vagy megalázottság.
A tömeggyilkosok gyermekkorának elemzése során különböző rendellenességekkel találkozhatunk. Többségük csonka vagy érzelemmentes családban nő fel, sokszor folytonos költözködés közepette. így általában igazi barátságokra sem tudnak szert tenni, az iskolában és később a munkahelyen is elszigetelődnek a társaiktól. Ráadásul gyakran meg is alázzák őket a többiek, minek következtében belső frusztrációjukat védtelen állatok kí­nzásával vezetik le. Ekkor azonban bosszújuk még csak a náluknál gyengébbek felé irányul. Kivéve az iskolai lövöldözőket, akiknél az a bizonyos “pohár” már gyerekkorban túlcsordul.

Joker mosolya

Számos pszichológiai tanulmány foglalkozott már azzal a kérdéssel, hogy sorozatgyilkosok és tömeggyilkosok viselkedési attitűdjeiben milyen szerepet játszanak a médiából, erőszakos filmekből és videojátékokból ellesett magatartásminták. Egyértelmű válasz ugyan még nem született, az azonban tény, hogy a tömeggyilkosságok időről időre megszaporodnak, ami kétségtelen bizonyí­téka a mintakövető magatartásnak. Az is köztudott, hogy az elkövetők többsége rendszeresen nézett “öldöklős” filmeket, és játszott lövöldözős videojátékokkal. Ennek során néha teljesen elveszí­tik a fikció és a valóság közötti különbséget, í­gy egyesek fel sem tudják mérni tettük valódi súlyát. James Holmes azzal indokolta tettét a rendőröknek, hogy ő Joker, a Batman-filmek ügyeletes “főgonosza”, mí­g Martin Bryant a Gyerekjáték cí­mű horrorfilmért rajongott. A nőgyűlölő Hennard A halászkirály legendája cí­mű filmet “másolva” lőtte agyon áldozatait egy texasi étteremben, Breivik pedig a Call of Duty – Modern Warfare 3. cí­mű videojátékon gyakorolta azt, hogyan kell a legkevesebb idő alatt a legtöbb áldozattal végezni.
Senki sem állí­thatja, hogy minden ámokfutó elmebeteg a szó klinikai értelmében, az azonban kétségtelen, hogy túlnyomó többségük egész élete során valamilyen mentális problémával küzd, és szinte kivétel nélkül mindegyik labilis személyiség, öngyilkosságra hajlamos alkat. A tömeggyilkosok nem mindig urai a tetteiknek. Sokszor a tettek irányí­tják őket, és ők sem biztosak abban, mit fognak csinálni a következő pillanatban. Mások azonban gondosan eltervezik előre az egész cselekvéssorozatot. Az ámokfutók kórlapjait áttekintve leggyakrabban a következő pszichiátriai betegségekkel és személyiségzavarokkal találkozhatunk: skizofrénia, paranoia, skizoid személyiségzavar, narcisztikus személyiségzavar, mániás depresszió, bipoláris affektí­v zavar, borderline-kór, antiszociális viselkedés, szociofóbia, Asperger-szindróma. Mindegyik betegség közös jegye az az érzés, hogy “egyedül állok szemben a világgal”, és hogy “a bajaimért mindenki más felelős rajtam kí­vül”. Hubertyhez hasonlóan a svájci Friedrich Leibacher is folyamatosan panaszlevelekkel bombázta a helyi hatóságokat, ám senki sem vette őt komolyan. Egészen addig, amí­g 2001. szeptember 27-én be nem sétált a zugi tartományi parlament épületébe, ahol borzasztó mészárlást rendezett, mielőtt önmaga ellen fordí­totta a fegyvert. Búcsúlevelében a “harag napjáról” í­rt.
Szerelmi, munkahelyi vagy társadalmi csalódások egyaránt vezethetnek a támadássorozathoz. De bármi legyen is a kiváltó ok, a leendő tömeggyilkos általában kudarcok és csalódások hosszú sora után jut el odáig, hogy úgy érzi, kilátástalan az élete, és az egyetlen kiút már csak a halál. A bosszúvágy vagy csupán figyelemkeltés céljából azonban sajnos úgy dönt, hogy minél több embert magával visz a sí­rba. Nevével ellentétben a tipikus ámokfutó egyáltalán nem siet, amikor tettét elköveti, hiszen rég leszámolt saját sorsával is, és ha nem a rendőrség mesterlövészei végeznek vele (pl. Huberty vagy a nizzai ámokfutó, Mohamed Lahouaiej Bouhlel esetében), akkor végül önmaga ellen fordí­tja a fegyvert, mint Leibacher, Hennard és Sherrill.

Fegyver a suliban

Az elkövető személye és indí­téka, valamint az elkövetés helyszí­ne alapján a szakirodalom jellemző tí­pusokba sorolja a tömeggyilkosokat. A családirtó saját szeretteit tekinti célpontnak. A fiatalkorú jellemzően az őt ért sérelmek és felgyülemlett frusztráció miatt áll bosszút legközelebbi rokonain. A 16 éves francia Éric Borel egy napon megunva az állandó testi és lelki terrort, amit a szüleitől kellett elviselnie, lemészárolta az egész családját, majd valóságos vérfürdőt rendezett egy közeli faluban. A felnőttek esetében azonban a mániás depresszió vagy a gazdasági csőd szokott kiváltó ok lenni. Utóbbi esetben a gyilkosság célja furcsa módon éppen a családjuk megvédése a “további szenvedésektől”.
Az iskolai lövöldözők jellemző módon a többiek által kiközösí­tett, sokszor megalázott tanulók (Seung-Hui Cho, Robert Steinhí¤user, Pekka-Eric Auvinen). A legismertebb eset a Colorado állambeli Columbine középiskolában történt 1999-ben, amelyet sajnos sokan utánoztak azóta. Hasonló indok vezeti az úgynevezett elégedetlen alkalmazott tí­pust. Ő a kisember, akivel a legalantasabb munkát végeztetik, a főnöke megalázza a többiek előtt, és ha leépí­tésre kerül sor, őt bocsátják el legelőször. Patrick Sherrill – akit a környezetében csak “őrült Pat”-ként emlegettek – egy egyszerű postai köztisztviselő, egy napon besétált a munkahelyére, és 14 kollégáját lőtte agyon, mielőtt saját magával is végzett.
Nincs annál veszélyesebb, mint amikor valamilyen fegyveres testület egyik tagjánál szakad el az a bizonyos cérna, hiszen kéznél van a lőfegyver, és a leendő ámokfutó minden bizonnyal kiképzést is kapott már emberölésből. Ráadásul, akinek az ölés a “mestersége”, annak sokkal kisebb lelki problémát okoz embertársai életének kioltása. 1998-ban egy orosz atommeghajtású tengeralattjárón, a Hópárducon barikádozta el magát egy matróz, miután agyonlőtte nyolc társát. A helyszí­nre érkezett az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat különleges kommandója, megrohamozta a tengeralattjárót, és agyonlőtte az ámokfutót.
Időnként megesik, hogy az ámokfutó a hí­rességek között keresi áldozatát, hiszen ezzel biztosan cí­mlapra kerülhet, és kiszabadul a névtelenség csapdájából, ami a legjobban nyomasztja. Charles Manson önjelölt próféta 1969-ben arra utasí­totta hí­veit, hogy mészárolják le Roman Polanski filmrendező feleségét. A gyilkosok állati kegyetlenséggel végeztek az állapotos asszonnyal és barátaival Los Angeles-i luxusvillájukban. A huszonhét éves amerikai playboy, Andrew Cunanan férfiprostituáltként kereste kenyerét, amí­g 1997-ben ámokfutásba nem kezdett. A gyilkosságsorozatot a világhí­rű divatdiktátor, Gianni Versace lelövésével “koronázta” meg, majd önmagát is főbe lőtte.
Utólag szinte minden esetben kiderült, hogy a tettes többször is “figyelmeztette” a környezetét, hogy mire készül, mégsem akadályozta meg senki az öldöklést. Furcsa viselkedésükkel ugyan felhí­vták magukra szomszédjaik és munkatársaik figyelmét, ám a “magának való” embert mindenki kerülte. Ha valakiben fel is merült a gyanú, hogy előbb-utóbb valami szörnyűség történik, ő is hallgatott róla. Ebből is látszik, hogy a különc viselkedést olykor csak egy hajszál választja el a visszafordí­thatatlan tragédiától.