Kihallgatás, vallatás, kí­nzás 1. rész

Szerzőnk kétrészes cikkében saját tapasztalatai alapján megmutatja, hogy a világ egyik legdemokratikusabb országa miért alkalmazza ma is a kí­nvallatás középkori módszereit annak ellenére, hogy elfogadta az ENSZ ide vonatkozó törvényi tiltását.

Az Egyesült íllamokban kisebb politikai vihar kerekedett 2014. decemberben, mikor a szenátus hí­rszerzési különbizottsága (Senate Select Committee on Intelligence – SSCI) nyilvánosságra hozta a CIA fogvatartási és kihallgatási gyakorlatáról készült jelentését. Valójában persze csak a vezetői összefoglalót hozták nyilvánosságra – a teljes, közel 7,000 oldalas jelentést titkosí­tották (az összefoglaló is több mint 500 oldal). A jelentés sok új információt nem tartalmazott – mind az amerikai, mind a nemzetközi sajtóban sokszor taglalt kérdés volt a terrorizmus elleni harc során elfogott emberekkel szembeni amerikai bánásmód. Az sem volt különösebb újdonság, hogy az amerikai kongresszus foglalkozik a fogvatartottak ügyével: a szenátusi fegyveres erők bizottsága (Committee on Armed Services) már évekkel korábban vizsgálta a Guantánamo támaszponton, Afganisztánban és Irakban alkalmazott fogvatartási eljárásokat és kihallgatási módszereket (a bizottság jelentését 2008. novemberben hozták nyilvánosságra). Az viszont kétségtelenül újdonság volt, hogy a hí­rszerzési bizottság elnöke, a kaliforniai Dianne Feinstein szenátor nem habozott leí­rni, hogy a CIA kihallgatói sokszor olyan módszereket alkalmaztak, amelyeket kí­nzásnak lehet tekinteni. (Az amerikai kormány kommunikációjában a kényszervallatást következetesen “enhanced interrogation” vagyis kb. “növelt hatékonyságú kihallgatás” kifejezéssel próbálták valamennyire elfogadhatóvá tenni a közvélemény számára; e próbálkozás részben sikerrel is járt – még a kormánnyal többnyire szembehelyezkedő sajtó egy része is átvette a kifejezést.)
A szenátori szókimondás ellenére a jelentésnek volt némi szépséghibája. Washington DC éppannyira átpolitizált környezet, mint a világ bármelyik fővárosa – alapos politikai kalkulációk nélkül semmi nem történik. A vizsgálat kezdetén (2009-ben) még mindkét párt képviseltette magát, de a republikánusok néhány hónap után kihátráltak, mert úgy látták, hogy a bizottság demokrata többsége egy előre meghatározott cél érdekében egy előre megí­rt forgatókönyvet követ, és ebben nem akartak részt venni. A vizsgálati eljárások is komoly kételyeket támasztottak. A bizottság nem hallgatott meg tanúukat – sem a hí­rszerzés magas beosztású vezetőit, sem kihallgatókat, sem fogvatartottakat. A jelentést kizárólag dokumentumok (hatmillió különálló dokumentum) tanulmányozása alapján állí­tották össze – ami még akkor is emberfeletti feladat, ha egy tekintélyes létszámú stáb három évig dolgozik rajta. Mivel a dokumentum-elemzés eredményeit nem egyeztették sem a hí­rszerző testületekkel sem a kormány más intézményeivel, a végleges szövegben számtalan tárgyi tévedés maradt. A jelentést elfogadó és a titkosí­tást (részben) feloldó szavazásokat olyan rekord-ütemben hajtották át a szenátuson, hogy senkinek nem volt lehetősége megalapozott kritikát vagy ellenvéleményt megfogalmazni.